Az
elmúlt években magával ragadott az internet határtalansága. Változékony, de
mindig elnyerhető simulékony technikája már-már az erotikával vetekszik. Minden
kihívás, minden programozási rejtvény felcsigáz, ideig-óráig ellenáll, azután
kéjesen megadja magát.
Építesz várakat, légvárakat, homokvárakat, kártyavárakat. Építesz
tornyokat, világítótornyokat, Bábel-tornyokat, Eiffel-tornyokat. Építesz
kartotékokat, könyvárakat, Alexandriai könyvárakat, levéltárakat, kottatárakat.
Építesz profiltárat, közösséget, hálózatot, szellemvasutat. Építesz
adatbázisokat, adatbányákat, adattemetőket, adatfelhőket, címkefelhőket...
Az elektronikus pókháló porvakondokjaiként székünkbe szögezve
rohangálunk szédült káprázatunkban. Kihányt építményeink kupacai jelzik a
keresésre elpazarolt létünket.
Sajnáljam-e azt a százezer órát, amit ez a kivonulás a régi
világból elvett tőlem? Vagy legyek boldog attól az egytől, amely egy haikut
adott nekem?
Nem tudom… Mi a fontosabb: benne lenni az időnkben, vagy
megmaradni a jövő emlékezetében?
Megírok egy verset, egy mesét, egy tudós kéziratot. A hátramaradók
megtalálják, tudják, mit lehet kezdeni vele. De ki mit tud kezdeni internetes
csodáinkkal? Senki, semmit… Ezeknek nem lesz új kiadása. Nem lesz múzeuma. Minden
építményünk az enyészeté lesz. Azon nyomban, ahogy mi.
Igen, ezt a blogot senki nem fogja folytatni, ha megszületik az
utolsó bejegyzés. A technika sem teszi lehetővé. De az új világ magával ragadó
határtalansága sem.
Nem, ez nem az enyészet orgiája. A százezer óra most egy ablakká sűrűsödik
bennem. Oda lépek és kinézek…
És lesz majd egyszer egy bejegyzés, amely mesél neked arról, mit
lehet látni ezen az ablakon át…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése