2014. július 31., csütörtök

Munka, bér, közteher

A munka, annak bére és amannak közterhe: bizony fontos, ám összetett, bonyolult kérdések… Vagyis olyan terület, ahol a demagógia magabiztosan mozog.
A demagógiának pedig kemény feladata van: nem gyerekjáték a népet elbüvölni. Mert a nép befolyásolható, de nem vesz be mindent. Különösen, ha rossz hangulatban van. Tehát legelőször is, gondoskodni kell a jó hangulatáról. Sok ezer éves kipróbált recept: kenyeret és cirkuszt neki. Azt ráerősítünk egy továbbival is: ott az ellenség! Utána jöhet a kifinomult posztmodern, sőt, a posztposzt demagógia…
Csökkentsd a gazdagok adóját. Annyi százalékot vonj le pofátlan – ó, múló divatok – fizetésekből, mint amennyit a minimálbérért gürcölő többségéből, utána az ellenzéki kritikák hallatára játszd el az elájulás nagy jelenetét: „Adóztatni a munkajövedelmeket? Soha! Soha! Soha! Csak testemen keresztül!”
Mi több, merünk még merészebbeket is álmodni: még lejjebb kellene vinni a szent munkát terhelő szentségtelen adó kulcsát! (Mellesleg ez a forradalmi ábránd távolról sem olyan eredeti vagy merész: több országban, így például Bulgáriában is hosszú évek óta a személyi jövedelemadó egységesen 10%. Hiába az úri szemforgatás nem hungarikum…)
A Változó Világ Mozgalom évekkel ezelőtt javasolt egy ésszerű és igazságos modellt a személyi jövedelemadóra, amelynek lényege a három logikus, szinte kézenfekvő sáv. Az első, az állampolgári, mindenkit terhel, aki jövedelemre tesz szert. A középső, a szolidaritási, csak azokat terheli, akiknek jövedelme meghaladja az aktuális átlagjövedelmet. Végül a felső, a kiválósági, azokat terheli, akik a legmagasabb megszolgált jövedelemnél is többet keresnek.
No de melyik is a legmagasabb megszolgált jövedelem? Ez természetesen jelképes döntés lenne, a társadalom önálló jelképes döntése. Nem kellene olcsó populizmusnak tartani, ha a döntés az lenne: a legmagasabb megszolgált jövedelem egy bányász fizetése. De talán mégis az lenne méltóbb döntés, ha a köztársaság első emberének fizetését tartanánk ennek a mércének.
Ebben a koncepcióban meglehetősen egyértelműen kimondtatik, hogy az egyeztetett mértéket meghaladó jövedelem nem, és nem is nevezhető munkajövedelemnek. Azt munkajövedelemnek nevezni a törvény egész szigorával kellene üldözni…
Nem közgazdasági indokok alapján, de még igazságossági okokból sem tartom fontosnak, de különösen fontosnak tartok egy húsz évvel ezelőtt tett javaslatomat, hogy az állami elit februárban, az év legrövidebb havában egységesen csak a minimálbért kapja meg. Ó, nem lesznek ők kénytelenek ebből a pénzből megélni abban a hónapban, akad tartalékuk. De érezzék meg, mit jelen, ennyi pénzt kapni fizetéskor. Nem nagy lecke, de több a semminél. Pedig komoly iskolát kell biztosítani nekik, ahogy az egész társadalomnak.
Igen, több büszkeségre kellene tanítani a népet, és több alázatra a vezetés szolgálatával megbízott embereket. Ugyanezt a célt szolgálja az a másik régi javaslatom, hogy amikor az országgyűlés – az alkotmány fontos hagyományainál fogva nyilvános – ülése megkezdésekor a kijelölt páholyba belépnek a népet képviselő látogatók, mindenki álljon fel.

Nem erős az az ország, amelynek erős az államgépezete, de gyenge a népe. Erős az az ország, amelynek erős, szorgalmas és büszke a népe, fegyelmezett, becsületes és alázatos az államgépezete.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése