2015. április 25., szombat

Indignez-vous !

Ma délben pazar tavaszi napfényben úszott a város. Mentem a dolgomra, de ki siet ilyenkor. A nagy forgatagban kissé elém állt egy idősebb zömök ember. Nem látszott rajta, hogy miféle, de profi módon gyorsan és világosan tért a lényegre: nem tudnám-e kisegíteni egy százassal, mert…
Sasszézása, stílusa inkább elszomorító volt, mégis volt bennük valami, ami megkönnyítette dolgomat ebben a váratlan szituációban. Nem vagyok büszke amiatt, hogy nem szoktam adni a koldusoknak, arra meg még kevésbé, hogy nem ritkán nincs is, miből… Elvem nem az, hogy a koldusnak nem kell (?), érdemes (?) adni. Inkább egy tehetetlen belátás, hogy nincs se időm, se kedvem, de főleg jogom mérlegelni: ez megérdemli, emez meg nem… Az viszont köztudott, általában szemet szúr, hogy minden vitathatatlan nyomorúság ellenére a koldusaink jó része kisiparos, rosszabb esetben valamilyen gazember banda rabszolgája, és forintjaim estére a gazemberek zsebébe tűnnek majd el..
Mit is éreztem most, azon a tavaszi napfényben úszó sarkon?
Mély felháborodást. Felháborít társadalmunk álszentsége. Bizony adnám, adnám két ingem egyikét, adnám pénzem felét, boldogan, de adnám egy közösbe, amellyel minden nyomorult és szerencsétlen embert kisegítünk nyomorából, szerencsétlenségéből a napfényre, az emberek közé. Nem alamizsnát, nem ingyen ebédet, hanem kapaszkodót kellene biztosítani a visszatéréshez normális életbe.
Már hogy ne tudná megoldani ezt a társadalom! Ésszerűen, emberségesen.
Meg tudná, meg tudja oldani. És joga lenne, joga van elkérni mindenkitől ennek árát. Hogy érezzem minden hónapban, hogy a zsebembe nyúlok, és adok erre. Erre, és nem esztelenségekre, meg fáraói hóbortokra!
Fel vagyok háborodva, hogy ennyire hamis és álszent a világunk!



* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése