2016. március 15., kedd

Egyszerű

Már sokszor rám szegezték a kérdést: miért kell filozofálni? Miért kell filozofálnom?
Rám szegezte a kérdést számomra különösen fontos közeli ember. Idegen is. Az élet is…
Sokáig úgy éreztem: ez afféle költői kérdés, többnyire költőiség nélkül, esetleg éppenséggel ingerültséggel, dühvel terhes kérdés, amelyre értelmetlenség válaszolni. Bizonyára azért is éreztem így, mert eddig nem tudtam megragadni a kérdés mögött lapuló tévedést.
Ez a tévedés pedig az, hogy a „filozofálás” filozófiai kérdések tárgyalása. Mintha létezne egy távoli és ismeretlen Patagónia, a filozófusok országa, és aki filozofál, ennek a furcsa országnak minket nem érintő ügyeiről értekezik. Ezzel szemben a filozófia nem más, mint az, hogy a lehető legkomolyabban vesszük az igazán komoly problémáinkat. Saját problémáinkat.
Ha valami, ami most különösen foglalkoztat, kitölti a lényeget, szétfeszít, nem elég kinyilatkoztatni, hogy „ez fontos”. A fontosságának megfelelő komolysággal, felelősséggel, tudással, bölcsességgel, szeretettel kell beszélni róla. Már amennyi komolyság, felelősség, tudás, bölcsesség, szeretet áll rendelkezésre. Mert, valljuk be, nem mindig van elég mindegyikből. A komolyságot (vagy morcosságot, depresszió stb.) az élet valahogy összegerebélyezi… De a tudás, bölcsesség, szeretet, ajjaj, ezzel sokszor gondban vagyunk…  Ha pedig akad elég, ne restelljük, hogy ezzel összeáll a beszédnek az a minősége, amelynek láttára a vak is azt mondja: filozófia.
Milyen furcsa, hogy a filozófia is e két varázsszónak az összekapcsolása, mint bölcsesség és szeretet, az élet igénye is e kettőre bök, és bök, és bök: bölcsesség és szeretet.
Bölcsesség és szeretet semmi fontos nem oldható meg. Azokkal minden. Ilyen egyszerű.

* * *


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése