A Kalasnyikov-elmélet

- Te nem hiszel a lélek hallhatatlanságában? – kérdezte csalódottan, szinte könyörögve egy megnyugtató tagadó válaszért Jacques, és beleivott vörös borába.

- Én nem hiszek semmiben, de szívesen eljátszom minden gondolattal… – válaszolt zavart mosollyal Jean. Hosszasan elmerengett, mintha az ég lilába forduló csíkját figyelné a keskeny utca fölött, de érezve Jacques súlyos tekintetét, összeszeppent, és folytatta. – Vannak vallások, amelyek azt hirdetik, hogy a lélek öröktől örökké él, csak vándorol egyik testből a másikba. Mások, mind például az Írás vallásai csak annyit mondanak, hogy aki megszületett, annak lelke örökre megmarad. De ezek a majd megmaradó lelkek náluk valahogyan mégiscsak megszületnek, tehát egy adott időpontban megkezdik létezésüket. Azzal, hogy hogyan is jönnek létre, ezek a vallások különösebben nem foglalkoznak.

- Azért az első esetet, Ádám lelkének a keletkezéstörténetét ismerjük. – nevetett fel Jacques, közben szippantgatta a bor illatát.

- Látod, én pont fordítva gondolom: lelkünk öröktől létezik, öröktől készül földi életére, vagy ami osztályrészül kijut neki, és ha teljesítette feladatát, küldetését, vége van… Leteszi a fegyvert, vagy a lantot, vagy amit akarsz…

Jacques döbbent, tágra nyílt szemekkel nézte barátját. Jean megint hosszasan figyelte a feketébe boruló ég-csíkot. Súlyos szomorúsággal mondta:

- Nem tudom, mi történhet a lélekkel utána… Lehet, miért ne lehetne, hogy van folytatás… Legalább egyesek számára…

- Jean, ne haragudj, de ez így abszurd! Öröktől élünk, de éppen most beleszaladunk az örökkévalóságunk végébe? – Jacques szinte dühösen fészkelődött székében, és csak futólag pillantott a két csinos nőre, aki beült a terasz utolsó üres asztalkájához.

- A helyzet pedig világos és egyszerű. Te sem a semmiből lettél, hanem mint egy virág a magból, kibújtál egy kis becsomagolt anyagból. Az csak egy apró részletkérdés, hogy az a csomag, az a petesejt, amelyből lettél, már teljes egészében elkészült anyai nagyanyád hasában. Igen, téged is a nagyanyád hordott szíve alatt, ami csak egy újabb üzenet, milyen mélyen vagyunk egymásba ágyazva őseinkkel. De azt hiszed, hogy ez a láncolat csak addig tart visszafelé nézve, amíg őseinket embernek nevezhetjük? A láncolat akkor sem szakad meg, ha milliomodik ősöd egy rémisztőnek látszó gyíkféle, vagy tízmilliomodik ősöd egy virgonc kis amőba az ős tengerben…

- De jó volt abban a meleg ősóceánban… – nevetett Jacques.

- A meleget alaposan kiélvezhettük csillag-anyáinkban, ahogy később a világűrben a hideget is. A lényeg az, hogy minden egyes ember, minden egyes élőlény az ősrobbanással kezdődő láncolat…

- Szépen kifésülöd a mindenség sörényét, ezt a reménytelen kócot… De ha el is fogadnánk ezt az abszurd rendcsinálást a szép művészi káoszban, mi az, ami alátámasztja elképzelésedet az örök lelkünk életünkben bekövetkező hírtelen haláláról? – Jacques hangjában a gúny nyoma sem érződött, inkább egy furcsa feszültség és nyugtalanság, mint amikor valaki még halála előtt szeretné megtudni a nagy titkot.

- Igen, ez a bevezető szinte triviális tény. Minden valamiből jön létre. De mi az értelme a külön életünknek, ha a nemző aktusban nem olvadunk bele az új láncszembe, a folytatásba? Nos, bennem él egy kép… Talán ez adhatná a kulcsot a rejtélyhez… De vigyázz, ez merő jelkép, csacska allegória, amely nem azt mondja: ez az igazság, hanem próbálja segíteni annak megértését.

- Ne félj, nem a kisiskolás fiammal ültél le beszélgetni… Bár, hadd dicsekedjek vele, lassan ő is igazi filozófus lesz. Képzeld el, napok óta a halálról faggat… Na, de halljuk ezt az allegóriát! – adta vissza Jacques a szót, és belekortyolt a borba.

- Nem tudom, létezik-e, létezett-e isten, de most képzeljük őt el az örökkévaló semmi csúcsán, mint az imaginárius i a komplex számok közepén. Gondolataiban talán valamilyen varázslatos végtelen ciklusba került, mert az örökkévalóságot csak így lehet kényelmesen és biztonságosan kibekkelni. Igen, képzeld el, milyen keserves, szinte lehetetlen feladat lenne egy örökkévalóságig nem gondolni a fehér elefántra. És mi fehérebb elefánt a tiszta ige, a tiszta testetlen gondolat számára, mint az anyag. Hát láss csodát, egy szent pillanatban az isten nem bírt már magával, elgondolta az anyagot. Teljes szépségében. Végül is isten csak szépet tud gondolni, mert utána nagyon szeret elégedett lenni magával.

- „És láttá Isten, hogy minden, amit alkotott jó…” – elmosolyodott Jacques. – Bár mi is így lehetnénk dolgainkkal… vagy legalább magunkkal…

Erre Jean hangosan felnevetett. A kávézó teraszán telt ház volt. Az emberek élénken beszélgettek, nevetgéltek. Körbe-körbe színek és fények…

- Csakhogy most az isten egyáltalán nem ezt gondolta, hanem azonnal megértette, hogy végzetes hibát vétett. Egy dolog gondolatok között élni, és egészen más, ha egy anyagi világ pattan ki a gondolatfejedből, mint súlyos érdes valóság. Ez az irdatlan tömeg azon nyomban agyon is nyomta, semmivé lapította az Istent. Talán egy vérfolt, egy agyvelő darabka villant az ősrobbanás tűztengere környékén, egy gondolatfoszlány cikkázott, sistergett. Iszonyatos, eszméletlen helyzet támadt. Végül is Isten nem pusztult el, ezért Isten, és nem Jacques vagy Jean… De foglya lett saját alkotásának. Foglya, bár bizonyosan nem tehetetlen foglya. Gondolatokkal már semmire nem megy az anyag ellen. Nyúl a combjához, és láss csodát! Kezében fegyvernek látszó tárgy. Nem, ez nem olyan, mint Jedi lézerkardja, sokkal inkább olyan, mint egy Kalasnyikov… Bár az is lehet, hogy csak egy törvény… És ezzel a Kalasnyikovval Isten tüzet nyit… A tüzelése célzatos kozmikus munka. Célja nem más, mint a bányász csákányozásáé: vágatot vág…

Jean megkeverte kapucsínóját. Jacques beleivott borába.

- A hadi terv világos: Isten át akar fúrni az anyagon át, és visszajutni a gondolat szabadságába... – Jean szeme furcsán nézett a semmibe. Csendesen óvatosan beleivott a habos italába.

- És tudod, az isteni Kalasnyikov golyói mi vagyunk. Mi, emberek. Ezeket a golyókat, mind az összest az Isten már az ősrobbanásban kilőtte. Minden ilyen golyónak megvan a maga pályája – mindaddig, amíg meg nem születünk, vagyis bele nem fúródunk a magunk saját életünkbe, és el nem végezzük a ránk mért munkát a vágat elmélyítésében, amiképpen a golyó is kirepeszt egy darabka sziklát. És ahogy a golyó is a kiütött szikladarabkával együtt a porba hullik, mint egy összelapított és már hasznavehetetlen fémcsepp, így elenyészik az ember is…

- Döbbenetes kép, Jean! – Jacques megfogta Jean karját. – Döbbenetes… Kegyetlen, de sajnos kegyetlenül igaznak tűnik… „A mór megtette…”

A két barát hosszú percekig csöndben maradt...

Budapest, 2015. november

Szimeonov Todor

 (A teljes szöveg a Most, valamikor kötetben)

* * *