Nem rekviem, seprű kell

Mióta tart a baloldal válsága? – kérdezik sokan.

Hát nem új keletű, sajnos.

De tisztában vagyunk-e azzal, hogy ma az, hogy baloldal?

Ezt sokan sokféleképpen értelmezik, érintettségük, műveltségük, mindenféle kötődéseik, becsületük függvényében.

Én háromosztatúnak látom a piramisra emlékeztető társadalmat: nagyját, éspedig a társadalom alapját adó rész a nép, fölötte van a középosztály, legfelül a piramis csúcsa, amelynek igaz van egészen a mélyig nyúló gyökérzete is (hivatalnokok, katonák, rendőrök, lakájok stb.).

A baloldal nem más, mint a modernkori elnevezése a nép képviseletének a társadalmon belül. A fogalom a Francia forradalom parlamentjében alakult ki, és azóta is kitörölhetetlenül szerepel a közbeszédben.

Ennyiben azt is mondhatjuk, hogy a baloldal annyira örök, mint a nép, de ezzel csak kerülgetjük az igazi kérdést: mi van valójában válságban, amikor a baloldal válságáról beszélünk?

Abban végül is nincs semmi hallatlan, ha egy ember, de ha akár egy egész párt erkölcsileg csődöt mond. Ez lehet roppant sajnálatos, de nem adhatna okot, hogy az egész baloldal kudarcáról, pláne eltűnéséről beszéljünk. Mert a nép nem tűnhet el. Ellenkezőleg, minél rosszabbul van képviselve, annál jobban romlik helyzete, annál nagyobb szükség lenne érdekei képviseletére.

Persze, a történelemben semmi sem úgy működik, mint egy svájci óraszerkezetben. Pozíciókat veszíteni könnyű, a harc jobb pozíciók elfoglalásáért rendszerint igen keserves, durva, nem ritkán tragikus.

A nép és annak képviselete története, még ha csak a modernkorban nézzük, hihetetlenül összetett és ellentmondásos, ráadásul rendesen manipulált. Az az egy biztos, hogy amióta a nép – döbbenetes áldozatok árán – kivívta magának a puszta szavazati jogot (zömében a 20. század folyamán), megnőtt ázsiója a politikai pártok körében. Hiába képvisel igazából egy konzervatív (vagy másképpen jobboldali) párt a társadalmi piramis csúcsát, vagy egy egy liberális (vagy másképpen centrum, illetve ide-is-oda-is párt) a középosztályt, mindegyik vállalja a hőn szeretett nép képviseletét.

A nagy konkurencia ellenére a baloldali pártok újra és újra elfoglalják a politikai küzdőtér egy jelentékeny részét, tüsténkednek, képviselnek, harcolnak, és újra. Sokszor egy különösen nehéz válságos időszak csúcspontján kapnak esélyt a társadalom irányítására, valójában a válság szanálására, ami szinte mindig azáltal sikerül, hogy szép ígéretekkel lenyeltetik a néppel a keserű pirulákat (a különféle „megszorításokat”), hogy egykettőre – a mészáros munka végeztével – a „népharag” kisöpörje őket a hatalomból, és visszaadja a kormányzást azok kezében, aki összehozták az előző válságokat.

Miért lesznek újra és újra balekok vagy éppenséggel árulók a baloldali politikusok, vagy csak annak látszanak? És ha ez a sorsuk, honnan jön erre az átkozott pályára új és új utánpótlás?

Jogos, de nehéz kérdések. Olyan kérdések, amelyekre talán sokáig nem kapunk majd választ.

Egy Molière-ről szóló Bulgakov-regényben olvastam, valahogy így szólt a narrátor igazsága: „Egyszerűen tehetségesen kell írni. Ez minden.”

Ekkor háborogtam: ez nem igazság, ez nem tudomány! Ez túl olcsó válasz! Mélységes fel voltam háborodva. És lassan az életem megtanít arra, hogy ebben egy különösen titok feszül! De igen! Ez az egy parancs, az egyetlen erkölcsi imperatívusz, amely érvénnyel bír a Földön.

Jól kell csinálni! Becsületesen kell csinálni! Bölcsen kell csinálni!

Sok utat választhatunk. Választhatjuk Friedrich Ebert vagy Lenin, Jean Jaurès vagy – hogy nagyot ugorjunk a mába – Tony Blair útját. A történelem malmai hol lassan, hol drámai gyorsasággal őrölnek. Előbb-utóbb kitisztul a kép: szolgáltunk-e vagy ártottunk-e?

Amennyire tisztán lehet látni a mai képet, azt kell mondani, minden aggodalmunk a baloldalért jogos.

Már alig vannak pártok és szervezetek, amelyek hitelesen és korszerűen képviselnék a népet. A régi vágású szocialista és szociáldemokrata pártok nagy többsége a liberális erőtér foglya. A kommunista vagy radikális baloldali pártok és szervezetek képtelenek feldolgozni a történelmi leckéket, sokszor elvtelen kompromisszumokba mennek a jobboldallal is. Nagy számban megjelennek új típusú marketing baloldali pártok. Ennek egy szomorú példája a jogos csalódást hozó görög Sziríza párt, amelynek médiasztárrá tett vezetőjéről joggal gyanítható, hogy egyszerűen az Egyesült Államok kreációja.

A reményre éhes ember hajlamos hitelt adni, és ilyet jelenleg érdemelni látszik akár Bernie Sanders is, de különösen az egész liberális világot magára haragító Jeremy Corbin, a brit Munkáspárt új vezetője.

Igen, sajnos romokban hever a nép hivatott képviselete, helyette a jobboldal és a liberálisok marakodnak érte, csupáncsak képtelenek ezt a társadalmi szerepet betölteni. Ám ennek maszatolásáért semmi sem drága, és anyagi erőforrások bőven állnak rendelkezésükre.

Hagyjuk az optimizmust! Egyszerűen új utakat kell keresni.

Sokat kutakodtam az évezredeknek ezen a tájékán. Sejtem, hogy néhány kopár domb mögött megpillantjuk azt az új világot, amelyről költő lelkűen kiáltanák: az Ígéret Földje.

Negyven év? Az is lehet, hogy négyszáz évig kellene vándorolni, amíg eljutunk oda, ahol a barbárság démonai nem tudnak utólérni többé.

Nagy út ez. Ám ne bölcs dolog egy nagy útra egyedül elindulni. Mert ha nyertem, de egyedül vagyok, ki hozza el a jó hírt?

Kell egy csapat.

És talán majd abból megszületik az igazi baloldal is.

* * *