A markológép és a szarka

Miféle adomány kell egy nagy regény megalkotásához? Gyakran eltöprengek ezen, hol olvasmányaim, hol saját próbálkozásaim kapcsán.

Életemben inkább több, mint egy tucat regénytervem született. Még diákkoromban megírtam – egy pályázatra – az első, egyben utolsó regényemet. Magát a művet nem, megírását teljesítménynek tartom. Főképpen az akaraterő teljesítménye. De már akkor éreztem, hogy a művészi értékhez több kell, egy olyan sajátos adottság is, amelynek magam nem vagyok birtokában.

Magam előbb tanultam meg írni (mechanikai írógépen), mint olvasni. Olvasni igen, de gyorsan olvasni viszont soha nem tanultam meg (egyetemista koromban többször megpróbálkoztam ezzel, hiábavalóan). Bizonyára ezzel kapcsolatban mindig egy kicsit tartottam a vastag regényektől, annál inkább kerülgettem. Élénken emlékszem a csodálatos élményre, amikor felnőtt fejjel, talán bőven 40 után először „faltam fel” egy vaskos regényt: Paszternak Dr. Zsivagóját. Azóta viszont szinte nincs megállás: Tolsztoj, Dosztojevszkij, R. P. Warren, Paul Auster,  J. Franzen… Csak egy pár olyan nevet említek, akiktől igen vaskos regényeket olvastam. (Ebbe a kategóriába nem veszem be a terjedelmes szakkönyveket.)

Közben megfigyeltem, hogy nem csak a nagy, hanem szinte minden regény képes – ha örömömre képes – előhívni ezt a bizonyos kettős csodálatot: a mű iránti és a mű megalkotása iránti csodálatomat. És akkor megszólal az a bizonyos töprengés, talán önvizsgálat is: kell-e, megkerülhetetlen-e valamilyen különleges adottság ahhoz, hogy egy művész képes legyen megírni egy regényt?

Ma világosan láttam a hasonlatot: az egyik olyan, mint egy markológép. Markolássza az élet anyagát, és rakja, formázza, építi a maga által teremtett életet. Itt nincs kecmec. Homokozó kis műanyag lapáttal, puszta kézzel nem tudsz összehordani semmit.

Még világosabb a helyzet, ha a másik hasonlatot is meglátjuk: ez a költő, vagyis a szarka. A szarka, amely nem markológép, nem hánya át innen oda a hegyeket, hanem ágacskánként, üvegszilánkonként vadászik arra, amire érdemes.

Ilyen a mindenre kíváncsi (szétszórt?) ember, nyomban megnéztem (a wikipédiában), mit kell tudni a szarkáról.

A szarka bokrokkal és fákkal tarkított tájak, facsoportok és bozótosok, parkok lakója. Magányosan vagy párosan él. Táplálkozáskor több madár is összegyűlhet. A szarka mindenevő, a magoktól és rovaroktól kezdve tojásokig, madárfiókákig, dögökig mindent megeszik, néha nagyobb emlősöket tisztít meg az élősködőktől. Időnként előfordul, hogy nála kisebb, de felnőtt madarakat (fekete rigót és egyéb énekesmadarakat) is megöl és elfogyaszt.

A szarka egy éves korában lesz ivarérett. A szarkapár élethosszig tartó monogám párkapcsolatban él, és nem túl szigorú teleken kitart a költőterületén. A párzási időszak áprilistól júniusig tart. Általában egyszer költ, de ha az előző fiókák elpusztulnak, akkor még egy fészekaljat rak. A fészekalj általában 5-7 halványkék vagy zöld, barna pettyes tojásból áll. A szarkafészek nagy, fedett építmény, amely gallyakból készül és agyaggal vagy trágyával van kitapasztva. Vékony gabonaszár, fű vagy szőr béleli, ez utóbbit a szarka időnként élő állatból tépi ki. A két szülő már márciusban a kora reggeli órákban építeni kezdi nagy, gömb alakú, zárt fészkét, amelyen csak oldalt van bejárónyílás. A tojásokat egyedül a tojó költi ki, de a hím eközben eteti a tojót. A költés 17-18 napig tart. A fiatal madarak 3-4 hetesen repülnek ki.

A legintelligensebb állatok között tartják számon, én-tudattal rendelkezik, a madarak közül egyedüliként felismeri önmagát a tükörben. A szarka képes eszközöket használni, élelmiszert tárolni, szenzoros emlékezettel rendelkezik, saját tapasztalatai alapján képes fajtársai viselkedését előrelátni. Az eleséget megfelelő méretű adagokra osztja annak függvényében, hogy hány és mekkora fiókái vannak. Fészkük tisztításához eszközöket vesznek igénybe. Vadon csapatba szerveződnek, és komplex stratégiákat alkalmaznak mikor más madarakra vadásznak, vagy ha ragadozóval kerülnek szembe. A szarka előszeretettel gyűjti össze fészkébe a fényes, csillogó tárgyakat, ezért a népi folklórban mint „tolvaj szarka” él. Fogságban tartott egyedek utánozzák az emberi hangot.

Nem állítom, hogy a szarka a költő ősképe. Ahogy a markológép sem a regényíróé. (A markológép részletes ismertetését nem kerestem meg, aki ezt hiányolja, bátran pótolhatja a mulasztást.)

Ezzel együtt meggyőzőnek, jogosnak éreztem az asszociációt. Valóban a markológéppel jelképezhető sajátos adottság, tehetség kell ahhoz, hogy egy művész jó regényíró legyen. És a másik véglet: az érzékeny, kíváncsi, intelligens madárból kell valami, hogy a művész költő is lehessen.

Elgondolkoztam: mennyire tipikus az egyik vagy a másik adottság meghatározó jelenléte, vagyis azon, hogy a sajátos vagy az általános művész tehetség a lényegesebb? A kérdésnek túl sok értelme nincs, de talán érdekes megfigyelésekhez segíthet minket.

Például megpróbálhatjuk összeszedni magunkban a 10 legnagyobb regényírót, és utána megnézni: ezek közül hány írt verseket is (vagy más rövid műveket)? A fordított „játék” is lehet izgalma: összeszámolni a 10 legnagyobb költőt, és utána megnézni, hogy közülük hányan írtak regényt is.

Külön feladat lenne azokat összeszedni, akik regényben is, versben is mesterműveket alkottak. (Az említett Warren az egyetlen író, aki prózáért is, költészetért is – kétszer – megkapta a Pulitzer-díjat. Magam csak a All the King's Men regényét olvastam, hihetetlenül erős érzéseket keltett bennem.)

Ezek az elmélkedések abban erősítettek meg, hogy valóban sajátos teljesítményekhez sajátos adottságok is kellenek. Minden ember pedig nem rendelkezik minden adottsággal. Egy párral mindenképpen, ez csodálatos dolog. Az a fontos, hogy képünk legyen: mivel rendelkezünk, mivel nem. És energiáinkat, alkotni vágyunkat ott hasznosítsuk, ahol jók vagyunk.

Hát majd igyekszem novellákra átszabni regény-terveimet.

Különösen, hogy a mostanában született novella-terveim rendre és szépen kikeltek.

Te már olvastál azokból?

* * *