A mindenség mindentudása dióhéjban

Mi egy világban élünk, abban, amelyet a régi görögök kozmosznak hívtak. A szó megmaradt nekünk, és alkalmas, hogy ezzel jelöljük az általunk ismert mindenséget, a fenséges világegyetemet.

Közben már bizonyosak lehetünk, hogy a mi világunk nem az egyetlen, ellenkezőleg, bizonyára végtelen sok más világ létezik, már csak azért is, mert valahol valaminek valamiképpen végtelennek kell lennie. Ugyanis a mi saját világunk – ezt most már eléggé nagy bizonyossággal vallom – nem végtelen, hanem minden szempontból véges.

Világunk létezik, és benne sok dolog létezik. A létezésnek több minősége van, a közös tulajdonság azokban az, hogy rendszerek. Maga a Kozmosz is rendszer. Rendszer a galaxisok, a csillagok, a bolygók, az élőlények, az atomok és molekulák, az elemi részecskék. Minden rendszer egy másik rendszerben van. Egy adott létező minőségétől függően csak bizonyos rendszerekben tud minősége szerint létezni, ha abból kikerül egy átmeneti környezetbe, más tulajdonságai szerint vegetál, amíg újra nem kerül egy neki megfelelő rendszerbe. Ilyenek például a vírusok is, amelyek csak bizonyos élőlényekben képesek szaporodni, azokból kikerülve hibernálva próbálnak túlélni, amíg újra be nem kerülnek egy alkalmas gazdalénybe.

A világban nincs tér, maga a világ olyan „építőelemekből”: térsejtekből áll, amelyek alkalmassá teszik a világot arra, hogy az ember kivetítsen rá különféle geodéta, pontosabban kozmodéta rendszereket.

Mi a különbség egy térsejt és „a tér egy pontja között”. Ez utóbbi az eddigi világszemlélet egy azonosíthatatlan fikciója, a térsejt ezzel szemben egy valóságos egyedi létező, bizonyos értelemben olyasmi, mint az elektron.

Mit tudunk a térsejtekről?

Egyelőre szinte semmit. Nem tudjuk, hogy keletkeznek, hogyan szaporodnak, hogyan pusztulnak, hogyan érintkeznek egymással. Ugyanakkor már sejthetünk bizonyos tulajdonságaikat.

Legelőször azok is rendelkeznek egy sajátos kettős jelleggel, mint amit régóta tapasztalunk a fénynél (egyszerre korpuszkula és hullám). A térsejt egyszerre viselkedik mint pont és mint gömb. (Ezért lenne különösen izgalmas kutatási terület „A szigorúan nem-euklideszi geometria”.)

Ami ennél is izgalmasabb: a térsejt képes információtárolásra, éspedig „végtelen” mennyiségű információ tárolására.

Tehát a világunk olyan lenne, mint egy hatalmas – és igen híg – medúza? Igen.

Esetleg azt kellene hinni, hogy ennek a medúzának az anyaga az a rejtélyes éter, amely különböző korokban visszatérő hiedelem volt. Semmi gond, ha valaki így akarja értelmezni a helyzetet.

Egy még „vadabb” elképzelés: lehetséges, hogy maga a már felfedezett neutrínó a térsejt? Mint hipotézist, nem kell kizárni. Bizonyára a fizika egyszer majd tisztázni fogja ezt.

Mind ezekkel a felismerésekkel eljutottunk az új világszemlélet kapujához. De itt a kapu fölött egy felirat: „Te, aki ide belépsz, felejtsd el az időt!”

A világ nem más, mint változás. A világot elképzelhetjük mint medúzát, de talán még helyesebb, ha agyként képzeljük el. Egy olyan agy, amelynek sejtjei azonosak a térsejtekkel. Minden térsejt tárol valamilyen információt, amely számára információátadási parancs is. Ha nem adhatná át, belefulladna, felrobbanna, megsemmisülne.  Átadni viszont csak azoknak tudja, amelyek „közel állnak hozzá”, amelyekkel összeköttetésben van (a távoli összeköttetés fennállása adhat esélyt a csillagok közti utazásra), éspedig adott jelre (mint a számítógépben). Ez az ütem tehát (bizonyára ez a Plank-idő) szabja meg a világ változását, de egyben teszi világossá azt is, hogy az idő is emberi „geodéta” fikció. Fizikai értelemben idő nem létezik, így az utazás a múltba vagy a jövőbe is megmarad művészi fikciónak.

Reálisan csak az örökké megállíthatatlanul változó „most” létezik, egyetlen példányban.

Az új világszemléletben még hatalmas fehér foltok vannak:

- a térsejtek fiziológiája: hogyan keletkeznek, hogyan szaporodnak, hogyan pusztulnak

- a térsejtek információkezelése, milyen „processzorral” rendelkeznek?

- az információ, anyag és energia „szentháromsága”: hogyan mennek egymásba?

- a vonzás és taszítás mechanizmusai, az elemi erők leltára.

Mit is jelent ez az új világszemlélet? Helytálló-e egyáltalán?

Erre majd a jövő adja meg a választ.

Magam biztos vagyok abban, hogy a fizika e világszemlélet elfogadása nélkül is halad majd, és haladni csak a több tudás irányába lehetséges (az entrópia emberi törvénye). És ez a döntő.

Ma is, mint mindig, a 100 évvel későbbi tudás töredékének a birtokában vagyunk. Nagy mutatvány ilyen tudatlanul víziókat kreálni a világról.

De hát ilyen az emberi elme: érthetőnek akarja látni a mindenséget.

* * *