Tessék figyelni!

„Vigyázat, csalok! Csak a kezemet tessék figyelni!” – ismételgette Rodolfo, a híres bűvész.

A természet nem csal, de nem is figyelmeztet. Ám ránk férne…

A filozófusok évezredek óta bűvészkednek a természet, megismerés, tapasztalat, megértés, ideák, tudás és rokonaik jellegével, vérségi kapcsolataival. Közben újra és újra belegabalyodnak saját gondolataikba, és újra és újra színre lép valaki, aki figyelmeztet: figyelni, figyelni, figyelni! Minden tudásunk, minden kelléke a megtapasztalásból jön.

Aztán újra gubanc lesz minden. Igen, a természetet, a valóságot kell nézni. Ami nincs, ami csak agyrém, azt legfeljebb hagyjuk a pszichoanalitikusokra! No de olyan okos emberek, mint amilyen Hegel mester is, azt találják mondani, hogy ami ésszerű, az valóságos (meg fordítva). Ésszerű egy feltételezésem (állítom én). Akkor az valóságos is? Avagy netán szörnyű hiba?

Minden tudósok egyik legnagyobbikja egy teljesen érthetetlen hibát követett el. Bámulatra méltó módon figyelt mindenre a természetben, ami fénylik, mozog, magyarázatra vár, és mindenre megalkotta a maga elméletét, amely a modern tudomány alapja lett, minden zavarkeltő híresztelés ellenére, mind a mai napig (a NASA is Newton képleteit használja hihetetlen űrbravúrjaihoz). Án az egész Newton-katedrálisnak lett egy Achilles-sarka: az tudniillik, hogy az általa kitalált gravitáció végtelen „sebességgel” terjed. (Bizonyára Newton nem gondolkozott a gravitáció „sebességén”, úgy láthatta egyszerűen, hogy a gravitáció „hat”, és vagy van, vagy nincs, a dolog eldől abban a minutumban). Valahogy így okoskodott-magyarázta: ha a Nap hirtelenül eltűnik, azon nyomban eltűnik az egész világmindenségből az ő addigi hatása. Most jusson eszünkbe az aranyszabály: figyelni! Vajon Newton megfigyelt-e egyetlen egy testnek az eltűnését, és tanulmonyozhatta-e annak hatását. Merem állítani, hogy semmi ilyet nem figyelt meg. Az okoskodása egy merő feltételezésen alapult. Mi tagadás, ha nekünk szegezték volna Newton idejében ezt a találós kérdést, bizonyára mi is erre az eredményre gondoltunk volna, mert (elnézést, kedves Hegel mester, ezzel eszemben sincs ugratni): ésszerű. Más lenne a válaszunk (ha van egy csepp eszünk) Maxwell után: „Esetleg a fénysebességgel terjedne?” Amúgy az „ésszerű” válaszok csak unortodox képzeletünk szab határt. Válaszolhatunk például úgy is, hogy ha a Nap hírtelenül eltűnne, a többi égitest közérdekű gyűjtést rendezne a helyreállítására (és még lenne egypár ötletem).

Nagy lecke ez minden fizikus, és mindenki számára, aki nagyobb közönség előtt kinyitja száját. Nem mindenki tanulta meg.

Hogy még egy pillanatig a fizika vizein maradjunk meg, vegyük elő Einstein hírhedt performánszait, amelyekkel elbűvölte a szájtátókat. Elképzelte – állítólag már diákkorában – Einstein, hogy egy rendőr üldözi a fénysugarat (?), utána ecseteli micsoda feloldhatatlan ellentmondás van a rendőr és az egészet megfigyelő szemtanú élménybeszámolója között. Maga a túldramatizált ellentmondás meglehetősen triviális és érdektelen, ami érdekes, és ami jellemző a tucatnyi hasonló einsteini „vízió” velejére az, hogy Einstein elképzeli, mi történne ha egy rendőr, rakéta, ikertestvér, tehén stb. fénysebességgel száguldana. Egy kérdésünk lenne: „Tetszett megfigyelni ilyet a természetben?”

Való igaz, hogy azért igyekszünk megismerni, megtudni és tudni, hogy utána tudásunkat felhasznáhassuk a gyakorlatban: búzát vetni, kenyeret sütni, házat építeni, megölni ellenségeinket, sok pénzt keresni, a Holdra jutni stb. stb. Az ilyen milliószámra elkövetett hasznos és ártalmas aktusok pedig egytől-egyik feltételezésen, hipotézisen alapulnak: hogy helyesen alkalmazzuk tudásunkat. Azaz, hipotézis nélkül nincs élet, nincs civilizáció. De a hipotézis a tudásszerzésben addig jogos, amíg a természetben meg nem figyeljük megerősítését vagy cáfolatát. Hitelben gyarapítani tudásunkat életveszélyes.

Gondoljunk arra, mi történne, ha valaki felállítja azt a hipotézist, hogy a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetésével megoldódik az emberiség minden említésre érdemes problémája, és egynéhány milliárd ember útra kel, ki az új Egyiptomból az új Kánaánba!

Nem, nem! Nem azt állítom, hogy van királyi út a tudós elme számára. Nem állítom, hogy tessék megszívlelni a fentieket, és aztán csak briliáns elméleteket fogtok kanyarítani. Még kevésbé, hogy öngyilkosság útra kelni, és hogy „nemesb lélekre” vall „ha tűrjük balsorsunk minden nyűgét s nyilait”…

* * *