Csillagpor

Néhány nappal a halottak napja előtt egy francia lapban olvastam egy új, ígéretesnek mondott amerikai divatról: a likvefakciónak (liquefaction) nevezett alternatíváról a hamvasztással szemben.

A téma nehéz, morbidnak is mondható, de annyira szorosan tartozik az élethez, hogy nem tehetjük azt, hogy nem foglalkozunk vele.

Különösen azóta, amióta már milliárd számra élünk ezen a szűk Földön. Az, hogy miképpen ne legyünk többé egy bizonyos idő után, már nem csupán kegyeleti és kulturális kérdés, de drámai gazdasági, technikai, urvanisztikai, környezetvédelmi stb. probléma.

Ma már Magyarországon a halottak többsége nem számíthat az errefelé eddig egyedül elfogadott temetésre, főleg anyagi okokból, de a temetők kapacitása is kimerülőben van. Elvben már több alternatíva van a végső pihenésre, de mindegyiknél van egy megkerülhetetlen láncszem: a hamvasztás.

A hamvasztás sokfelé, leginkább az egyik leglépesebb földrészen, Indiában évezredes hagyomány, természetessé nemesült. Európában viszont még ma is erősen tapad hozzá egy rossz érzés.

Az ókori Egyiptomban „demokratikus” „tömegkultúrává” vált a mumifikálás. Őriz is ott a föld mind a mai napig milliószámra a sok ezeréves múmiákat. Egyes országokban ez a modern időkben is biztosítandó volt a népvezérek számára, és persze, Amerikában is kis ideig komoly hóbort volt a gazdagak körében.

Be kell látni, hogy – a történelmet és a modern ekcessziókat félre téve – fölöttébb komoly problémával állunk szemben. Törvényszerű, szinte várható volt, hogy a technikai innovációval előrukkol valamivel, ami jobb a hamvasztásnál. Hát itt van ez az új technológia, amelynek a lényege, hogy nem – a környezetre ártalmas és nem is késsé barbár – égetéssel, hanem egy mondhatni vegyi eljárással érik el a holttest „porrá” visszabontását. Ebben az esetben viszont mégsem por, hanem folyadék marad. Ez pedig igen komoly pszichés probléma is. De nem csak pszichés, hanem kulturális kihívás.

A hamvasztott halott porait az emberek urnákba tették, amelyeket akár a temetőben, akár otthon lehet őrizni, lehet a port szétszórni erre kialakított mezőkön vagy a tengerbe, megint gazdag hóbort is van, a világűrbe küldeni, vagy csak ott megsétáltatni a port…

De mit lehet kezdeni a likvefrakció után maradó kis folyadékkal. Természetesen az bekerülhet hasonló urnákban, de szétpermetezni? Ma még nehezen elképzelhető…

Gyorsan akartam átlépni ezen a nehéz témán, de részben néhány jó régi gondolatom, részben néhány új ötletem más irányba vitte a kérdést.

Az első, egyszerűbb stáció az, hogy mi maradjon meg belőlünk halálunk után?

Erre a határozott válaszom: három dolog! Porunk, egy darabka szövet és egy hajtincs.

Izgalmas kérdés a por. Szerintem az lenne csodás, ha lenne olyan egyszerű technológia, amely összes porunkat egy-két grammnyi gyémántporrá teszi, amelyet el lehetne helyezni egy üveglapba. Talán ebben a formában kerülnénk legközelebb ahhoz a csillagporhoz, amelyből lettünk.

Ugyancsak izgalmas – de kifejezetten szakmai – kérdés, hogy milyen szövetből maradjon meg, megint egy üveglapba helyezve valami élő szövetünkből. Nem hiszem, hogy ezzel őssejteket kellene átmenteni a jövőre, de ez is maradjon a szakemberek ügye.

De van, lett egy második stáció is: ami merőben új dimenziót adott a kérdésnek: milyen urnába kerüljön ez az értékes összetartozó három üveglap?

Nos, hagyjuk az urnát, helyette vegyünk egy tabletet (vagy e-book olvasót) és ezzel készítsünk el valamit, ami az elhunyt végső otthonának is mondhatjuk. Kézenfekvő, hogy ebben a tabletben az elhunyt digitális (és digitalizált) öröksége lenne: írások, képek, filmek, zene, dokumentumok. És csak idő kérdése, hogy ez a digitális örökség egy speciális mesterséges intelligencia segítségével „élővé” váljon.

Úgy éreztem, értelmesek és hasznosak ezek a –sokak számára bizonyosan hátborzongató – gondolatok. Erre az élet gyors egymás után két döbbenetes gyászhírrel sújtott.

Alig bírok magamhoz térni, de úgy érzem: az eleven gyász próbája csak megerősített abban, hogy a továbbélésünk új víziója értelmes, fontos

* * *