2018. december 29., szombat

Asaf Avidan - In a Box II - Different Pulses



2018. november 6., kedd

A hatalom

Ha a videó hang nélkül indulna, a hangot a kép jobb alsó sarkában kapcsolhatjuk be.


* * *

A hatalomról


Sorsunk kovácsa mi magunk vagyunk.
De mi tagadás, sokan beleszólnak kovácsolásunkba. Gyakran ez meg is látszik az eredményen, és ez nem tesz minket boldoggá. Enyhén szólva.
Beleszól legelőször a másik. Apánk. Anyánk. Barátunk. Ellenségünk. Az utca embere. Beleszól a véletlen. Alaposan beleszólnak a természet törvényei. Beleszól a hatalom.
Apánk és anyánk szeret. Másokkal így-úgy elbánunk. A természet törvényeit így-úgy kiismerjük, megtanuljuk.
Bonyolultabb a helyzet a hatalommal. Pedig összességében ő szól leginkább sorsunkba. A legtöbb ember sokat, talán a legtöbbet a történelemről tudja. E mellett élte arányában bőséges személyes tapasztalatokkal rendelkezik. Végül pedig ért is a politikához.
Rossz, aki ezt gúnyosan mondja, hiszen ez a politika meghatározásából adódik.
De hiába a sok tudás a történelemről, a sok tapasztalat, a politikához való értés. Magáról a hatalomról, annak működéséről keveset tudunk, inkább sztereotípiákat. Ilyen sztereotípia például a társadalmi piramis, amelyről ezerféle szimbolikus rajz meg karikatúra látható. Ezeken több vagy kevesebb szintet szoktak rajzolni, és a szereplők is változnak. Legfelül áll a király vagy valamilyen szűk elit, alatta vannak a kövér püspökök és a még kövérebb bankárok. Lejjebb látunk katonákat, rendőröket. Legalul a jogfosztott dolgozó nép, a plebs sínylődik.


A társadalom valóban így fest, sok szempontból, de főleg szociológia és demográfiai szempontból. De ezek a helyzet egyszerű. szinte triviális elemei, és még nagyon keveset tudunk a hatalomról. Fontos például azt felismerni, hogy valamilyen hatalma minden szintnek, sőt, minden egyes embernek van.
Magam már évtizedek óta hirdetem: A te tudásod a te hatalmad. És mivel valamilyen tudása mindenkinek van, mindenkinek van valamilyen hatalma.
Ezek a hatalmak sokszor összeadódnak, a természeti törvények precizitásával. Néha kioltják egymást. Ezért az összekapaszkodó közösség csodákra képes, a széthúzó közösség néha arra sem, hogy lehúzza magát. Nincs a világon az a hatalom, amelyet az egységes nép ne tudja 24 óra alatt megbuktatni.
Ami kétségtelenül ritka eset. És akkor sem mindig jó a vége.
Ami a lényeg: minden társadalmi rétegnek van egy sajátos hatalma, amely valójában hatalmi eszközök arzenálja. Hogy világos legyek: a klasszikus társadalmi modellben, ahol szépen kirajzolódik a három klasszikus réteg (uralkodó réteg, középosztály, plebs). az uralkodó réteg rendőrökkel és katonákkal, a középosztály pénzzel, a plebs munkájával és sokaságával rendelkezik. És ezek mind óriási hatalmat adnak nekik. Miért lenne hatalom a munka? Egy sztrájk meg tudja mutatni ezt. Gondolom, a pénz hatalmát nem kell bizonygatnom.
Nos, ez lenne a klasszikus modell, amely sok évezredig egyben az egyetlen is volt, amióta nem kis létszámú törzsekben élünk.
Úgy tűnt, hogy az Angol polgári forradalommal elkezdődött egy új korszak az emberi civilizációban, amikor a piramis csúcsát jelképessé alakították át, a tényleges hatalom átkerült a középosztályhoz.
Csakhogy a társadalom nagy és bonyolult építmény. Nélkülözhetetlenek az olyan szervek és mechanizmusok, amelyek gyanúsan emlékeztetnek a klasszikus modell, mondjuk egy abszolút monarchia szerveivel és mechanizmusaival.
Ezek a szervek és mechanizmusok viszont, mint az ízületek egy emberi szervezetben, vonzzák a különféle kórokozókat. Ezekből főleg két fajta van: akik nosztalgiáznak a régi szép abszolút világ után, illetve azok, akik nem nagyon szoktak nosztalgiázni, inkább kiváló terepet vélnek találni gengszter tehetségük kibontakoztatásához.
A polgári rend 300 éve harcol olyan liberális társadalmi berendezkedésért, ahol a demokrácia egy kedves társadalmi játék, amely sehogy sem zavarja az ő, a pénz tényleges – háttér – hatalmát, és a szüntelenül támadó – nosztalgiázó vagy nosztalgiával takarózó – kórokozókkal.
Ki áll győzelemre ebben a háromszáz éves harcban?
De nem kellene inkább azt kérdezni: közben mit csinál a plebs, az ő nem csekély hatalmával együtt.
Sajnos most nem fogok tudni kitérni a plebs nagy kísérleteire. Csak annyit lehet megállapítani, hogy Európában, de bizonyos mértékben az egész világon a plebsz kiszorul a politika színpadáról. Udvarol neki az egyik oldal is, a másik is, ezért virágzik a populizmus száz virága…
Meddig?
Nem tudom.
Ma fontos választások zajlanak Amerikában. Elkeseredetten csap össze a liberális és a másik, nevezzük így: etatista óriás.
Akárki nyer, csatát nyer. Akár ki nyer, rosszabb lesz a világ számára a következő egynéhány év.
De nem adhatjuk fel!
A civilizáció című művem mottójára hivatkoznék, Ray Bradbury barátomtól:

Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie.

* * *

2018. október 27., szombat

Bátorság, ember!




* * *

A bűnjel


Mélyen van az igazság elrejtve – mondja a bölcs…
Melyik igazság? És minek a mélyében?
Mert van egy, amely mindig – még ha sokszor csendesen – ott van a szívünkben. Érezzük, látjuk, akkor is, ha becsukjuk a szemünket, ha igyekszünk nem rá gondolni.
Miféle ember MBS, maradjunk a kódnál?
Lehet, igen lehet, hogy a legtisztább, legbecsületesebb ember a világon. Ő tudja. Az ő titka.
De MBS nem buta ember. Tudnia kell, biztosan tudja, hogy akár mit tesz, akármit mond a bestiálisan meggyilkolt Hasogdzsi fia – alapos okkal – gondolja mélyen magában, hogy ő, MBS apja igazi gyilkosa.
Ezt tudván megrendezni kamerák tűzében a meggyilkolt fiának és apja gyilkosának tartott, mindenható koronaherceg udvarias kézfogását, a világ szembeköpése.


Nem, MBS nem buta. Ő nem szembeköpni akarta a világot, A világgal más, inkább üzleti tervei vannak. Ő csupán elkérte az árát annak, hogy amerikai barátai határozott személyes követelésére, kiengedi az országból a fiút. És biztos megnyugtató érzés volt, hogy a fizetés össze is roppantja a szerencsétlen fiatal, egy új potenciális ellenfél lelkét.
Ennél is nagyon haszna a gyalázatos színjátéknak pedig az lenne, a nem buta MBS szemében, hogy ez a kézfogás elegendő bizonyíték az ő, MBS ártatlansága mellett. Amely most annyira kérdéses, sokak számára. Felmentő gesztus.
Akarta remélni ezt MBS.
De itt kiütközött az igazság: a felmentőnek szánt gesztus bűnjellé vált.
Hiszen csak végtelenül cinikus, végtelenül gátlástalan, végtelenül kegyetlen ember agyalhatta ki ezt. Aki számára Hasogdzsi vagy bárki más bestiális meggyilkolása nem ennél nagyobb ügy. Megtette, vagy megtette volna, szinte egyre megy. A lényeg, a szörnyű, hogy ő egy nagyhatalom agya, akarnoka,
És ez az üzenet a világ szembe köpése.
Nagyon rosszkor jön ez.
A mindenség már kénytelen napirendre tűzni az ember létezésének kérdését, és gyűlnek az érvek pro és kontra.
Drámaian sok a bűnjel, hogy az ember kártevő. Kártevő a környezete, kártevő a maga számára is.
És a legrosszabb: minden látszat ellenére, az ember nem tanul. Hol van az elmúlt 10 ezer évben a morális fejlődés? Ha a felszínen sok minden meg is változott, megváltozott-e a mélyben? Megváltozott-e valami génjeinkben?
Nem, nem ez a kézfogás lesz az utolsó csepp a pohárban.
A másik oldal igyekezete miatt a bizonyítási eljárás még jó ideig elhúzódik. Talán még pár hetet, esetleg még néhány évezredet. Nem tudhatjuk
De nem is ezt kell találgatnunk, mennyi még az időnk.
Azt találgassuk, miképpen szolgálhatja minden egyes gondolatunk, minden egyes cselekedetünk az ember morális fejlődését.

* * *


2018. október 15., hétfő

A hármas intelem igazsága


Reggel ébredéskor szinte mindig új és tiszta gondolatok sora indul felém. Az egész csendes nyugodt vonulás valamiféle nagyszerű fényt és örömet áraszt. Akkor is, ha kint borús a világ.
Maguk a gondolatok is mindenfélék. Akadnak válaszok arra, ami tegnap foglalkoztatott, előbukkannak régi témák, visszaköszönnek az olvasmányaim. Filozófia, matematika, a világ dolgai, gyakorlati teendőim, megkezdett írások folytatása, új ötletek és tervek…
Jó darabig érdeklődéssel, kedélyesen, sokszor jól szórakozva figyelem azokat, de eljön a pillanat, amikor félbe kell szakítanom a felvonulást. Munkához kell lát, meg mindahhoz, ami azt megelőzi.
Nagyon gyakran ezeknek a reggeli vendégeknek – látszólag legalább – nyoma vész. De nem ritkán papírra lesznek feljegyezve, vagy egyből bekerülnek a számítógépem agyába. Ez sok mindennek a függvénye.
Néha úgy élem meg, hogy ezek fontos üzenetek, megvilágosodások – minden emberben éjjel-nappal agyaló szellem kisebb-nagyobb sikerei.
Így volt tegnap is, amikor jött – a tömegben – ez az összeszedett rövid intelemsor:

Higgy az emberben!
Hass a változásra!
Élj boldogul!

Magával ragadott, elkápráztatott ez a végtelenül tömör, de ezzel együtt végtelenül tiszta forma.
Hosszú ideje a magam teremtette szentháromság bűvkörében élek, és ez a hármas csodálatosan rakja össze egy értelmes jelszóba.
Később felmerült bennem, hogy bizonyára nem véletlen, hogy ez számomra annyira tiszta és lényegi – hiszen jól ismerem azt, ami mögötte van.
Kötelességem tehát, hogy segítsek mindenkinek, aki kíváncsi lenne az itt kódolt igazságra.
Nem kis feladat.
Meghatározó lesz számomra 2018 őszén.


* * *

2018. október 11., csütörtök

Európa és a Római birodalom


Európa a Római birodalom eredménye.
Fontos és igen aktuális ezt tudatosítani magunkban, jól megérteni, különösen azt, amit ez tanít nekünk.
Ehhez a kérdéshez lehet szkeptikusan is hozzáállni, vitatni a kijelentés értelmét, felvizezni, parttalanná tenni  a problémát a görög demokrácia, a judeai kereszténység, a reneszánsz és reformáció, a felvilágosodás és polgári forradalmak, a kapitalizmus és a kommunizmus, a gyarmatosítás és a globalizáció emlegetésével. Ezek mind fontos adalékok, körülmények, súlyuk és szerepük van életünkben, de hiba lenne szem elől téveszteni Európa és a Római birodalom a mélyben rejlő egységét.
De mi is a Római birodalom? Számunkra a lényeg: egység és béke.
Igaz, az egység, az impéria meghagyta nekünk az imperializmus fogalmát, a Pax Romana is félelmetes és cinikus hangzást kapott. Igen, itt is fontos lenne a két szokványos hiba lekerülése. Sem démonizálni, sem idealizálni nem helyes. Helyette feladatunk meglátni a történelem medrét, és ahhoz igazítani a jövő vízióit.
Erős és ésszerű hatalom, stabil és ellenőrzött, védett, de nem átjárhatatlan limesekkel, azokon belül a helyi kultúrák szabadsága, nemzeti és vallási tolerancia, mindenhol virágzó ipar és kereskedelem, a kultúra és a tudomány fejlődése.
Ritkán emlegetjük, hiszen igen kevesen vannak tisztában azzal, hogy a Római birodalom adta a civilizáció, de még ezen belül az államügyek legragyogóbb képviselőit. Volt-e az elmúlt évszázadokban olyan államférfi, ami vetekedhetne Markus Aureliussal?


De mi következik mindebből számunkra, a 21 század elején?
A válasz: a nagy feladat újra felépíteni ezt a dicső ókori egységet és békét, féltve őrizve minden jót, igyekezve kijavítani minden rosszat.
Tragikusan kényes, de fontos a határok kérdése.
Északon legalább ez a probléma nem vetődik fel.
Keleten: a Volga, az Ural vagy Vlagyivosztok Európa határa?
Nyugaton: a Csatorna, az Atlanti vagy a Csendes óceán Európa határa?
Délen van a legtöbb és a legbonyolultabb csomó. Ma még azt is lehet hallani, hogy a legnagyobb adósságcsapdában vergődő „déli államokat” (Görögország, Olaszország, esetleg Spanyolország és Portugália) ki kellene szirítani az Európai Unióból, de legalább is az „euró-zónából”. Ezzel szemben az igazi dilemma, meddig, a Római birodalom melyik volt tartományaira kellene kiterjeszteni „Európát”, vagyis az Európai Uniót? Jómagam úgy gondolom, hogy a Közel-Kelet nagy részének az Európai Unióban lenne a helye: Törökország, a kaukázusi országok, a régi „Levan”, Izrael. Sokkal bizonytalanabb a válasz arra, hova tartozzon a Földközi tenger déli partja: Európához, vagy egy egységes és független arab federációhoz.
Drámai, sorsdöntő dilemmák, a szélrózsa három irányában.
Közben a sors iróniája, hogy jóval mielőtt az integráció előre ugrana, ahogy fontos és sürgős lenne, a Római birodalom egy átka is lopakodik: a szétesés keleti és nyugati részre.
Hatalmas kihívások előtt állunk, vagy inkább szerencsétlenül toporgunk.
Most, ahogy közelednek az Európai parlamenti választások, jó lenne felpezsdíteni az érdemi vitákat ezekről az alapvető kérdésekről.

* * *

2018. október 2., kedd

2018. szeptember 29., szombat

A gefekt, egyfajta defekt


Gefekt – nem régen neveztem el magamban így egy új keletű jelenséget. Arról valóban azt lehet mondani, hogy egyfajta defekt, a – modern (?) – emberi kapcsolatok sajátos defektje, de az – etimológiailag – érdekes, hogy a szó nem a defektből, hanem az effektusból („effect”) keletkezett. Mondom, hogy megkönnyítsem a nyelvészek dolgát.
De lássuk a lényeget: milyen jelenséget akar jelölni a gefekt? A megfejtést bizonyára nagyban elősegítené, ha ilyen formán használnám a terminust: G-effektus. Igen, megint a Google-ról lenne szó. Hogy mi új rosszat tett az Infó birodalom? Semmi rosszat nem tett. A rosszat mi tesszük, lúzer juzerek…
Megszoktuk, megkedveltük (ajjaj, de mennyire) az új szociális médiákat, ahol végre együtt lehetünk, egy lagymatag virtuális melegben. Csend, aztán valaki kérdez valamit. Valaki válaszol. Így. Vagy úgy. „Nézd meg a google-ban (ki nem mondva: te hülye, ennyi eszed sincs?)” Avagy link jön. Amely így kezdődik: google.com/….. (Ki nem mondva: hasonló, mint fent.)
Elgondolkoztam: minek a szociális média, ha minden kérdésre ez a válasz. Előbb-utóbb minden fafej megtanulja, hogy a válasz „google”, és nem kérdez, hanem keres ahol kell.
Nos, ezt a végtelenül ostoba reakciót nevezem gefektnek.
Tessék felfogni, hogy társaságban, ha kérdeznek tőled valamit, bátran és kedvesen legjobb tudásod szerint kell érdemben válaszolni. Ez az igazi, ha jól tudod, ha rosszul tudod, ha nem tudod.
Nem tudni valamit nem szégyen. Rosszul tudni sem dicsőség, de az sem nagy szégyen.
Nem társ lenni a társaságban, hanem süket útjelző, amely a Google felé mutat, ez már szégyen. De legalább szánalmas. Rontja a levegőt.
Ja persze, az is szégyen, ha nem akarsz tanulni, megtanulni, amit nem tudtál, helyesbíteni agyadban azt, amit rosszul tudtál.
Összefoglalva: ne kövess el gefektet, és amikor ilyet tapasztalsz egy szociális médiában, csak ennyit mondj: „Gefekt!”


* * *

2018. szeptember 25., kedd

Az ember és az ő tudata


Az ember legértékesebb, legemberibb része a tudata. A tudat tesz minket emberi, a tudat ablak a szellem világára. A tudat birtokában tudunk emberhez méltóan cselekedni, élni.
Csakhogy a tudat kényes dolog. Könnyen megzavarodik, könnyen kezd veszíteni képességéből, kezd megszűnni tudatnak lenni. Tudatát vesztő ember pedig leginkább állatba megy vissza, ki milyenbe. Ez talán génjeinktől is függ, de biztosan sok más körülmény is befolyásolja az egyes átalakulásainkat.
Érdekes, hogy meglehetősen elterjedt hit volt az őskorban, hogy a törzsek más-más ős – totem – állatból származnak.
De akárhogy is legyen, nagy eséllyel válhat sok fiatal és felnőtt ember gyilkos vadállattá. Bizonyos esetekben igen gyorsan. És ilyenkor általában elkerülhetetlenek a legnagyobb tragédiák: anya vagy apagyilkosság, iskolai lövöldözés, sétáló emberek gázolása.
Teljesen jogosan a társadalmak szigorúan korlátozzák vagy egyenesen tiltják a tudatmódosító szerek használatát. Ezek gyakorlatilag a drogok, a modern világ egyik legnagyobb iparága. Ezek ellen a hatóságok harca jelentős és folyamatos, de csekély eredménnyel jár, és ez fölöttébb aggasztó.
Még nagyobb gond, valóságos veszély az, hogy a társadalom szinte teljességgel negligálja a tudatmódosítás más eszközeit és formát, azok pedig összességében a drogoknál is nagyobb csapást mérnek magára a civilizációra.
Látni kell, hogy minden, ami rossz és ami igazságtalan életünkben, támad az emberi tudatra. Az osztálytársak ostoba és szánalmas gonoszsága elborítja egy szerencsétlen agyát, tudatát, ő meg egy csomó hullát hagy maga után, hogy a végén elrohadjon a börtönben – mindez egy percnyi tudatvesztés miatt.
Hasonlóképpen működnek a nagyobb léptékű politikai és gazdasági igazságtalanságok, gonoszságok, de ezeknek már tengernyi lehet az áldozata – tudatukat vesztett emberek közvetítésével.
Csakhogy az eredendő igazságtalanságok és gonoszságok mögött is tudatmódosítások húzódnak meg, és erre kell egyre határozottabban figyelnünk.
Fel kell térképezni a veszély vidékét.
Nagy részük jól látszik, nincs mentségünk tétlenségünkre.
Veszélyes tudatmódosítást okoz:
- a tudatlanság, a félműveltség,
- a nevelés hiányának áldozatai,
- a vallási és egyéb hasonló fanatizmus,
- a gazdagság,
- a hírnév,
- a hatalom.
De ezt nem elég sóhajtva mantrázni. Gyakorlati mechanizmusok kellenek, elsősorban a jogrendszerben, hogy ezeket a komoly veszélyeket ellenőrzés alá vonjuk, és idővel felszámoljuk. Nem elérhetetlen cél. Itt nem szabad megalkuvónak lenni.
Tessék jól, világosan megérteni: a vakhit, a gazdagság, a hírnév, a hatalom súlyosan módosítja, hosszabb távon pusztítja az emberi tudatot. Nem kell a szondába fújni. Segíteni kell ezeknek az embertársainknak, hogy kitisztuljon a tudatuk.
Nem kell visszamenni az időben, és parlamenti ciklus után elküldeni a politikusokat disznót őrizni. Normális tudatállapotban mindenre, erre is méltányos emberi megoldás található.


* * *

2018. szeptember 13., csütörtök

Kell egy új nyelv


Az Európai Unióban a tagországok hivatalos nyelvei elvben egyenrangúak, de kezdettől fogva az angol az uralkodó. Ez a helyzet vélhetően Nagy-Britannia közelgő kilépése után sem változik meg egyhamar. Ezzel egy igen bizarr helyzet alakul majd ki: egy, az EU-ban nem „honos” nyelv fog uralkodni a kommunikáción (Egyedül Irország tartja a számára idegen-gyarmatosító angolt hivatalos nyelvnek, saját ősi – de ma is élő - ír nyelvével szemben.)
De kell-e zavarnunk magunkat az angol nyelv egyeduralmától, lévén ma már az angol az egész világon (úgy-ahogy) használt kommunikációs eszköz? Mit is akarhatunk helyette? Egy szerényebb, másodrendű uralkodót? (Német? Francia? Spanyol? Portugál? Megannyi becses nagy múltú világnyelv, de egyik sem alkalmas az angol kiváltására.) Esetleg az eszperantó? Vagy egy merőben új közös nyelv?
Reálisnak azt tartom, hogy a klasszikus latin nyelv alapjain teremtsünk meg egy új korszerű, azt mondanám: forradalmian korszerű nyelvet.
A „régi” latin nyelvvel szemben leggyakrabban azt szokták felhozni, hogy meglehetősen nehéz. De éppen ezen radikálisan lehetne változtatni, ha belekezdünk egy új változat kialakításához – nem mellesleg az angol egyszerűségétől tanulva. Így például el kellene felejteni a főnevek ragozását (amely az oroszt is meglehetősen nehézzé teszi a tanulók számára). Ugyancsak el lehetne felejteni a főnevek (és így a jelzők) nemét is. De el lehetne felejteni az igék ragozását is (még az az angolban használt kivétel a egyes szám harmadik személy esetén is fölösleges).
És íme, ezzel az „újlatin” nyelvtana az egyik legegyszerűbbé válna a világon.
Különösen izgalmas megoldásokkal lehetne kísérletezni, ami az újlatin szókincsét illeti. Meg lehetne például engedni bármely „partner” nyelv szavainak használatát. Így afféle „szabad forráskódúvá” válna a nyelv.
Ha most, valami csoda folytán Európa homlokára csapna, és nem csak zöld utat adna az elképzelésnek, hanem lelkesen és bőkezűen támogatná, akkor sem hiszem, hogy megérem az új latin élő használatát látni az utcán. Ha viszont el is marad egy a homlokra csapás, talán száz év is eltelik valami kiút-kereséssel.
Igen, lehet, hogy az azonnali tolmácsolást biztosító eszközök pár éven belül felforgatják az emberi kommunikációt.
Lehet. De én akkor is fontosnak érzem, hogy egy nyelvet beszéljünk. A kölcsönös megértés egyik „sine qua non”-ja (csodás latin).
Eközben magától értetődik, hogy óvón kell vigyáznunk anyanyelveinkre. Hogy saját magunkat is megértsük.


* * *

LHOMÉ - AMOUREUX D'UN ANGE [CLIP OFFICIEL] (LSF)

2018. július 29., vasárnap

Az erdőtűz fénye


Súlyos, gyakran pokoli csapás az erdőtűz.
Évtizedek óta évről évre halljuk a szörnyű híreket.
Minden egyes eset tragédia. Emberi életeket fenyeget, gyakran követel is. Közben sebeket üt a Föld tüdején.
Mennyiben köszönhető ez a kommunikáció fejlődésének, mennyiben az általános felmelegedésnek, mennyiben köszönhető a környezet féktelen kizsákmányolásának?
Ki tudja. És mit számítanak az arányok, meg a trendek.
De van itt még valami.
30 éve ötlött bennem a probléma megoldása.
30 éve próbálok tenni a megoldás érdekében. Megkerestem potenciális gyártókat, érintett intézményeket, érintett országokat, de eddig csak értetlenségbe vagy éppen falakba ütköztem.
Súlyos teher ez rajtam. Sokszor arra gondoltam, hogy magam is bűnös vagyok, hogy nem állok ki a tér közepére és nem kiabálom el a megoldást, hanem segítséget várok a szokásos rend betartásához: szabadalmaztatás, hasznosítási szerződés komoly gyártóval, állami mecenatúra.
Igen, hibás vagyok, felelősséget érzek ezért.
De az érintett intézmények, az érintett államok hogyan tudnak majd elszámolni ezzel a sorsrontó értetlenségükkel?
Nem az én gondom ez, de elkeserít.
Ha egy ilyen súlyú problémával szemben sem szeppennek meg, mit lehet várni tőlük, ha az ennél is súlyosabb problémák kezdenek sűrűsödni?
Reménykedjünk, hogy majd akkor inkább felébrednek.
Sovány vigasz. Nem nyugtat meg.
Fontos lenne egy újfajta szemléletért és újfajta közhatalomért harcolni.
Valóban, nevetségesnek látszik: az ennél jóval kisebb harcot sem tudtam sikerre vinni. Hát akkor mit akarok ezzel az igazán emberfeletti közdelemmel a Leviatán tohonyasága ellen?
Még nem tudom biztosan, gondolkozom. És ezt megosztom mindenkivel, mert ez bizonyosan nem egyszemélyes harc.
Tehát még egyszer a lényeg: lenne hatékony technikai eszközünk az erdőtüzek ellen.



* * *

2018. július 25., szerda

Sokan vagyunk


Nem régen említettem, milyen mély hatást tett rám találkozásom Csuang Csou egyik mondásával az igaz emberről. A teljes idézet viszont nem csak az igaz emberről szól, íme: „Az igaz ember én nélkül való, az ihletett ember művek nélkül, a szent nem hagy nevet.”
Azóta még két idézet kapcsolódott ehhez.
„A bölcsnek nincs eszméje.” – hirdette Kung-ce (aki így hallott róla: Konfucius).
„Az a nagyság, ha az ember nem ér célhoz.” – állította a nagy Goethe.
Mi ez? Filozófusi extravagancia, vagy mély értelmű igazságok?
Semmi kétségem, hogy az utóbbiról van szó. Szentenciák, amelyek nem véletlenül meghökkentőek. Az igazságok egyszerűek, de nem triviálisak.
Érdemes, és majd kísérletet teszek a fentiek részletesebb elemzésére, de előtte fontos azon is eltöprengeni: van-e különbség, és ha van, mi a különbség igaz és szent, ihletett és nagy ember között. És vajon a Föld bölcsei nem hagytak-e ki valakit?
Milyen az egyszerűen jó ember? Milyen az egyszerűen egyszerű ember? Milyen a becsületes és az erkölcsös ember? Milyen a hős? Milyen az önfeláldozó ember? Milyen a nemes ember? Milyen a forradalmár? Milyen a megváltó? Milyen az alkotó? Milyen a teremtő?
Bizony, sokan vagyunk, de főleg sokfélék vagyunk, és ez jó.
Milyen jó és izgalmas lenne megtudni mindeni titkát!

Goethe a természetben

* * *

2018. július 21., szombat

A vágy Forradalomra


Dolgozom a következő kötetemen, és ilyenkor valamennyire ehhez igazítom még a szokásos könyvtári kölcsönzéseimet. A Francia Intézetben is találtam két a témám szempontjából érdekesnek tűnő, viszonylag vékony kötetet.
Az egyik munka Fernand Braudelé. A nevét ismertem, de nem emlékszem, hogy olvastam volna már tőle. Kissé furcsa az írás, műfaja is nehezen meghatározható, de azon kívül, hogy a Francia Akadémia tagjához méltó zamatos és elbűvölő stílus olvasása fantasztikus élvezetet, óriási szakmai segítséget is nyújtott bennem érlelődő gondolatok, sejtések tisztázásához. Valóságos kopernikuszi fordulatnak érzem a most született felismerést. De erről majd a készülő kötetben mondok többet.
A másik kötet viszont már a nyomdai kivitelezésével is nagy nehézséget okozott. Igényes drága kiadás szép drága papíron, professzionális tervezéssel,kiváló nyomtatással, csak éppenséggel egészén apró, és főleg halovány betűvel készült. A tartalomjegyzék még ezen is túltesz, éppen csak sejteni, hogy valami nyomtatva van hangyányi betűkkel, a szinte űres lap közepén.
Az elkeserítő – számomra – az, hogy ez az antiszociális kivitel nem kivétel, hanem szinte divat, általános és tartós. Van az az eset, amikor szemmel látható pancser kiadóról van szó: rossz minőségű papír, kis betűk, rossz betűtípus, sűrű sorok, kis margók, egyértelmű a törekvés a papírköltség megfelezésére. De a nyomda is csúnyán spórol a festékkel. És van a másik eset, amikor bizonyára méregdrágán megfizetett tipográfusok, grafikusok és dizájnerek trendi remeket próbáltak megvalósítani, közben csak azt árulták el, hogy ugyan szuper trendiek, ám régen vehettek kezükbe könyvet olvasási szándékkal.
Közben én meg azt árultam el, hogy nagyon felhúzott ez a divat. Igen, akkor is bosszantana, ha nem gyengülne a látásom, de sajnos, gyengül. Közben egyre élesebben érzem azt az igényt, hogy az olvasás olyan csodálatos élmény legyen, amilyen lehet, amilyennek lennie kell.
Végül lassan és szenvedve, de átküzdöttem magamat a kis köteten. Igen sok gondolat meglepett, és tetszett. Örültem neki, hogy – lényegében véletlenül – találtam erre a műre, erre a szerzőre.
Szokásomhoz híven, utána néztem, ki ez az Jean-Paul (János-Pál!) Dollé?
Amit találtam róla a neten, még izgalmasabbá, még értékesebbé tette a felfedezésemet.
J.-P. Dollé 1939-ben született francia építész, író és filozófus, elkötelezett baloldali. Első könyve 1972-ben jelent meg Le désir de Révolution (A vágy Forradalomra) címmel, amely a 68-as események feldolgozásával próbál fontos társadalmi kérdésekre választ adni. Utána még tucatnyi szakmai és filozófiai könyvet, továbbá 3-4 regényt is megjelentetett, aktív egyetemi oktató és egyéb társadalmi munkája mellett. Én most éppen az utolsó művét olvastam: L’inhabitable Capital (A lakhatatlan Tőke). A kapitalizmus megsemmisítő kritikája – a 2008 évi válság feldolgozásából kiindulva, ahogy ő mondja: térben és időben elgondolva. Egy építész műveltségű filozófus és citoyen gondolatai.
Azon töprengtem el, ha két egyenes két ponton egybe esik, valójában azonos.
Lám, én vagy száz közös pontot látok és ezzel a tegnapig ismeretlen emberrel, mégis semmi nem csorbítja autonómiánkat. Csupáncsak közös pontok
Nagyszerű érzés.
Miközben éppen ma látom a Wikipédiában, hogy Jean-Paul barátom 2011-ben, 71 éves korában meghalt… Ma, amikor én holnap ünneplem 71-ik születésnapomat.
Így a Lakhatatlan Tőke valóban utolsó műve marad. 2010-ben jelent meg.
Írom a magamét, kedves Jean-Paul. És abban lesz egypár mondat, amely továbbadja üzenetedet.



* * *

Az aszteroidák gyűrűzése


A Marsra, de hogyan? címmel egy bejegyzést írtam 2016. március 5-én, amelyben megemlítettem egy új koncepciót a marsi utazással kapcsolatban. Azt is írtam, hogy ezt megküldtem (emailben) a NASA-nak, megígérve, hogy ha 30 napon belül nem kapok választ, az elképzelést nyilvánosságra hozom. Végül is van orosz meg kínai konkurencia, magánról nem beszélve.
Az elképzelés hamarosan valóban nyilvánosságot kapott, de nem itt, ebben a fantasztikus blogban, hanem az abban az évben megjelent kötetemben: Most,valamikor. Szándékom az volt, hogy az ígéretnek pontosnak megfelelve, a részleteket itt is közlöm, de ma vettem észre, hogy ezzel még adós vagyok. Sajnálom, a szenzációra türelmetlenül váró olvasóim elnézését kérem. (De jó lenne már egy irodalmi titkár-ügynök-mindenes! Ha ismernek ilyet, tessék szólni. Neki, vagy nekem.)
Most a történelmi hitelesség kedvéért pontosan átmásolom ide az eredeti bejegyzésnek fenti kötet megjelent kiegészítését. A téma oedig megérdemli, hogy hamarosan visszatérjünk rá.

* * *

Az ötletemet a 30-ik napon nem osztottam meg a Csetlő-naplóban, mert ekkor már írtam-szerkesztettem ezt a kötetet, és úgy láttam jónak, hogy itt ismertessem a korszakalkotó elképzelést. Nos, íme: a Marsra nekünk iránytaxival lenne célszerű utazgatni, szállítani! Iránytaxiként pedig az a rengeteg aszteroida szolgálhatna, amely csendesen kering a Nap körül. Csak ki kell választani azt, amely közelünkben jár, éspedig a Mars irányába. Az űrhajó itt a Föld szomszédságába beszáll a taxiba, vagyis leszáll az aszteroidára, elviteti magát a Mars közelébe, és ott lepattan az aszteroidáról a vörös bolygóra. Tehát az út 80-90%-át megteheti kényelmesen és biztonságosan, erőlködés és üzemanyag-fogyasztás nélkül, szerencsés esetben igen gyorsan (ami értelemszerűen az aszteroida „márkájától” is függ).
     Az elképzelés végig gondolása engem arra győzött meg, hogy két vonatkozásban valóban mélyen kellene átgondolnunk a világűr, de legalább is a Naprendszer meghódításának stratégiáját.
     Az első az aszteroidák világának előbbre, akár első helyre való sorolása terveinkben. Ez a világ ugyanis valóságos futószalag, amelyen nem csak a Marsra, hanem a gyakorlatilag a Naprendszer minden pontjára is eljuthatunk, eljuthatnak eszközeink. Másrészt ez a világ potenciális veszély is a Földre, így sorskérdés azt szemmel tartani. Idővel az aszteroidák sokaságára kellene küldeni „csipet” (mint a kutyákra), amelyeket egyre hatékonyabb kamerákkal kellene ellátni, hogy így idővel be legyen kamerázva az egész Naprendszer. Az aszteroidák felszerelésével egypár év alatt az emberiség olyan „extremely large telescope”-ot kapna, amelynek segítségével talán már utcaképet is kaphatunk távoli csillagok bolygóiról. Közben megtanulhatunk navigálni is egyes aszteroidákat, ami egyrészt javíthatná az „iránytaxik” menetrendjét, másrészt szolgálhatná a Föld biztonságát azáltal, hogy a veszélyes aszteroidákat végső esetben nem atombombával térítenénk el útjukról, hanem azokra irányított kamikaze-aszteroidákkal.
     A másik felismerés arra figyelmeztet, hogy a világűr hódításában érdemes jobban koncentrálni a robotok szerepére. Ebben az értelemben robot címszó alá minden autonóm eszközt kellene érteni, amelyet kiküldünk az űrbe. Az lenne fontos, hogy ezek minél intelligensebbek legyenek, és nem utolsósorban minél kisebbek, tartósabbak, gazdaságosabbak. Ha ez elsődleges szempont lenne, akkor a világűr kutatására-hódítására fordított erőforrásainkból nagyságrendekkel többet lehetne kihozni. Sajnos eddig – kezdetektől fogva – az űrtechnika tengelyében megkérdőjelezhetetlenül ott van az emberi jelenlét biztosítása. Ez hosszú távon zsákutca, rövid és középtávon (az elkövetkező évtizedekre gondolva) gyarló türelmetlenség. (Erről a témáról, a Föld és az Ember szétszakíthatatlanságáról is szól A civilizáció.)



* * *

Ana Vidovic plays Asturias by Isaac Albéniz

2018. július 20., péntek

Az isteni kölcsön


Tegnap olvastam egy komoly szakkönyvben az alábbi leiratot, amely i. e. 1923-ban, majdnem négyezer éve készült egy mezopotámiai város templomában.

Ili-Kadari fia, Puzurim 38 1/16 sékel ezüstöt kapott kölcsön Samas istentől. Ezért a Samas által megszabott mértékű kamatot köteles fizetni.
Az ezüst és a ráeső kamat megfizetése aratás idején esedékes.

A British Museum gondosan őrzi a dokumentumot.
Adós, reszkess! Az istenek nem felejtenek!



* * *

Néha



* * *


2018. július 14., szombat

A Madame du Châtelet – magyarul


A Madame du Châtelet

Ha azt akarja, hogy szeressek még,
Adja vissza a szerelmek korát;
Napjaim szürkületéhez
Adja hozzá, ha lehetséges volna, a hajnalt.

A szép helyekről, ahol a bor istene
És a Szerelem tartja birodalmát,
Az Idő, aki kézen fog,
Figyelmeztet, hogy vonuljak vissza.

Hajthatatlan szigorából,
Nyerjünk legalább néhány előnyt;
Aki nem bírja kora szellemét
Kora szellemének minden baját bírja.

Hagyjuk a szép ifjúságnak
Bolondos csínytevéseit:
Életünk csupán két pillanat;
Hát legyen az egyik a bölcsességé.

Vajh! örökre elmenekültek előlem,
Gyengédség, káprázat, láz,
Az ég ajándékai, melyek gyógyítottátok
Az élet keserűségeit!

Az ember kétszer hal meg, jól látom már:
Többé nem szeretni, nem szeretve lenni,
Ez egy elviselhetetlen halál;
Többé nem élni, ez semmi.

Így sirattam elvesztését
Első éveim hibáinak;
És lelkem, az örömökre nyitva
sajnálta nyugtalanságait.

Az égből akkor méltóságosan alászállva,
A Barátság jött segítségemre;
Talán ugyanoly gyengéd volt Ő is,
De kevésbé eleven mint a Szerelmek.

Új szépségétől megérintve,
Fényétől megvilágosodva,
Követtem, de sírtam
nem tudván csak őt követni.

Voltaire (François-Marie Arouet) (1694-1778)


* * *