Az öreg ember és a bölcsek tanácsa

Jobb sorsra érdemes köztársaságunk elnöke 2009 januárjában életre hívta a maga Bölcsek Tanácsá-ját. A négy kiválasztott bölcs pontosan egy évvel később letette az asztalra munkájának eredményét, Szárny és teher címmel.
Mi tagadás, jobb sorsra érdemes köztársaságunk akkora bajban van, hogy bárkitől bármilyen segítséget el lehetne fogadni.
Mégis, ez a történet elgondolkoztat: segít-e, avagy éppen árt, ha kétes formában kétes beszéd gyarapítja a hangzavart?
A legkevésbé a bölcsek által a 24 óráig tartó langyos médiafigyelem alkalmával elhangzott, szerénységtől át nem itatott megnyilatkozásaira gondolok. (Itt legfeljebb a hazánkban jószerivel ismeretlen Eva Joly otromba figyelmeztetését említeném meg, amely szerint „ha nem változik a rendszer, akkor Magyarország Bulgária vagy Dél-Olaszország sorsára juthat, ahol a maffia az úr”. Talán szerencsésebb lett volna, ha a bölcs asszony azzal a veszedelemmel próbál felrázni minket, amelyet valamelyest ismer: a nem éppen kispályás francia korrupcióval.)
Az igazi gond szememben a bölcsesség lejáratása. A problémát érdemes komolyabb elemzés alá vonni, de aligha tudja jobban érzékeltetni egyik kedvenc mesém.
Szívesen elmondom.

Az öregember és a császár

Idegenek megtámadják az országot. Sokan vannak, jól felfegyverezve, és már a főváros alatt vannak. A császár és az udvar a megadáson gondolkozik.
Ekkor egy ismeretlen öregember bekopog a császári palota kapuján. Az őrök nem akarják beengedni. A császár meghallja a hangos vitát, és kérdi, mi történik. Aztán megparancsolja, hogy vezessék eléje az öregembert. Igaz-e, császár, amit beszélnek az emberek, hogy meg kell adnunk magunkat? – kérdi. Igaz, válaszolja a császár. Kevés katonánk van és még kevesebb nyílunk, az ellenség pedig olyan népes, mint a csillagok az égen, és minden katonának száz nyila van. Adjál nekem, mondja az öreg, 300 katonát, 30 bárkát és 30 bála szénát, és én három napon belül 3 millió nyilat hozok neked. Jó, de ha nem hozol, fejedet veszem! – mondja a császár.
Az udvaroncok pedig gúnyolják az öreget: Szalmából csinál majd nyilat.
A császár türelmetlenül vár, kémeket is küld az öreg után. Beszámolnak neki a kémek: az öreg és a katonák letelepedtek a folyó partján, nem messze az ellenségtől, de pihennek, esznek, isznak és nem csinálnak semmit. Másnap ugyanez. A császár kíséretével kivonul az öreghez és kérdőre vonja, ő meg mondja: Harmadnapra ígértem a nyilakat, gyere holnap reggel.
Aznap éjjel sűrű köd ereszkedik le a folyóra. Ekkor az öreg megparancsolja a katonáknak, hogy a szalmából tetőt húzzanak a bárkák fölé, aztán beszállnak és csendesen megközelítik az ellenséges tábort. Adott jelre pedig éktelen lármát kezdenek csapni. Az ellenséges katonák a ködben nem látnak semmit, nagy ijedtségükben lövik nyilaikat a szörnyű zaj irányában. A levegő megtelik nyilakkal, amelyek befúródnak a szalmatetőkbe. Amikor a nyíleső alább kezd hagyni, az öreg újabb jelt ad, és a bárkák visszafordulnak táboruk felé.
Mire a császár kiér hozzájuk, a katonák már sok millió nyilat szedtek ki a szalmatetőkből. A császár megrendül, és elismeréssel szól az öreghez: Eszed legyőzte a veszedelmet, megmentetted a hazát!
Egy kis idő után még azt kérdezi a császár: De mondd csak meg, honnan tudtad, hogy harmadnapra köd ereszkedik le a folyóra? Az öreg azt válaszolja: ha igazán szeretjük hazánkat, legelőször meg kell tanulnunk a természet nyelvét.
Erre egy udvari tudós kilép a többiek közül, és önérzetesen szól: Én is tudtam, hogy köd lesz!
Az öreg csóválja a fejét, és csöndesen megkérdezi: Mi hasznát vettük tudományodnak?

Bölcsek Tanácsa
Változó Világ Mozgalom
Meséim misztériuma