Munka és kreativitás

 

Május elseje van Az ember legszebb ünnepének napja. Ünnepeljük a kreativitás világnapját.

A legtöbb ember úgy tudja, hogy ma – május elsején – a munka világnapja, és ünnepli, aki számára ez érték. Ez közismert, és ez egy sok harccal, áldozattal, hűséggel kivívott és óvón őrzött hagyomány.

Ezért bizonyára mind a munka, mind a kreativitás szűkeblű hívei felhördülnek: „Ne keverjük, kérem munkát és kreativitást!”

De mi volna vajon a különbség munka és kreativitás között?

Aki ismeri a „kreativitás” szó eredetét, az tudja, hogy ez a latin teremteni igéből származik. És mi a munka? Mi más lenne, mint valamit teremteni, a rendelkezésre álló amúgy másra nem használható, formátlan anyagból. Abból a dolgozó ember csinál, kreál valami használhatót, valami jót, valami fontosat.

A paraszt, amikor vet és arat, teremt, kreál a számunkra búzát, a semmiből. Magvakból és földből, és vízből. Utána a molnár megőrli, a pék  megsüti, a kereskedő eladja nekünk. Mindenki teszi a dolgát. Mindenki dolgozik, mindenki kreál valamit.

Honnan alakult ez a távolságtartó, ez a bizonyos esetekben sznob, más esetekben arisztokratikus távolságtartás a munkától, mely szerint a kreativitás az ugye fennkölt, szellemi tevékenység. A lényegét tekintve – és a lényeg nagyon fontos, - a munka és a kreativitás egy és ugyanaz. Talán annyi a különbség, hogy a munka az egy minden napi kötelességünk, és mindennapi valóság-teendő, szinte mindenki számára. A még nem igazán látványos kreativitás, amikor valami, valamilyen forma, vagy valamilyen technológia alapvetően megváltozik, az csakugyan egy ritka, szerencsés, nagyszerű pillanat. Azt meg kell becsülni, meg is becsüljük.

De: nem lehet elszakítani, egymással szembe állítani a kettőt. Aztán azt is figyelembe kell venni, hogy minden rendben, aki dolgozik, aki csinál valamit, az ösztönösen, vagy tudatosan arra törekszik, hogy a munkája eredményesebb legyen, kényelmesebb legyen, az eredmény jobb legyen, hasznosabb legyen, fontosabb legyen. Tehát a kreativitása a hagyományos értelemben nem kreatívitás szelleme? A legegyszerűbb, mindennapi munkában mindig ott van a dolgozó elemi érdeke. És nagyon sokszor az igazán nagy és fontos újítások ebből származnak, hogy aki teszi, kitalál egy jobb módot, egy jobb formát, egy jobb eljárást.

Ezért egyformán kell becsülni és ünnepelni a munkát és a kreativitást.

Éljen a munka! Éljen a kreativitás! Éljen az ember!

 

* * *

 

Április 1 és Május 1 helyet cserélnek

 

BREAKUNG NEWS!

Tekintettel arra, hogy a munka előbbre való a bolondozásnál, több ország parlamentje megszavazta, hogy a jövőben Április 1 és Május 1 helyet cserélnek, vagyis április 1-én a munkát kell ünnepelni, míg bolondozni május 1-én engedélyezett.

* * *

 

Munka és kapcsolati tőke

Azt nem lehet állítani, hogy komoly vita lenne a jövedelmek adózása körül. A vitához két – vagy több – vitatkozó kell. De jelen esetben Magyarországon az egyik, helyzeténél fogva a fontosabbik fél nem vitatkozik, csak – politikai túlsúlyára támaszkodva – dönt.

A másik fél, vagyis a többiek zümmögő kórusa képtelen igazi vitát generálni, a politikai és szakmai impotencia szomorú állapotában leledzik.

Annyit el kell ismerni a kormányzó többségnek, hogy ha nem is vitatkozik, de legalább az érvelés látszatjára ad. Így lépten-nyomon halljuk: azért kell az – egyre kisebb kulcsú – egykulcsos személyi jövedelemadó, hogy ne terheljük a munkajövedelmeket, hadd szárnyaljon a munkakedv.

De az ég szerelmére, drága emberek, ne hagyjuk megzavarni józan eszünket! Az, aki havi egy, vagy pláne több milliót visz haza fizetség gyanánt, azt nem a munkájáért kapja.

A munka fogalma filozófiai fogalom, de jelen esetben a becsületes „gyakorlati ész” és a becsületes „tiszta ész” egészen hasonlóképpen látják ezt a nemes filozófia fogalmat. És különbséget tesznek munka és a köréje szövődő egyéb társadalmi körülmények, szerepek, összefüggések stb. között. Ezt úgy is ki lehetne fejezni, hogy a munkának van egy „ergonómiai mértéke”. Ez nem azonos a munkaidővel, ami egy másik végletes torzítás lenne, de még kevésbé a munkáért kapott fizetség. Pontosabban: egy bizonyos körben és egy bizonyos szint alatt, feltételezhető egy érdemi összefüggés a munka valóságos mértéke és bére között.

Ami a téma szempontjából egy lényeges pont: ennek a reálisan mérhető és reális díjazott munkának, illetve munkabérnek van egy „természetes” plafonja, valahol a bányász és a sebészorvos fizetésének átlaga körül. És ami nagy határozottsággal ki lehet jelenteni: ami e fölött van, az semmiképpen nem a munka fizetsége, hanem más tényezőkért járó „prémium”.

Ezek közül talán a leggyakoribb és legjelentősebb a kapcsolati tőke. Ez azt jelenti, hogy a vele rendelkező ember a kapcsolati tőkéjét virtuális „tagi kölcsön”-ként beteszi a cégébe, és utána kamatot kap érte.

Másik, társadalmilag jobban akceptálható körülmény a szaktudás vagy ad abszurdum a tehetség, szépség stb.

Az, hogy a társadalom ezeket hogyan értékeli és adózza egy másik kérdés. Amit a társadalmi erkölcs és igazságosság jegyében határozottan tisztázni kell, az az, hogy erkölcstelenség a munka kíméletes adóztatásával magyarázni a gazdagak további meggazdagodásának állami megkönnyítését.

* * *

A civilizáció 14. – I/1. A múlt (2)

Az emberi történelem ezer forradalma közül az első volt a munka forradalma, amelyet lényegében nyomban követett a munkamegosztás forradalma. Tízezer évvel ezelőtt az ember vagy száz mesterségre tett szert. És ez egy stabil alap volt a tudás első forradalmához. Ez viszont forradalmasította először a beszédet, amely kezdetleges formában évmilliók alatt formálódott, később az írást, amely tárgyiasította a beszédet. Közben zajlott a földművelés és az állattartás forradalma, amely alapvetően megváltoztatta, javította az ember életét. A fejlődő állattartás sajátos életmódot, a nomád életformát eredményezte, amely egyre komolyabb konfliktusokkal is járt a föld birtoklásáért. Összeütközött két különböző nomádtörzs, összeütközött a nomádtörzs és a helyhez ragaszkodó földműves törzs. Az ember két új fogalmat ismert meg: a jólétet és a háborút. Ez új mesterségek sokaságát, a beszéd és az írás forradalmát hozta.

Amilyen – biológiai értelemben – egységes az egész Földet benépesítő emberi faj, a homo sapiens, olyan kulturális sokszínűség alakult ki. Mintha minden egyes törzs egy saját külön úton fejlődött volna. Mindegyiknek más volt a nyelve, hagyományrendszere, másképpen öltözködtek, másképpen viselkedtek, másképpen oldották meg a gyereknevelést, másképpen rendezték a szülést és a temetést. A törzsek többnyire kellő távolságot tartottak egymástól, versengtek, vagy éppenséggel háborúskodtak egymással. A helyenként eltérő eredmények és szokások meghatározó szerepet játszottak markáns különbségek kialakulásában, ezek viszont idővel mozogni, mintaként terjedni kezdtek, és új körülmények között vagy elhalványultak, és sokszor eltűntek, vagy éppen megerősödtek, és sokszor meglepő módon átalakultak. Egyes jellegzetességek szélesebb földrajzi keretek között akkumulálódtak, így népek és rasszok bonyolult hierarchiája alakult ki.

Viszonylag rövid idő, néhány évszázad alatt az apróbb különbségek tengerében kialakultak az első civilizációs szigetek. Ezek a mérsékelt égövben található, a mezőgazdasági munka számára kedvező folyóvölgyek voltak, ahol városi települések sokasága nőtt ki a földből. A történelem első városai hasonló szerepet játszottak, mint a Nagy Bumm utáni első csillagok. Azokból már alig van nyom, de az azokban megszülető civilizációs elemek megtermékenyítették az ezt követő évezredeket, elsősorban közvetlen mintákkal, de akár mondák és legendák sokaságával is. Szép példa erre az Atlantisz rejtélyes legendája.

Közben a mezőgazdasági és – immár külön – ipari újítások százai, a bor- és sörkészítés és más művészetek mellett megszületett az emberek vezetésének új tudása is, illetve az, aminek az emberek vezetése nem csak hasznát vette, de nélküle elképzelhetetlen maradt volna: a vallás. Eleinte egy törzsfőnöknek a törzsében kellett rendet tartania, később király uralkodott egy város fölött, de hamar bebizonyosodott, hogy az uralkodás nem ismer határokat. Már 5-6 ezer évvel ezelőtt jelentek meg az első birodalmak, és azóta az emberiség története nem más, mint néhány kisebb-nagyobb birodalom békéje és háborúja, többé-kevésbé alárendelt királyságok – és újabban köztársaságok – tengerében.

* * *

A civilizáció 2. – A tartalom

Egy hasonló könyvet legjobban maga a tartalomjegyzéke mutat be.

Akkor lássuk A civilizáció tartalomjegyzékét (oldalszámok nélkül):

I. A történelem társadalma

1. Múlt

2. Jelen

3. Jövő

II. Tudás és hatalom

1. A kompetens ember

2. A kompetens emberiség

3. Az Élet Útmutatója

III. Ember és közösség

1. Az ember és az ő viszonyai

2. A társadalom és az ö viszonyai

3. Az Emberhit

IV. Munka

1. Az erőfeszítés

2. A vállalkozás

3. A mérték

V. Az értelem

1. A paradicsom felépítése

2. A túlélés felelőssége

3. A teremtés folytatása

VI. Öröm

1. Öröm és létezés

2. Öröm és kompetencia

3. Öröm és boldogság

VII. A haladás és erői

1. Az eszmék

2. A szereplők

3. A forradalmak

* * *

Munka, bér, közteher

A munka, annak bére és amannak közterhe: bizony fontos, ám összetett, bonyolult kérdések… Vagyis olyan terület, ahol a demagógia magabiztosan mozog.

A demagógiának pedig kemény feladata van: nem gyerekjáték a népet elbüvölni. Mert a nép befolyásolható, de nem vesz be mindent. Különösen, ha rossz hangulatban van. Tehát legelőször is, gondoskodni kell a jó hangulatáról. Sok ezer éves kipróbált recept: kenyeret és cirkuszt neki. Azt ráerősítünk egy továbbival is: ott az ellenség! Utána jöhet a kifinomult posztmodern, sőt, a posztposzt demagógia…

Csökkentsd a gazdagok adóját. Annyi százalékot vonj le pofátlan – ó, múló divatok – fizetésekből, mint amennyit a minimálbérért gürcölő többségéből, utána az ellenzéki kritikák hallatára játszd el az elájulás nagy jelenetét: „Adóztatni a munkajövedelmeket? Soha! Soha! Soha! Csak testemen keresztül!”

Mi több, merünk még merészebbeket is álmodni: még lejjebb kellene vinni a szent munkát terhelő szentségtelen adó kulcsát! (Mellesleg ez a forradalmi ábránd távolról sem olyan eredeti vagy merész: több országban, így például Bulgáriában is hosszú évek óta a személyi jövedelemadó egységesen 10%. Hiába az úri szemforgatás nem hungarikum…)

A Változó Világ Mozgalom évekkel ezelőtt javasolt egy ésszerű és igazságos modellt a személyi jövedelemadóra, amelynek lényege a három logikus, szinte kézenfekvő sáv. Az első, az állampolgári, mindenkit terhel, aki jövedelemre tesz szert. A középső, a szolidaritási, csak azokat terheli, akiknek jövedelme meghaladja az aktuális átlagjövedelmet. Végül a felső, a kiválósági, azokat terheli, akik a legmagasabb megszolgált jövedelemnél is többet keresnek.

No de melyik is a legmagasabb megszolgált jövedelem? Ez természetesen jelképes döntés lenne, a társadalom önálló jelképes döntése. Nem kellene olcsó populizmusnak tartani, ha a döntés az lenne: a legmagasabb megszolgált jövedelem egy bányász fizetése. De talán mégis az lenne méltóbb döntés, ha a köztársaság első emberének fizetését tartanánk ennek a mércének.

Ebben a koncepcióban meglehetősen egyértelműen kimondtatik, hogy az egyeztetett mértéket meghaladó jövedelem nem, és nem is nevezhető munkajövedelemnek. Azt munkajövedelemnek nevezni a törvény egész szigorával kellene üldözni…

Nem közgazdasági indokok alapján, de még igazságossági okokból sem tartom fontosnak, de különösen fontosnak tartok egy húsz évvel ezelőtt tett javaslatomat, hogy az állami elit februárban, az év legrövidebb havában egységesen csak a minimálbért kapja meg. Ó, nem lesznek ők kénytelenek ebből a pénzből megélni abban a hónapban, akad tartalékuk. De érezzék meg, mit jelen, ennyi pénzt kapni fizetéskor. Nem nagy lecke, de több a semminél. Pedig komoly iskolát kell biztosítani nekik, ahogy az egész társadalomnak.

Igen, több büszkeségre kellene tanítani a népet, és több alázatra a vezetés szolgálatával megbízott embereket. Ugyanezt a célt szolgálja az a másik régi javaslatom, hogy amikor az országgyűlés – az alkotmány fontos hagyományainál fogva nyilvános – ülése megkezdésekor a kijelölt páholyba belépnek a népet képviselő látogatók, mindenki álljon fel.

Nem erős az az ország, amelynek erős az államgépezete, de gyenge a népe. Erős az az ország, amelynek erős, szorgalmas és büszke a népe, fegyelmezett, becsületes és alázatos az államgépezete.

Életlopás

Sokan ismerik, ismerhetik azt a nap mint nap jelentkező rossz érzést, hogy nem érjük utol magunkat. Bosszankodunk, hogy erre nem maradt idő, sajnálkozunk, hogy arra sem jutott. Gyűlik az egyre kevésbé ledolgozható restancia, kimúlnak vissza nem hozható lehetőségek…

Talán nagyot markolunk az életből, és ezért keveset fogunk? Ágról-ágra ugráló őseinket bizonyára nem nyugtalanították a restanciahegyek. De ördögtől való-e, ha többet akarunk?

Ami megváltoztatta, emberré tette őseinket, az a munka, de főleg a munkamegosztás. Én művelem a földet, te gondozod az állatokat. Én vadászok, te szösz. A többet akarás és a többet tudás szédületes versenye szédületes fejlődést, szédületes gazdagságot, szédületes kényelmet – és idővel szédületes igazságtalanságot teremtett. Megjelent az efféle munkamegosztás is: te dolgozol, én pihenek. Te kínlódsz, én örömködök.

Nincs időm mindenre? Sebaj, az az ember majd felássa a földet helyettem, nekem. Vagy felsöpör, rendet rak, megfőz, ledolgozza  a restanciámat… És ha ez a megoldás így beválik, az lesz az én szolgám. Mert a földet jövőre is fel kell ásni. És egyébként is akadnak még feladatok…

Mennyi idő hiányzik nekem, hogy becsületes erőfeszítésekkel megtehessek mindent, amit szeretnék? Tíz perc? Egy óra? Ki tudja… De bizonyos vagyok, hogy ha ésszerűen szabályozom vágyaimat és becsületes erőfeszítéseket teszek, egyensúlyban tarthatom az időt és az erőt.

De mi van akkor, ha nagy a csábítás, hogy sokat akarjak, és hogy felejtsem el a becsületet meg a becsület által erőltetett erőfeszítéseket? Ha könnyű lecsípni egy másik és egy harmadik ember idejéből pár percet az én szolgálatomra? És ha egymillió ember idejéből egy-egy percet lecsípek?

A gazdagság életlopás.

A munkát megoszthatjuk, így mindenki jobban jár. De az életet nem!

Ahhoz, hogy harmóniában, boldogan élhessünk, utol kellene érni magunkat.