2017. december 30., szombat

Újév? Beszéljünk naptárt!

Régen reformáltam a naptárt, pedig fontos új javaslataim vannak. Lássunk tehát nyomban munkához, minden különösebb bevezetés nélkül.
Emlékeztetőképpen annyit, hogy eddig két javaslatot adtam közre.
Az első, a jóval régebbi a millenniumi forduló és az azt kísérő különféle nagy izgalmak idején jelent meg, és bár nemes szándékú volt, de ma már nem tartom reálisnak: arra vonatkozott a javaslat, hogy kezdjünk olyan új időszámítást, amelynek első éve az Egyesült Nemzetek születése. Önmagában az elképzelés jogos, mondhatni törvényszerű, de figyelembe véve a jellenlegi keresztény időszamítás uralkodó helyzetét, beágyazottságát az írott kultúrában, továbbá az emberek kényelmességét, nehéz elképzelni, hogy lemondanánk az ehhez való igazodásról.
A másik javaslatom bizonyos értelemben még radikálisabb, de ennek ellenére változatlanul hiszem, hogy jogos, ésszerű és megvalósítható. Lényege az, hogy lemondanánk az időszámításunk előtti események visszafelé történő dátumozásával, hanem neveket adva a koroknak, az évszámokat a megszokott normális emelkedő sorrendben adjuk. Tehát nem azt mondjuk, hogy Epikurosz i. sz. előtt 341-ben és i. e. 270-ben halt meg, hanem azt: Epikurosz (BK 1660-1731). (BK: bronz kor rövidítése, és ez az időszámításunk előtti két évezred.) Nos, melyik leírás jobb, érthetőbb?
Itt viszont megjegyezném, hogy az óta bizonytalan lettem: jó-e, ha kétezer éves korokban gondolkoznánk, vagy jobb lenne csak egyezer éveseket elkülöníteni. Ezen kívül mindenképpen az lenne jó, ha az évezredeknek nem sorszámot, hanem egyedi nevet adnánk. Ezeket el lehetne nevezni állatokról, színekről, csillagászati képekről, szinte bármiről, indoklással vagy a nélkül. Például az időszámításunk előtt évezred lehetne a farkas kora, mert farkas nevelte fel Róma alapítóit. Izgalmas, de kényes probléma a megfelelő nevek kiválasztása, ezt csak a közvélemény lenne illetékes elrendezni.
Ezzel az időszámítás kérdése hosszú távra elrendezhető lenne. Legfeljebb azt érdemes még hozzátenni, hogy jóval megengedőbbek – és tájékozottabbak (műveltebbek) – lehetnénk a különféle régi (vagy akár új) időszámítási rendszerek irányában. Mi kivetnivaló van abban, hogy a zsidók tiszteletben tartják és ténylegesen használják bibliai időszámításukat, vagy a japánok a császáraikhoz kötődő időszámítást stb. A mesterséges intelligencia térhódítása igen kényelmessé teheti a különböző időszámítások békés együttélését.
Ami igazán nyitott – bár szerencsére távolról sem sürgető – kérdés ebben a témakörben, az az éves naptár felépítése, a hetek és hónapok rendszere. A hét meglepően szívós hagyomány, eltekintve  (mondani sem kell: tíznapos) dekád felbukkanásától a francia forradalmi naptárban, a mai könyvelésben, no meg egyes új ötletekben. A hónap intézménye annál szerencsétlenebb: a mai rendszerben is alapesetben 30 vagy 31 napos, de van egy kivétel, amikor 28 napos, ha nem éppen 29. És még a holdnaptári és egyéb volt vagy javasolt változatokról nem is beszéltünk (most nem is fogunk).
Szerintem ez az egész mizéria döbbenetes. A napok száma egy évben szinte pont az egyik legcsodálatosabb matematikai szám: a 360 (ahány fokra bontjuk a kört!). Ez a tény szinte csoda. Mondhatni, hogy kár, hogy ez a megegyezés csak „szinte” megegyezés (ami nem matematikai fogalom). Bevallom, ha a napok száma pontosan 360 lett volna, óvatosabban kezeltem volna az ateista álláspontot.
A reformnaptár-kísérletek szinte mindig azon buknak el, hogy a tervezők az összes napot akarják „belepréselni” a rendszerbe, és – egyesek – legfeljebb egy napot „hajlandók” kihagyni (amelyből egybehangzóan „világnapot” csinálnának). Az én elképzelésem, vagyis pontosabban és szerényebben fogalmazva: a magától adódó megoldás az, ha az év „rendes” napjai 360 marad, a többi 5-öt vagy hatot „ajándéknapnak” tekintjük, és szétosztva az évszakok között négyet az évszakok, egyet az év ünnepévé léptetjük elő. A szökőév szökő (plusz ajándék) napját pedig értelem- és stílszerűen az olimpia napjának kinyilváníthatjuk.
És mi lenne a helyzet, ha 360 „rendes” napunk marad? Hát ez egyszerűen és egyértelműen magától adódik: 12 30 napos hónap lenne, ennyi az egész.
Ehhez viszont érdemes valami gyakorlati szempontból rendkívül fontosat mondani: egy ilyen rendszer lehetővé tenné (a már említett békés együttélésre hivatkozva), hogy békésen éljen egymás mellett három vagy akár négy fajta „hét”.
A hagyománytisztelők és a misztikusok kedvéért gond nélkül meg lehet őrizni a hagyományos hétnapos hetet, de „be lehetne vezetni” egy hat napos és még egy 10 napos „hetet”. A megkülönböztetésük kedvéért a hat naposat (amíg nem kerül elő jobb elnevezés) leehetne rövid hétnek nevezni, a 10 naposat pedig, hát igenm dekádnak. És most figyeljük meg: az új naptárban 1. minden hónapnak egyformán 5-5 rövid, illetve 3-3 dekádja lenne, és 2. teljesülne egy másik régi vágy, hogy tudniillik, minden dátum ugyanarra a napra esne, akár a rövid hetekben, akár dekádokban nézem.
Jó találmány lenne-e a rövid hét és a dekád, az életmódot, a gazdaságot (esetleg az asztrológiát is) nézve? Számolva a robotok megjelenésével, biztosra veszem, hogy a rövid hét intézménye igazi megváltás lenne több szempontból (de ennek tárgyalása most nem ide tartozik).
És miután szinte mindent megoldottunk az időszámítással és a naptárral kapcsolatban, - tekintettel az Újévre - rendezzünk el egy utolsó részletet: mikor kezdődjön az év. Addig rendben, hogy január 1-jén, de mikor legyen az? Mikor kezdődnek az évszakok, tudjuk, a csillagok megsúgják. De mit súgnak a csillagok az év kezdetével kapcsolatban? Természetesen, dönthetünk úgy is, hogy az év kezdete egybe esik valamelyik évszak kezdetével, és erre igen szép szimbolikát lehetne ráhuzni. Csakhogy minél szebb a szimbólum, annál nagyobb a veszteségünk. Képzeljük el, hogy egyszerre kellene ünnepelni az év kezdetét és a tavasz kezdetét!
Szerintem a csillagok mást súgnak. Bevallom, most még fogalmam nincs ez melyik napra eshet, de mégis van egy nap, amikor újra és újra elkezdődik a Föld revolúciója a Nap körül!
A Nap repül egy (igaz, kissé hullámzó) körpályán Galaxisunk központja körül. A Napnak ez a repülése szab egy irányt, egy „előre”. És mivel a Föld (meg a többi bolygó) egy olyan síkban kering a Nap körül, amely nem merőleges az előre irányra, a helyzet úgy fest, hogy van egy nap, amikor mozgásunk valamilyen mértében hozzáadódik a Nap szédületes sebességéhez, és így mi a Napnál is gyorsabban haladunk előre az űrben. Mindaddig, amíg elérve a pálya átellenes pontját nem kezdünk „visszafelé” húzni, így a Napnál is „lassabban” haladunk (de azért akkor is jócskán sodródva előre). Nos, ez a pont, amikor újra kezdünk előre törni, érdemli meg az év kezdetének státuszát.
Biztosra veszem, hogy a mai csillagászat precizen meg tudja határozni ezt az időpontot. Azután ráérünk gondolkozni, hogy tetszik-e az nekünk évkezdésnek, hogy festenének akkor a tűzijátékok?
És miért hullámos a Nap pályája? Ennek ugyan nincs sok köze a naptár témájához, de megosztom gyanúmat: feltehetőleg a Nap nem egy magányos csillag, hanem valamilyen „kötelékben” repül, amely maga is forog egy még ismeretlen középpont körül. Ennek a középpontnak már nagy valószínűséggel rendes kör a pályája. Ezért megnyugodhat, és kezdhet gondolkozni az új naptárunkon, a rövid hét és a dekád napjainak egyedi elnevezését, és hasonló izgalmas dolgokon.
Jó gondolkodást, és boldog új évet kívánok mindenkinek.



* * *

2017. december 17., vasárnap

Akinek nem inge…

Az éjjel álmomban láttam egy parázs vitát. Sokan voltak, soványak és kövérek, alacsonyak és magasak, az egyik nagyon heveskedett, a másik folyton nevetgélt. Senki senkivel nem értett egyet, ám közben kiválóan szórakoztak.
- Ezt a Messiás nagyon komolyan gondolta, és mindenkinek jól kell megértenie, és megfogadnia: ha van két inged, add oda az egyiket annak, akinek nincs!
- Hehehe… Nekem van 836 ingem, és bizony karácsonykor odaadtam az egyiket az utcánkban tanyázó hajléktalannak.
- Ó, ezek a buzgó filantrópok! Ez az intelem nem neked szól. Azt hiszed, hogy Jézus foglalkozik veled? Ez azoknak szól, akiknek két ingük van!
- Biztos mondta, miért ne mondta volna… De biztos, hogy ez aktuális? A mai ember azt sem tudja, milyen ingről beszélt a Mester… Csak zavart keltünk ezzel…
- Biztos, hogy mondta? Hogy mondhatott olyat, hogy adjunk bármit is valakinek, akinek inge sincs? Vagyis pucéron futkos… Az ilyen csak bolond lehetett, és annak kár bármit is adni…
- Ó, Isten barmai! Tudom, hogy tetetitek a barmot, de túl jól tetetitek… Az intelem fontos, és mindennél aktuálisabb. Érteni pedig úgy értsétek, hogy ha van tíz inged, ötöt adj oda a szegényeknek, ha van száz inged, ötvenet adj oda!
- Mi, megúsznád ezzel, te nemes lélek, és közben te lennél a legújabb billgétsz, szinte ingyen. Nem, drága barátaim, még kér a nép! Jézus intelmének alapja éppen ez: elég neked egy ing! Ha van tíz inged, kilencet adj oda a szegényeknek. Ha van 836 inged, 835-öt ossz szét!
- Kikérem magamnak a személyeskedést, és egyébként is, micsoda gyalázat, hogy kommunisták szivárogtak közénk! Látod, Jézus, micsoda zűrzavart keltettél radikális beszédeddel!
- Kezdve azzal, hogy mit is ér az, akinek nincs legalább egy tucat inge. Hát ember az ilyen? Mert ezeket, ugyebár, váltani is illene, meg az alkalomhoz illőt felvenni.
- Ha engemet választatok elnöknek, be fogom vezetni az ingyenes alapingellátást, és biztosítom a társadalmi békét.



* * *

2017. december 6., szerda

Egy európai töprengései a Brexiten

Kezdem azzal, ami elsőként jutott eszembe a Brexit éjszakáján: a BREXIT nem BREND… Vagy ki tudja… Ki tudja, milyen értelemben nem az, milyen értelemben mégis. Hát érdemes ezen eltöprengeni. Nagyobb időtávban és nagyobb geopolitikai léptékben gondolkozva.
Vajon, mikor is kezdődött az egész? Nem, nem Cameron politikailag örültnek látszó, és politikailag igencsak öngyilkosnak bizonyult ötletével, hogy népszavazásra vigye az ügyet. A brit népek euroszkepticizmusát meglobogtatva, csupán kivételezett helyzetet, erősebb alkupozíciót akart az Európai Unióban, de kint találta magát. Mert nem csak a népek voltak fölöttébb szkeptikusok – minden fennállóval szemben, de a brit királynő is feltűnően szótlan maradt (nem úgy, mint a skót függetlenségi referendum előtt).
A Brexit valójában azzal kezdődött, hogy az óceán ellepte a La Manche-i alföldet, és így szigetté tette Európa legnyugatibb csücskét. Ezt a legtöbb földtudós igen közelre, vagy 10 ezer évvel ezelőttre, a legutolsó jégkorszak végére teszi. Egy országnyi sziget elszigeteltsége pedig érthető, Darwin által is kidomborított módon jelentős hatással van az ottani társadalom fejlődésére. Kínai nagy falak építése nélkül is nagyobb biztonságban vannak, ugyanakkor, mint sziget, el is vannak szigetelve a külvilágtól, így a külvilág vívmányait általában késve és szelektíven honosítják. Így hamar kialakul egy sajátos karakter, sajátos kultúra. Ezen az nem igen változtat, ha időről-időre mégis betörnek és betelepülnek új törzsek és népek, ahogy ez Nagy-Britanniában is számos hullámban történt az elmúlt néhány ezer évben. Így lett Britannia Európa Japánja.
A modern brit karakter nagyszerű romantikus legendákban gyökerezik, az életért vívott kevésbé romantikus harcokban és a rendszeres belső háborúkban edződött, éspedig olyan sikeresen, hogy egyszer csak maga kitört a külvilágba. De nem Európára pazarolta erejét, meghódította a tengereket. Az európai hajók már évtizedek óta egymást érték – de szinte kizárólag a kicsiny és zsúfolt Földközi tengerben, sőt, övéké lett a dicsőség Amerika és más távoli földek felfedezéséért, mégis, Európa gyenge konkurensnek, és még gyengébb ellenfélnek bizonyult, akit nem egyszer kellett, és lehetett katonailag móres tanítani. Bizonyára éppen ezért lehetett aztán politikailag korrekt módon egymás mellett élni, és osztozni a távoli földrészek gyarmatosításában. De Britannia ebben sem közösködött különösebben, hanem magára összpontosított. Sikerül is a 18-19 századra minden idők leghatalmasabb birodalmát felépítenie, és erős kézzel kormányoznia.
Ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül 1534-et, hiszen ekkor VIII. Henrik a Britanniát szigetté tevő cunamihoz hasonlót cselekedett, megteremtve a pápától, és így egész Európától is független katolikus, beszédes nevén anglikán egyházat. A kereszténység kétezer éves történetének ez volt az egyik legkevésbé jelentős, de – a maga számára – az egyik legsikeresebb reformja. Nem nagykorúsította a polgárt, mint a lutheri reformáció, hanem keményen – de mennyire keményen – megtartotta a katolikus egyház autoriter és központosított jellegét, Britannia érdekében. Lett is nagy Britannia. A másfél ezeréves brexitnek talán ez a leglátványosabb fejezete.
Komoly történelmi megbotlás volt viszont, amikor saját helyi emberei a 18 század végén függetlenné kiáltották ki az észak-amerikai gyarmat egy – nem túl nagy – részét, éspedig köztársasági formában. Ez a veszteség nem látszott végzetesnek, végül is a birodalom egynéhány százalékát érintette (kezdetben), és főleg nem az ős- (valamennyire vad) lakosság műve volt, amire máshol soha nem volt bocsánat, hanem kedves és erősen pragmatista testvérek (az emberi jogokért a vérüket is feláldozni kész rabszolgatartók) műve. A rend kedvéért volt némi hadjárat, voltak halottak, de a helyzet gyorsan elrendeződött, és egy új, gyakorlatilag azóta is fennálló kikezdhetetlen szövetség jött létre. Csak éppen kezdetben Nagy-Britannia volt a világ központja, az Egyesült Államok pedig egy magának való (izocionalizmust álmodó) üzleti zóna, laboratórium, ahol szorgosan építgettek egy lenyűgöző új világot. Azután eljött a helycsere ideje. Nagy-Britannia lassan meg lett szabadítva birodalma szinte egészétől, ellenben az USA a világtörténelem első szuperhatalma lett, sokkal kevésbé bajlódva hagyományos gyarmatosítással, de addig soha nem látott erejű hatalmi eszközök kifejlesztésével.
Ami Nagy-Britannia és Európa viszonyát illeti, az utóbbi 2-3 száz év igen sokat formázott mind a bilaterális, mind a kollektív kapcsolatokon, éspedig mindig a sajátos különállást mélyítve. Mennyi súrlódás és – többnyire a franciákra nézve megalázóan végződő – konfliktus a brit-francia viszonylatban! Van-e szellemesebb jelképe ennek, mint az, hogy a ”ravasz, agyafúrt módon lelépni” kifejezés franciául „angolosan lelépni”, angolul „franciásan lelépni”. Még inkább tele van súrlódásokkal, sőt szörnyűségekkel az angol-német viszony. Spanyolország ugyan már bizonyosan nem rágódik az elveszett tengeri csaták miatt, de Gibraltár igen fájdalmas és megalázó seb az ország egyik legfontosabb pontján. És így sorra vehetjük az össze európai kis és nagy országot, egészen Törökországig és Oroszországig.
A kollektív viszony is nehezen szabadul meg a Napóleon 1806. november 21-én kiadott rendeletével kezdődő kontinentális zár emlékétől, amikor az angol árukat kizárták az összes európai kikötőből. Ez praktikusan igen rövid ideig maradt meg, de egy sokkal jelentősebb és szívósabb „másság” vert gyökeret, amelynek csupán jelképe az Angliában máig is érvényes „balra tarts” közlekedési szabály vagy a sajátos angol mértékegység-rendszer stb.
Ugyanakkor – némiképpen meglepő, de szerencsés módon – a brit kultúra és szellem nem vált idegenné Európában, ellenkezőleg. Hatalmas kultusz él a brit művészek és tudósok iránt, és azt sem lehet mondani, hogy Nagy-Britanniában negligálnák az európai szellemet. A hozzátartozó természetes egoizmustól kísérve, de élénk az üzlet is, oda-vissza.
De hát akkor, Európába való-e Nagy-Britannia? Veszteség vagy nyereség a mostani kilépése az Európai Unió döcögő integrációjából? Vagy a kijátszhatatlan sors? Netán a véletlenek ostoba játéka?
Ezek sokkal inkább költői, mint komoly politológiai kérdések. De azt valóban fontos számításba venni, hogy az igazi brexit egy hatalmas, évszázados örökség, amely ma is hat, különösen, ha nincs kellően felismerve, és feldolgozva. Közben ez már nem csak a brit karakter ügye, hanem a valóságos angolszász atlantizmus kérdése lett. Kétségtelenül létezik egy európai-amerikai atlantizmus is, de az szinte eltörpül az angolszász, vagyis brit-amerikai atlantizmus mellett. Ki kell mondani, és el kellene fogadni, hogy valójában sokkal természetesebb és hatékonyabb lenne egy brit-amerikai, mint egy európai-brit integráció. Az már apró részletkérdés, hogy a brit-amerikai integrációhoz szükség lenne egy köztársasági közös alapra, de hát úgy is ideje lenne ezt a királyi maskarát leadni a múzeumba.
A – nem is olyan távoli – jövő a nagy regionális integrációké. Amerika már többször próbálkozott túl széles keretekkel, aminek csúcspontja a nem rég kimúlt TIPP volt. Az igazán reális keret ebben az esetben egyértelműen az USA-Nagy-Brutannia-Kanada integráció, amely páratlan módon rendelkezne egy közös nyelvvel.
És semmi gond, hogy ez a hatalmas angolszász integráció idáig érne, a csatorna másik oldaláig, Európa partjaitól pár kilométerre.
Közben szaporodnak a – belső brit – kísérletek az események visszaforgatására. A szabad piacon ilyesmit is lehet kínálni. Csakhogy az, amiről beszélünk, nem piaci, hanem történelmi ügy.
Amúgy látszik, hogy Európa bosszankodik a brexit miatt, de különösebben nem szomorkodik, nincs kétségbe esve. Helyes, ne is szomorkodj, Európa, hanem vess szemedet a kerítésen kívül ácsorgó vagy éppen lapuló fiaidra. Mindenféle idővesztegetés nélkül be kellene vonni az európai integrációba Svájcot, Norvégiát, Izlandot, a nyugat-balkáni országokat, és igen, a keleti peremen várakozókat is, nehogy azok más integrációk részévé váljanak.


* * *

2017. december 2., szombat

Iskoláink

Nagyobb a baj, mint bárki is gondolná: romokban az iskola. Hát milyen jövő épül majd iskolázatlan emberekkel?
De miért rémisztünk? Ki lát romokban döntött iskolát? Igaz, itt-ott egy kissé romos valamelyik régi iskolaépület… Ez lenne a nagy tragédia?
Nos, tisztázzuk: mi az iskola?
Legelőször a legelső iskolánk a család. Hagyományos, sok millióéves intézmény, amely a legtöbbet ad nekünk, életre szólóan, és azon túlra is. És főképpen ez az iskola van a legnagyobb bajban. Szerencsére nagyon sok család őrzi minőségét, esetleg minden eddiginél többet és jobbat nyújt, de ma egyáltalán nem világos: ezek a tűzőrzők fogják-e visszaadni a többieknek szerepüket, vagy a romlás viszi végbe munkáját?…
A második iskolánk az utca. Ki ne emlékezne az ott eltöltött időre, az ott megkötött barátságokra, az ott szerzett élményekre, sebekre? Hiba lenne a régi utcát idealizálni, a mait csupa feketével festeni. Mégis, döbbenettel látjuk, milyen otthonosan rendezkedik be utcáinkba minden modern métely: erőszak, drog, prostitúció, nyomor, kiszolgáltatottság, magány, elidegenedés, értékvesztés…
A harmadik iskolánk az olvasmány, a könyv. Kezdetben, mielőtt megtanultunk volna olvasni, szüleink, nagy szüleink, nagyobb testvéreink avatnak be az olvasmány varázslatába, de egyhamar önkiszolgálóak leszünk, és faljuk a könyveket. Vagyis faltuk – a jobbnál jobb könyveket. Vajon túlzó megállapítás-e, hogy ez a harmadik iskola is romokban hever?
A sorban negyedikként kullog a hagyományos iskola. Kell-e szót fecsérelni mai állapotára?
Ötödik végső és örök iskolánk, amelyre állítólag a negyedikben tanulunk: az élet. Kell-e szót fecsérelni mai állapotára?
Nos, adjuk össze, és vonjuk le a végkövetkeztetést: milyen állapotban van az ember iskolája?
És töprengjünk el azon, hogy mit kellene tenni? Mert jó iskola nélkül még sikeres lehet valamiféle technikai civilizáció. Majd elboldogul a mesterséges intelligenciájával és robotjaival.
De mivé lesz az emberi civilizáció?
Mi lesz az emberrel?



* * *

Csillagpor

Néhány nappal a halottak napja előtt egy francia lapban olvastam egy új, ígéretesnek mondott amerikai divatról: a likvefakciónak (liquefaction) nevezett alternatíváról a hamvasztással szemben.
A téma nehéz, morbidnak is mondható, de annyira szorosan tartozik az élethez, hogy nem tehetjük azt, hogy nem foglalkozunk vele.
Különösen azóta, amióta már milliárd számra élünk ezen a szűk Földön. Az, hogy miképpen ne legyünk többé egy bizonyos idő után, már nem csupán kegyeleti és kulturális kérdés, de drámai gazdasági, technikai, urvanisztikai, környezetvédelmi stb. probléma.
Ma már Magyarországon a halottak többsége nem számíthat az errefelé eddig egyedül elfogadott temetésre, főleg anyagi okokból, de a temetők kapacitása is kimerülőben van. Elvben már több alternatíva van a végső pihenésre, de mindegyiknél van egy megkerülhetetlen láncszem: a hamvasztás.
A hamvasztás sokfelé, leginkább az egyik leglépesebb földrészen, Indiában évezredes hagyomány, természetessé nemesült. Európában viszont még ma is erősen tapad hozzá egy rossz érzés.
Az ókori Egyiptomban „demokratikus” „tömegkultúrává” vált a mumifikálás. Őriz is ott a föld mind a mai napig milliószámra a sok ezeréves múmiákat. Egyes országokban ez a modern időkben is biztosítandó volt a népvezérek számára, és persze, Amerikában is kis ideig komoly hóbort volt a gazdagak körében.
Be kell látni, hogy – a történelmet és a modern ekcessziókat félre téve – fölöttébb komoly problémával állunk szemben. Törvényszerű, szinte várható volt, hogy a technikai innovációval előrukkol valamivel, ami jobb a hamvasztásnál. Hát itt van ez az új technológia, amelynek a lényege, hogy nem – a környezetre ártalmas és nem is késsé barbár – égetéssel, hanem egy mondhatni vegyi eljárással érik el a holttest „porrá” visszabontását. Ebben az esetben viszont mégsem por, hanem folyadék marad. Ez pedig igen komoly pszichés probléma is. De nem csak pszichés, hanem kulturális kihívás.
A hamvasztott halott porait az emberek urnákba tették, amelyeket akár a temetőben, akár otthon lehet őrizni, lehet a port szétszórni erre kialakított mezőkön vagy a tengerbe, megint gazdag hóbort is van, a világűrbe küldeni, vagy csak ott megsétáltatni a port…
De mit lehet kezdeni a likvefrakció után maradó kis folyadékkal. Természetesen az bekerülhet hasonló urnákban, de szétpermetezni? Ma még nehezen elképzelhető…
Gyorsan akartam átlépni ezen a nehéz témán, de részben néhány jó régi gondolatom, részben néhány új ötletem más irányba vitte a kérdést.
Az első, egyszerűbb stáció az, hogy mi maradjon meg belőlünk halálunk után?
Erre a határozott válaszom: három dolog! Porunk, egy darabka szövet és egy hajtincs.
Izgalmas kérdés a por. Szerintem az lenne csodás, ha lenne olyan egyszerű technológia, amely összes porunkat egy-két grammnyi gyémántporrá teszi, amelyet el lehetne helyezni egy üveglapba. Talán ebben a formában kerülnénk legközelebb ahhoz a csillagporhoz, amelyből lettünk.
Ugyancsak izgalmas – de kifejezetten szakmai – kérdés, hogy milyen szövetből maradjon meg, megint egy üveglapba helyezve valami élő szövetünkből. Nem hiszem, hogy ezzel őssejteket kellene átmenteni a jövőre, de ez is maradjon a szakemberek ügye.
De van, lett egy második stáció is: ami merőben új dimenziót adott a kérdésnek: milyen urnába kerüljön ez az értékes összetartozó három üveglap?
Nos, hagyjuk az urnát, helyette vegyünk egy tabletet (vagy e-book olvasót) és ezzel készítsünk el valamit, ami az elhunyt végső otthonának is mondhatjuk. Kézenfekvő, hogy ebben a tabletben az elhunyt digitális (és digitalizált) öröksége lenne: írások, képek, filmek, zene, dokumentumok. És csak idő kérdése, hogy ez a digitális örökség egy speciális mesterséges intelligencia segítségével „élővé” váljon.
Úgy éreztem, értelmesek és hasznosak ezek a –sokak számára bizonyosan hátborzongató – gondolatok. Erre az élet gyors egymás után két döbbenetes gyászhírrel sújtott.
Alig bírok magamhoz térni, de úgy érzem: az eleven gyász próbája csak megerősített abban, hogy a továbbélésünk új víziója értelmes, fontos



* * *