2018. december 29., szombat
2018. november 6., kedd
A hatalomról
Sorsunk
kovácsa mi magunk vagyunk.
De mi tagadás, sokan beleszólnak kovácsolásunkba. Gyakran ez meg is látszik
az eredményen, és ez nem tesz minket boldoggá. Enyhén szólva.
Beleszól legelőször a másik. Apánk. Anyánk. Barátunk. Ellenségünk. Az utca
embere. Beleszól a véletlen. Alaposan beleszólnak a természet törvényei.
Beleszól a hatalom.
Apánk és anyánk szeret. Másokkal így-úgy elbánunk. A természet törvényeit
így-úgy kiismerjük, megtanuljuk.
Bonyolultabb a helyzet a hatalommal. Pedig összességében ő szól leginkább
sorsunkba. A legtöbb ember sokat, talán a legtöbbet a történelemről tudja. E
mellett élte arányában bőséges személyes tapasztalatokkal rendelkezik. Végül
pedig ért is a politikához.
Rossz, aki ezt gúnyosan mondja, hiszen ez a politika meghatározásából
adódik.
De hiába a sok tudás a történelemről, a sok tapasztalat, a politikához való
értés. Magáról a hatalomról, annak működéséről keveset tudunk, inkább
sztereotípiákat. Ilyen sztereotípia például a társadalmi piramis, amelyről
ezerféle szimbolikus rajz meg karikatúra látható. Ezeken több vagy kevesebb
szintet szoktak rajzolni, és a szereplők is változnak. Legfelül áll a király
vagy valamilyen szűk elit, alatta vannak a kövér püspökök és a még kövérebb
bankárok. Lejjebb látunk katonákat, rendőröket. Legalul a jogfosztott dolgozó
nép, a plebs sínylődik.
A társadalom valóban így fest, sok szempontból, de főleg szociológia és
demográfiai szempontból. De ezek a helyzet egyszerű. szinte triviális elemei,
és még nagyon keveset tudunk a hatalomról. Fontos például azt felismerni, hogy
valamilyen hatalma minden szintnek, sőt, minden egyes embernek van.
Magam már évtizedek óta hirdetem: A te tudásod a te hatalmad. És mivel
valamilyen tudása mindenkinek van, mindenkinek van valamilyen hatalma.
Ezek a hatalmak sokszor összeadódnak, a természeti törvények precizitásával.
Néha kioltják egymást. Ezért az összekapaszkodó közösség csodákra képes, a
széthúzó közösség néha arra sem, hogy lehúzza magát. Nincs a világon az a
hatalom, amelyet az egységes nép ne tudja 24 óra alatt megbuktatni.
Ami kétségtelenül ritka eset. És akkor sem mindig jó a vége.
Ami a lényeg: minden társadalmi rétegnek van egy sajátos hatalma, amely
valójában hatalmi eszközök arzenálja. Hogy világos legyek: a klasszikus
társadalmi modellben, ahol szépen kirajzolódik a három klasszikus réteg
(uralkodó réteg, középosztály, plebs). az uralkodó réteg rendőrökkel és
katonákkal, a középosztály pénzzel, a plebs munkájával és sokaságával
rendelkezik. És ezek mind óriási hatalmat adnak nekik. Miért lenne hatalom a
munka? Egy sztrájk meg tudja mutatni ezt. Gondolom, a pénz hatalmát nem kell
bizonygatnom.
Nos, ez lenne a klasszikus modell, amely sok évezredig egyben az egyetlen
is volt, amióta nem kis létszámú törzsekben élünk.
Úgy tűnt, hogy az Angol polgári forradalommal elkezdődött egy új korszak az
emberi civilizációban, amikor a piramis csúcsát jelképessé alakították át, a
tényleges hatalom átkerült a középosztályhoz.
Csakhogy a társadalom nagy és bonyolult építmény. Nélkülözhetetlenek az
olyan szervek és mechanizmusok, amelyek gyanúsan emlékeztetnek a klasszikus
modell, mondjuk egy abszolút monarchia szerveivel és mechanizmusaival.
Ezek a szervek és mechanizmusok viszont, mint az ízületek egy emberi
szervezetben, vonzzák a különféle kórokozókat. Ezekből főleg két fajta van:
akik nosztalgiáznak a régi szép abszolút világ után, illetve azok, akik nem
nagyon szoktak nosztalgiázni, inkább kiváló terepet vélnek találni gengszter
tehetségük kibontakoztatásához.
A polgári rend 300 éve harcol olyan liberális társadalmi berendezkedésért,
ahol a demokrácia egy kedves társadalmi játék, amely sehogy sem zavarja az ő, a
pénz tényleges – háttér – hatalmát, és a szüntelenül támadó – nosztalgiázó vagy
nosztalgiával takarózó – kórokozókkal.
Ki áll győzelemre ebben a háromszáz éves harcban?
De nem kellene inkább azt kérdezni: közben mit csinál a plebs, az ő nem
csekély hatalmával együtt.
Sajnos most nem fogok tudni kitérni a plebs nagy kísérleteire. Csak annyit
lehet megállapítani, hogy Európában, de bizonyos mértékben az egész világon a
plebsz kiszorul a politika színpadáról. Udvarol neki az egyik oldal is, a másik
is, ezért virágzik a populizmus száz virága…
Meddig?
Nem tudom.
Ma fontos választások zajlanak Amerikában. Elkeseredetten csap össze a
liberális és a másik, nevezzük így: etatista óriás.
Akárki nyer, csatát nyer. Akár ki nyer, rosszabb lesz a világ számára a
következő egynéhány év.
De nem adhatjuk fel!
A civilizáció című művem mottójára hivatkoznék, Ray Bradbury barátomtól:
Az
a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra
és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie.
*
* *
2018. október 27., szombat
A bűnjel
Mélyen
van az igazság elrejtve – mondja a bölcs…
Melyik igazság? És minek a mélyében?
Mert van egy, amely mindig – még ha sokszor csendesen – ott van a
szívünkben. Érezzük, látjuk, akkor is, ha becsukjuk a szemünket, ha igyekszünk
nem rá gondolni.
Miféle ember MBS, maradjunk a kódnál?
Lehet, igen lehet, hogy a legtisztább, legbecsületesebb ember a világon. Ő
tudja. Az ő titka.
De MBS nem buta ember. Tudnia kell, biztosan tudja, hogy akár mit tesz,
akármit mond a bestiálisan meggyilkolt Hasogdzsi fia – alapos okkal – gondolja
mélyen magában, hogy ő, MBS apja igazi gyilkosa.
Ezt tudván megrendezni kamerák tűzében a meggyilkolt fiának és apja gyilkosának
tartott, mindenható koronaherceg udvarias kézfogását, a világ szembeköpése.
Nem, MBS nem buta. Ő nem szembeköpni akarta a világot, A világgal más,
inkább üzleti tervei vannak. Ő csupán elkérte az árát annak, hogy amerikai
barátai határozott személyes követelésére, kiengedi az országból a fiút. És
biztos megnyugtató érzés volt, hogy a fizetés össze is roppantja a
szerencsétlen fiatal, egy új potenciális ellenfél lelkét.
Ennél is nagyon haszna a gyalázatos színjátéknak pedig az lenne, a nem buta
MBS szemében, hogy ez a kézfogás elegendő bizonyíték az ő, MBS ártatlansága
mellett. Amely most annyira kérdéses, sokak számára. Felmentő gesztus.
Akarta remélni ezt MBS.
De itt kiütközött az igazság: a felmentőnek szánt gesztus bűnjellé vált.
Hiszen csak végtelenül cinikus, végtelenül gátlástalan, végtelenül
kegyetlen ember agyalhatta ki ezt. Aki számára Hasogdzsi vagy bárki más
bestiális meggyilkolása nem ennél nagyobb ügy. Megtette, vagy megtette volna,
szinte egyre megy. A lényeg, a szörnyű, hogy ő egy nagyhatalom agya, akarnoka,
És ez az üzenet a világ szembe köpése.
Nagyon rosszkor jön ez.
A mindenség már kénytelen napirendre tűzni az ember létezésének kérdését,
és gyűlnek az érvek pro és kontra.
Drámaian sok a bűnjel, hogy az ember kártevő. Kártevő a környezete, kártevő
a maga számára is.
És a legrosszabb: minden látszat ellenére, az ember nem tanul. Hol van az
elmúlt 10 ezer évben a morális fejlődés? Ha a felszínen sok minden meg is
változott, megváltozott-e a mélyben? Megváltozott-e valami génjeinkben?
Nem, nem ez a kézfogás lesz az utolsó csepp a pohárban.
A másik oldal igyekezete miatt a bizonyítási eljárás még jó ideig
elhúzódik. Talán még pár hetet, esetleg még néhány évezredet. Nem tudhatjuk
De nem is ezt kell találgatnunk, mennyi még az időnk.
Azt találgassuk, miképpen szolgálhatja minden egyes gondolatunk, minden
egyes cselekedetünk az ember morális fejlődését.
*
* *
2018. október 15., hétfő
A hármas intelem igazsága
Reggel
ébredéskor szinte mindig új és tiszta gondolatok sora indul felém. Az egész
csendes nyugodt vonulás valamiféle nagyszerű fényt és örömet áraszt. Akkor is,
ha kint borús a világ.
Maguk a gondolatok is mindenfélék. Akadnak válaszok arra, ami tegnap
foglalkoztatott, előbukkannak régi témák, visszaköszönnek az olvasmányaim.
Filozófia, matematika, a világ dolgai, gyakorlati teendőim, megkezdett írások
folytatása, új ötletek és tervek…
Jó darabig érdeklődéssel, kedélyesen, sokszor jól szórakozva figyelem
azokat, de eljön a pillanat, amikor félbe kell szakítanom a felvonulást.
Munkához kell lát, meg mindahhoz, ami azt megelőzi.
Nagyon gyakran ezeknek a reggeli vendégeknek – látszólag legalább – nyoma
vész. De nem ritkán papírra lesznek feljegyezve, vagy egyből bekerülnek a
számítógépem agyába. Ez sok mindennek a függvénye.
Néha úgy élem meg, hogy ezek fontos üzenetek, megvilágosodások – minden
emberben éjjel-nappal agyaló szellem kisebb-nagyobb sikerei.
Így volt tegnap is, amikor jött – a tömegben – ez az összeszedett rövid
intelemsor:
Higgy az emberben!
Hass a változásra!
Élj boldogul!
Magával ragadott, elkápráztatott ez a végtelenül tömör, de ezzel együtt végtelenül tiszta forma.
Hosszú ideje a magam teremtette szentháromság bűvkörében élek, és ez a
hármas csodálatosan rakja össze egy értelmes jelszóba.
Később felmerült bennem, hogy bizonyára nem véletlen, hogy ez számomra
annyira tiszta és lényegi – hiszen jól ismerem azt, ami mögötte van.
Kötelességem tehát, hogy segítsek mindenkinek, aki kíváncsi lenne az itt
kódolt igazságra.
Nem kis feladat.
Meghatározó lesz számomra 2018 őszén.
*
* *
2018. október 11., csütörtök
Európa és a Római birodalom
Európa
a Római birodalom eredménye.
Fontos és igen aktuális ezt tudatosítani magunkban, jól megérteni,
különösen azt, amit ez tanít nekünk.
Ehhez a kérdéshez lehet szkeptikusan is hozzáállni, vitatni a kijelentés
értelmét, felvizezni, parttalanná tenni
a problémát a görög demokrácia, a judeai kereszténység, a reneszánsz és
reformáció, a felvilágosodás és polgári forradalmak, a kapitalizmus és a
kommunizmus, a gyarmatosítás és a globalizáció emlegetésével. Ezek mind fontos
adalékok, körülmények, súlyuk és szerepük van életünkben, de hiba lenne szem
elől téveszteni Európa és a Római birodalom a mélyben rejlő egységét.
De mi is a Római birodalom? Számunkra a lényeg: egység és béke.
Igaz, az egység, az impéria meghagyta nekünk az imperializmus fogalmát, a
Pax Romana is félelmetes és cinikus hangzást kapott. Igen, itt is fontos lenne
a két szokványos hiba lekerülése. Sem démonizálni, sem idealizálni nem helyes.
Helyette feladatunk meglátni a történelem medrét, és ahhoz igazítani a jövő
vízióit.
Erős és ésszerű hatalom, stabil és ellenőrzött, védett, de nem
átjárhatatlan limesekkel, azokon belül a helyi kultúrák szabadsága, nemzeti és
vallási tolerancia, mindenhol virágzó ipar és kereskedelem, a kultúra és a
tudomány fejlődése.
Ritkán emlegetjük, hiszen igen kevesen vannak tisztában azzal, hogy a Római
birodalom adta a civilizáció, de még ezen belül az államügyek legragyogóbb
képviselőit. Volt-e az elmúlt évszázadokban olyan államférfi, ami vetekedhetne
Markus Aureliussal?
De mi következik mindebből számunkra, a 21 század elején?
A válasz: a nagy feladat újra felépíteni ezt a dicső ókori egységet és
békét, féltve őrizve minden jót, igyekezve kijavítani minden rosszat.
Tragikusan kényes, de fontos a határok kérdése.
Északon legalább ez a probléma nem vetődik fel.
Keleten: a Volga, az Ural vagy Vlagyivosztok Európa határa?
Nyugaton: a Csatorna, az Atlanti vagy a Csendes óceán Európa határa?
Délen van a legtöbb és a legbonyolultabb csomó. Ma még azt is lehet
hallani, hogy a legnagyobb adósságcsapdában vergődő „déli államokat” (Görögország,
Olaszország, esetleg Spanyolország és Portugália) ki kellene szirítani az
Európai Unióból, de legalább is az „euró-zónából”. Ezzel szemben az igazi
dilemma, meddig, a Római birodalom melyik volt tartományaira kellene
kiterjeszteni „Európát”, vagyis az Európai Uniót? Jómagam úgy gondolom, hogy a
Közel-Kelet nagy részének az Európai Unióban lenne a helye: Törökország, a
kaukázusi országok, a régi „Levan”, Izrael. Sokkal bizonytalanabb a válasz
arra, hova tartozzon a Földközi tenger déli partja: Európához, vagy egy
egységes és független arab federációhoz.
Drámai, sorsdöntő dilemmák, a szélrózsa három irányában.
Közben a sors iróniája, hogy jóval mielőtt az integráció előre ugrana,
ahogy fontos és sürgős lenne, a Római birodalom egy átka is lopakodik: a
szétesés keleti és nyugati részre.
Hatalmas kihívások előtt állunk, vagy inkább szerencsétlenül toporgunk.
Most, ahogy közelednek az Európai parlamenti választások, jó lenne
felpezsdíteni az érdemi vitákat ezekről az alapvető kérdésekről.
*
* *
2018. október 2., kedd
Mi vár a civil világra?
Ha a videó hang nélkül indulna, a hangot a kép jobb alsó sarkában kapcsolhatjuk be.
* * *
* * *
2018. szeptember 29., szombat
A gefekt, egyfajta defekt
Gefekt
– nem régen neveztem el magamban így egy új keletű jelenséget. Arról valóban
azt lehet mondani, hogy egyfajta defekt, a – modern (?) – emberi kapcsolatok
sajátos defektje, de az – etimológiailag – érdekes, hogy a szó nem a defektből,
hanem az effektusból („effect”) keletkezett. Mondom, hogy megkönnyítsem a
nyelvészek dolgát.
De lássuk a lényeget: milyen jelenséget akar jelölni a gefekt? A megfejtést
bizonyára nagyban elősegítené, ha ilyen formán használnám a terminust: G-effektus.
Igen, megint a Google-ról lenne szó. Hogy mi új rosszat tett az Infó birodalom?
Semmi rosszat nem tett. A rosszat mi tesszük, lúzer juzerek…
Megszoktuk, megkedveltük (ajjaj, de mennyire) az új szociális médiákat,
ahol végre együtt lehetünk, egy lagymatag virtuális melegben. Csend, aztán
valaki kérdez valamit. Valaki válaszol. Így. Vagy úgy. „Nézd meg a google-ban
(ki nem mondva: te hülye, ennyi eszed sincs?)” Avagy link jön. Amely így
kezdődik: google.com/….. (Ki nem mondva: hasonló, mint fent.)
Elgondolkoztam: minek a szociális média, ha minden kérdésre ez a válasz.
Előbb-utóbb minden fafej megtanulja, hogy a válasz „google”, és nem kérdez,
hanem keres ahol kell.
Nos, ezt a végtelenül ostoba reakciót nevezem gefektnek.
Tessék felfogni, hogy társaságban, ha kérdeznek tőled valamit, bátran és
kedvesen legjobb tudásod szerint kell érdemben válaszolni. Ez az igazi, ha jól
tudod, ha rosszul tudod, ha nem tudod.
Nem tudni valamit nem szégyen. Rosszul tudni sem dicsőség, de az sem nagy
szégyen.
Nem társ lenni a társaságban, hanem süket útjelző, amely a Google felé
mutat, ez már szégyen. De legalább szánalmas. Rontja a levegőt.
Ja persze, az is szégyen, ha nem akarsz tanulni, megtanulni, amit nem
tudtál, helyesbíteni agyadban azt, amit rosszul tudtál.
Összefoglalva: ne kövess el gefektet, és amikor ilyet tapasztalsz egy
szociális médiában, csak ennyit mondj: „Gefekt!”
*
* *
2018. szeptember 25., kedd
Az ember és az ő tudata
Az
ember legértékesebb, legemberibb része a tudata. A tudat tesz minket emberi, a
tudat ablak a szellem világára. A tudat birtokában tudunk emberhez méltóan
cselekedni, élni.
Csakhogy a tudat kényes dolog. Könnyen megzavarodik, könnyen kezd veszíteni
képességéből, kezd megszűnni tudatnak lenni. Tudatát vesztő ember pedig
leginkább állatba megy vissza, ki milyenbe. Ez talán génjeinktől is függ, de
biztosan sok más körülmény is befolyásolja az egyes átalakulásainkat.
Érdekes, hogy meglehetősen elterjedt hit volt az őskorban, hogy a törzsek más-más
ős – totem – állatból származnak.
De akárhogy is legyen, nagy eséllyel válhat sok fiatal és felnőtt ember
gyilkos vadállattá. Bizonyos esetekben igen gyorsan. És ilyenkor általában
elkerülhetetlenek a legnagyobb tragédiák: anya vagy apagyilkosság, iskolai
lövöldözés, sétáló emberek gázolása.
Teljesen jogosan a társadalmak szigorúan korlátozzák vagy egyenesen tiltják
a tudatmódosító szerek használatát. Ezek gyakorlatilag a drogok, a modern világ
egyik legnagyobb iparága. Ezek ellen a hatóságok harca jelentős és folyamatos,
de csekély eredménnyel jár, és ez fölöttébb aggasztó.
Még nagyobb gond, valóságos veszély az, hogy a társadalom szinte
teljességgel negligálja a tudatmódosítás más eszközeit és formát, azok pedig
összességében a drogoknál is nagyobb csapást mérnek magára a civilizációra.
Látni kell, hogy minden, ami rossz és ami igazságtalan életünkben, támad az
emberi tudatra. Az osztálytársak ostoba és szánalmas gonoszsága elborítja egy
szerencsétlen agyát, tudatát, ő meg egy csomó hullát hagy maga után, hogy a
végén elrohadjon a börtönben – mindez egy percnyi tudatvesztés miatt.
Hasonlóképpen működnek a nagyobb léptékű politikai és gazdasági
igazságtalanságok, gonoszságok, de ezeknek már tengernyi lehet az áldozata –
tudatukat vesztett emberek közvetítésével.
Csakhogy az eredendő igazságtalanságok és gonoszságok mögött is
tudatmódosítások húzódnak meg, és erre kell egyre határozottabban figyelnünk.
Fel kell térképezni a veszély vidékét.
Nagy részük jól látszik, nincs mentségünk tétlenségünkre.
Veszélyes tudatmódosítást okoz:
- a tudatlanság, a félműveltség,
- a nevelés hiányának áldozatai,
- a vallási és egyéb hasonló fanatizmus,
- a gazdagság,
- a hírnév,
- a hatalom.
De ezt nem elég sóhajtva mantrázni. Gyakorlati mechanizmusok kellenek,
elsősorban a jogrendszerben, hogy ezeket a komoly veszélyeket ellenőrzés alá
vonjuk, és idővel felszámoljuk. Nem elérhetetlen cél. Itt nem szabad
megalkuvónak lenni.
Tessék jól, világosan megérteni: a vakhit, a gazdagság, a hírnév, a hatalom
súlyosan módosítja, hosszabb távon pusztítja az emberi tudatot. Nem kell a
szondába fújni. Segíteni kell ezeknek az embertársainknak, hogy kitisztuljon a
tudatuk.
Nem kell visszamenni az időben, és parlamenti ciklus után elküldeni a
politikusokat disznót őrizni. Normális tudatállapotban mindenre, erre is
méltányos emberi megoldás található.
*
* *
2018. szeptember 13., csütörtök
Kell egy új nyelv
Az
Európai Unióban a tagországok hivatalos nyelvei elvben egyenrangúak, de
kezdettől fogva az angol az uralkodó. Ez a helyzet vélhetően Nagy-Britannia
közelgő kilépése után sem változik meg egyhamar. Ezzel egy igen bizarr helyzet
alakul majd ki: egy, az EU-ban nem „honos” nyelv fog uralkodni a kommunikáción
(Egyedül Irország tartja a számára idegen-gyarmatosító angolt hivatalos
nyelvnek, saját ősi – de ma is élő - ír nyelvével szemben.)
De kell-e zavarnunk magunkat az angol nyelv egyeduralmától, lévén ma már az
angol az egész világon (úgy-ahogy) használt kommunikációs eszköz? Mit is
akarhatunk helyette? Egy szerényebb, másodrendű uralkodót? (Német? Francia?
Spanyol? Portugál? Megannyi becses nagy múltú világnyelv, de egyik sem alkalmas
az angol kiváltására.) Esetleg az eszperantó? Vagy egy merőben új közös nyelv?
Reálisnak azt tartom, hogy a klasszikus latin nyelv alapjain teremtsünk meg
egy új korszerű, azt mondanám: forradalmian korszerű nyelvet.
A „régi” latin nyelvvel szemben leggyakrabban azt szokták felhozni, hogy
meglehetősen nehéz. De éppen ezen radikálisan lehetne változtatni, ha
belekezdünk egy új változat kialakításához – nem mellesleg az angol
egyszerűségétől tanulva. Így például el kellene felejteni a főnevek ragozását
(amely az oroszt is meglehetősen nehézzé teszi a tanulók számára). Ugyancsak el
lehetne felejteni a főnevek (és így a jelzők) nemét is. De el lehetne felejteni
az igék ragozását is (még az az angolban használt kivétel a egyes szám harmadik
személy esetén is fölösleges).
És íme, ezzel az „újlatin” nyelvtana az egyik legegyszerűbbé válna a
világon.
Különösen izgalmas megoldásokkal lehetne kísérletezni, ami az újlatin
szókincsét illeti. Meg lehetne például engedni bármely „partner” nyelv
szavainak használatát. Így afféle „szabad forráskódúvá” válna a nyelv.
Ha most, valami csoda folytán Európa homlokára csapna, és nem csak zöld
utat adna az elképzelésnek, hanem lelkesen és bőkezűen támogatná, akkor sem
hiszem, hogy megérem az új latin élő használatát látni az utcán. Ha viszont el
is marad egy a homlokra csapás, talán száz év is eltelik valami
kiút-kereséssel.
Igen, lehet, hogy az azonnali tolmácsolást biztosító eszközök pár éven
belül felforgatják az emberi kommunikációt.
Lehet. De én akkor is fontosnak érzem, hogy egy nyelvet beszéljünk. A kölcsönös
megértés egyik „sine qua non”-ja (csodás latin).
Eközben magától értetődik, hogy óvón kell vigyáznunk anyanyelveinkre. Hogy
saját magunkat is megértsük.
*
* *
2018. augusztus 3., péntek
2018. július 29., vasárnap
Az erdőtűz fénye
Súlyos,
gyakran pokoli csapás az erdőtűz.
Évtizedek óta évről évre halljuk a szörnyű híreket.
Minden egyes eset tragédia. Emberi életeket fenyeget, gyakran követel is.
Közben sebeket üt a Föld tüdején.
Mennyiben köszönhető ez a kommunikáció fejlődésének, mennyiben az általános
felmelegedésnek, mennyiben köszönhető a környezet féktelen kizsákmányolásának?
Ki tudja. És mit számítanak az arányok, meg a trendek.
De van itt még valami.
30 éve ötlött bennem a probléma megoldása.
30 éve próbálok tenni a megoldás érdekében. Megkerestem potenciális
gyártókat, érintett intézményeket, érintett országokat, de eddig csak
értetlenségbe vagy éppen falakba ütköztem.
Súlyos teher ez rajtam. Sokszor arra gondoltam, hogy magam is bűnös vagyok,
hogy nem állok ki a tér közepére és nem kiabálom el a megoldást, hanem
segítséget várok a szokásos rend betartásához: szabadalmaztatás, hasznosítási
szerződés komoly gyártóval, állami mecenatúra.
Igen, hibás vagyok, felelősséget érzek ezért.
De az érintett intézmények, az érintett államok hogyan tudnak majd
elszámolni ezzel a sorsrontó értetlenségükkel?
Nem az én gondom ez, de elkeserít.
Ha egy ilyen súlyú problémával szemben sem szeppennek meg, mit lehet várni
tőlük, ha az ennél is súlyosabb problémák kezdenek sűrűsödni?
Reménykedjünk, hogy majd akkor inkább felébrednek.
Sovány vigasz. Nem nyugtat meg.
Fontos lenne egy újfajta szemléletért és újfajta közhatalomért harcolni.
Valóban, nevetségesnek látszik: az ennél jóval kisebb harcot sem tudtam
sikerre vinni. Hát akkor mit akarok ezzel az igazán emberfeletti közdelemmel a
Leviatán tohonyasága ellen?
Még nem tudom biztosan, gondolkozom. És ezt megosztom mindenkivel, mert ez
bizonyosan nem egyszemélyes harc.
Tehát még egyszer a lényeg: lenne hatékony technikai eszközünk az erdőtüzek
ellen.
*
* *
2018. július 27., péntek
2018. július 25., szerda
Sokan vagyunk
Nem
régen említettem, milyen mély hatást tett rám találkozásom Csuang Csou egyik
mondásával az igaz emberről. A teljes idézet viszont nem csak az igaz emberről
szól, íme: „Az igaz ember én nélkül való, az ihletett ember művek nélkül, a
szent nem hagy nevet.”
Azóta még két idézet kapcsolódott ehhez.
„A bölcsnek nincs eszméje.” – hirdette Kung-ce (aki így hallott róla:
Konfucius).
„Az a nagyság, ha az ember nem ér célhoz.” – állította a nagy Goethe.
Mi ez? Filozófusi extravagancia, vagy mély értelmű igazságok?
Semmi kétségem, hogy az utóbbiról van szó. Szentenciák, amelyek nem
véletlenül meghökkentőek. Az igazságok egyszerűek, de nem triviálisak.
Érdemes, és majd kísérletet teszek a fentiek részletesebb elemzésére, de előtte
fontos azon is eltöprengeni: van-e különbség, és ha van, mi a különbség igaz
és szent, ihletett és nagy ember között. És vajon a Föld bölcsei nem hagytak-e ki valakit?
Milyen az egyszerűen jó ember? Milyen az egyszerűen egyszerű ember? Milyen a becsületes és az erkölcsös ember? Milyen a hős? Milyen az önfeláldozó ember? Milyen a nemes ember? Milyen a forradalmár? Milyen a megváltó? Milyen az alkotó? Milyen a teremtő?
Bizony, sokan vagyunk, de főleg sokfélék vagyunk, és ez jó.
Milyen jó és izgalmas lenne megtudni mindeni titkát!
*
* *
2018. július 21., szombat
A vágy Forradalomra
Dolgozom
a következő kötetemen, és ilyenkor valamennyire ehhez igazítom még a szokásos
könyvtári kölcsönzéseimet. A Francia Intézetben is találtam két a témám
szempontjából érdekesnek tűnő, viszonylag vékony kötetet.
Az egyik munka Fernand Braudelé. A nevét ismertem, de nem emlékszem, hogy
olvastam volna már tőle. Kissé furcsa az írás, műfaja is nehezen
meghatározható, de azon kívül, hogy a Francia Akadémia tagjához méltó zamatos
és elbűvölő stílus olvasása fantasztikus élvezetet, óriási szakmai segítséget
is nyújtott bennem érlelődő gondolatok, sejtések tisztázásához. Valóságos kopernikuszi
fordulatnak érzem a most született felismerést. De erről majd a készülő
kötetben mondok többet.
A másik kötet viszont már a nyomdai kivitelezésével is nagy nehézséget
okozott. Igényes drága kiadás szép drága papíron, professzionális
tervezéssel,kiváló nyomtatással, csak éppenséggel egészén apró, és főleg
halovány betűvel készült. A tartalomjegyzék még ezen is túltesz, éppen csak
sejteni, hogy valami nyomtatva van hangyányi betűkkel, a szinte űres lap
közepén.
Az elkeserítő – számomra – az, hogy ez az antiszociális kivitel nem
kivétel, hanem szinte divat, általános és tartós. Van az az eset, amikor
szemmel látható pancser kiadóról van szó: rossz minőségű papír, kis betűk,
rossz betűtípus, sűrű sorok, kis margók, egyértelmű a törekvés a papírköltség megfelezésére.
De a nyomda is csúnyán spórol a festékkel. És van a másik eset, amikor
bizonyára méregdrágán megfizetett tipográfusok, grafikusok és dizájnerek trendi
remeket próbáltak megvalósítani, közben csak azt árulták el, hogy ugyan szuper
trendiek, ám régen vehettek kezükbe könyvet olvasási szándékkal.
Közben én meg azt árultam el, hogy nagyon felhúzott ez a divat. Igen, akkor
is bosszantana, ha nem gyengülne a látásom, de sajnos, gyengül. Közben egyre
élesebben érzem azt az igényt, hogy az olvasás olyan csodálatos élmény legyen,
amilyen lehet, amilyennek lennie kell.
Végül lassan és szenvedve, de átküzdöttem magamat a kis köteten. Igen sok
gondolat meglepett, és tetszett. Örültem neki, hogy – lényegében véletlenül –
találtam erre a műre, erre a szerzőre.
Szokásomhoz híven, utána néztem, ki ez az Jean-Paul (János-Pál!) Dollé?
Amit találtam róla a neten, még izgalmasabbá, még értékesebbé tette a
felfedezésemet.
J.-P. Dollé 1939-ben született francia építész, író és filozófus,
elkötelezett baloldali. Első könyve 1972-ben jelent meg Le désir de Révolution
(A vágy Forradalomra) címmel, amely a 68-as események feldolgozásával próbál
fontos társadalmi kérdésekre választ adni. Utána még tucatnyi szakmai és
filozófiai könyvet, továbbá 3-4 regényt is megjelentetett, aktív egyetemi
oktató és egyéb társadalmi munkája mellett. Én most éppen az utolsó művét
olvastam: L’inhabitable Capital (A lakhatatlan Tőke). A kapitalizmus
megsemmisítő kritikája – a 2008 évi válság feldolgozásából kiindulva, ahogy ő
mondja: térben és időben elgondolva. Egy építész műveltségű filozófus és
citoyen gondolatai.
Azon töprengtem el, ha két egyenes két ponton egybe esik, valójában azonos.
Lám, én vagy száz közös pontot látok és ezzel a tegnapig ismeretlen emberrel,
mégis semmi nem csorbítja autonómiánkat. Csupáncsak közös pontok
Nagyszerű érzés.
Miközben éppen ma látom a Wikipédiában, hogy Jean-Paul barátom 2011-ben, 71
éves korában meghalt… Ma, amikor én holnap ünneplem 71-ik születésnapomat.
Így a Lakhatatlan Tőke valóban utolsó műve marad. 2010-ben jelent meg.
Írom a magamét, kedves Jean-Paul. És abban lesz egypár mondat, amely
továbbadja üzenetedet.
*
* *
Az aszteroidák gyűrűzése
A Marsra, de hogyan?
címmel egy bejegyzést írtam 2016. március 5-én, amelyben megemlítettem egy új
koncepciót a marsi utazással kapcsolatban. Azt is írtam, hogy ezt megküldtem
(emailben) a NASA-nak, megígérve, hogy ha 30 napon belül nem kapok választ, az
elképzelést nyilvánosságra hozom. Végül is van orosz meg kínai konkurencia,
magánról nem beszélve.
Az elképzelés hamarosan valóban nyilvánosságot kapott, de nem itt, ebben a
fantasztikus blogban, hanem az abban az évben megjelent kötetemben: Most,valamikor. Szándékom az volt, hogy az ígéretnek pontosnak megfelelve, a részleteket
itt is közlöm, de ma vettem észre, hogy ezzel még adós vagyok. Sajnálom, a
szenzációra türelmetlenül váró olvasóim elnézését kérem. (De jó lenne már egy
irodalmi titkár-ügynök-mindenes! Ha ismernek ilyet, tessék szólni. Neki, vagy
nekem.)
Most a történelmi hitelesség kedvéért pontosan átmásolom ide az eredeti
bejegyzésnek fenti kötet megjelent kiegészítését. A téma oedig megérdemli, hogy
hamarosan visszatérjünk rá.
* * *
Az ötletemet a 30-ik napon nem osztottam meg a
Csetlő-naplóban, mert ekkor már írtam-szerkesztettem ezt a kötetet, és úgy
láttam jónak, hogy itt ismertessem a korszakalkotó elképzelést. Nos, íme: a
Marsra nekünk iránytaxival lenne célszerű utazgatni, szállítani! Iránytaxiként
pedig az a rengeteg aszteroida szolgálhatna, amely csendesen kering a Nap
körül. Csak ki kell választani azt, amely közelünkben jár, éspedig a Mars
irányába. Az űrhajó itt a Föld szomszédságába beszáll a taxiba, vagyis leszáll
az aszteroidára, elviteti magát a Mars közelébe, és ott lepattan az
aszteroidáról a vörös bolygóra. Tehát az út 80-90%-át megteheti kényelmesen és
biztonságosan, erőlködés és üzemanyag-fogyasztás nélkül, szerencsés esetben
igen gyorsan (ami értelemszerűen az aszteroida „márkájától” is függ).
Az elképzelés végig gondolása engem arra győzött meg, hogy
két vonatkozásban valóban mélyen kellene átgondolnunk a világűr, de legalább is
a Naprendszer meghódításának stratégiáját.
Az első az aszteroidák világának előbbre, akár első helyre
való sorolása terveinkben. Ez a világ ugyanis valóságos futószalag, amelyen nem
csak a Marsra, hanem a gyakorlatilag a Naprendszer minden pontjára is
eljuthatunk, eljuthatnak eszközeink. Másrészt ez a világ potenciális veszély is
a Földre, így sorskérdés azt szemmel tartani. Idővel az aszteroidák sokaságára
kellene küldeni „csipet” (mint a kutyákra), amelyeket egyre hatékonyabb
kamerákkal kellene ellátni, hogy így idővel be legyen kamerázva az egész
Naprendszer. Az aszteroidák felszerelésével egypár év alatt az emberiség olyan
„extremely large telescope”-ot kapna,
amelynek segítségével talán már utcaképet is kaphatunk távoli csillagok
bolygóiról. Közben megtanulhatunk navigálni is egyes aszteroidákat, ami
egyrészt javíthatná az „iránytaxik” menetrendjét, másrészt szolgálhatná a Föld
biztonságát azáltal, hogy a veszélyes aszteroidákat végső esetben nem
atombombával térítenénk el útjukról, hanem azokra irányított
kamikaze-aszteroidákkal.
A másik felismerés arra figyelmeztet, hogy a világűr
hódításában érdemes jobban koncentrálni a robotok szerepére. Ebben az
értelemben robot címszó alá minden autonóm eszközt kellene érteni, amelyet
kiküldünk az űrbe. Az lenne fontos, hogy ezek minél intelligensebbek legyenek,
és nem utolsósorban minél kisebbek, tartósabbak, gazdaságosabbak. Ha ez
elsődleges szempont lenne, akkor a világűr kutatására-hódítására fordított
erőforrásainkból nagyságrendekkel többet lehetne kihozni. Sajnos eddig –
kezdetektől fogva – az űrtechnika tengelyében megkérdőjelezhetetlenül ott van
az emberi jelenlét biztosítása. Ez hosszú távon zsákutca, rövid és középtávon
(az elkövetkező évtizedekre gondolva) gyarló türelmetlenség. (Erről a témáról,
a Föld és az Ember szétszakíthatatlanságáról is szól A civilizáció.)
*
* *
2018. július 20., péntek
Az isteni kölcsön
Tegnap
olvastam egy komoly szakkönyvben az alábbi leiratot, amely i. e. 1923-ban, majdnem négyezer éve készült egy mezopotámiai város templomában.
Ili-Kadari fia, Puzurim 38 1/16 sékel ezüstöt kapott kölcsön
Samas istentől. Ezért a Samas által megszabott mértékű kamatot köteles fizetni.
Az ezüst és a ráeső kamat megfizetése aratás idején esedékes.
A
British Museum gondosan őrzi a dokumentumot.
Adós,
reszkess! Az istenek nem felejtenek!
*
* *
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)