Q-lista – Annyit érsz

 

Q-lista? Ez meg mi fán terem?

Ku-lista, nem dereng semmi? OK, mutatok többet, de ez kissé félrevezető: Kuba-lista. Nem ugrik be? Mondok Kubat-listát, de többet nem, mert nem lenne igazságos Kubatov úrral szemben.

Eleget ugráltak rajta súlyos opponensei, akiknek listáiról nem sokat tudni. Ami nem azt jelenti, hogy nincsenek.

Ez az elájulás a csúnya listázásoktól is egy kutyakomédia, mint modern világunk egész cifra felszíne.

Mert mondjuk ki nyiltan és világosan: az elektronika világában a mindentudás mindenkiről technikailag triviális rutin feladat, de főleg általános gyakorlat, mármint azoknál, akik nem szüküéködnek pénzben.

Lázár úr elhíresült szavaival: annyit is érsz, ha nincs valamire való Q-listát.

A nagy baj viszont, kedves barátok, hogy tenmagad annyit érsz, amennyit mondanak ezek a listák. Ha a X-listán együtthatód 0, ennyire számíthatsz X-től, ha fejre is állsz.

De ez nem a mi provinciánk átka. Többé-kevésbé ez van mindenhol, az igazán félelmetes viszont az, ami már jó ideje folyik globálisan. Egypár „techóriás” – és diszkrét közvetítésükkel egypár „cég” 7 milliárd ember minden szavát, minden gondolatát ismeri. És fene tudja, hogy jól megértette humorodat, az ők által fellebbezhetetlenül beállított paraméreid alapján az algoritmusok ügyesen játszhatnak sorsoddal. Hát persze, a köz érdekében.

Tehetsz valamit a Q-lisztokrácia ellen? Tudj róla, vigyázz magadra, főleg elmédre. És használd is azt.

 

* * *

 

A mór kötelessége

 

2021 ősze komoly izgalmakat vitt a magyar belőolitikába, sokakban nagy csalódásokat és még nagyobb reményeket okozva sokakban, vagy fordítva. gyakran egyszerre. Jó lenne érteni, hogy mi és miért történt. Jó lenne tudni, mi várható ebből. milyen tavaszt ígér ez az ősz?

 

Lázban égtek – kik?

Ez ugyan nem tartozik a legfontosabb kérdések közé (nem biztos, hogy azokért szólnak a harangok, akik a harangzúgástól lázban jönnek), mégis érdekes kérdés, hiszen nyomban tisztázhatunk egy nagy tévedést, vagy inkább maszatolást. Sokan ugyanis úgy szeretik beállítani a helyzetet, hogy az egész előválasztás a baloldal műve és ügye, és mellesleg az ég lázban.

 

Előválasztás – ez mi?

Ez egy viszonylag új hagyomány, amely kissé szélesíti a demokratikus választás lehetőségeit. Alapesetben ugyanis egy választó polgárnak annyi a lehetősége, hogy mások (pártközpontok) által felállított jelölt közül válasszon. Az előválasztás arra teremt lehetőséget, hogy keretében a választópolgár a pártközpont által felállított személy közül válassza azt, akire az „igazi” választásnál szívesebben szavazna. Nem egy csodaszer, de mégis tágítja kissé a demokráciát. A koncepció egyik kényes pontja az előválasztási jogosultság, amely bajosan korlátozható, így viszont az előválasztás „meghekkelhető”. Látjuk, hogy minél gyengébbek a demokratikus hagyományok és egyáltalán a társadalom erkölcse, annál több a probléma az előválasztással.

Megbecsülendő eredmény, hogy a magyar közvélemény már kifejezetten pozitívan viszonyul ehhez az intézményhez, és kialakult komoly civil háttér előválasztások tartásához.

 

Miniszterelnöki előválasztás – ez meg mi?

Ez egy kissé abszurd hungarikum. Magyarországon, mint általában a világon a parlamenti választásokon a választópolgárok képviselőket választanak, és azok kezét a miniszterelnök később választásánál semmi nem köti. Az, hogy valaki vezeti a pártlista semmire sem garancia. Annyi jelentősége a listavezetésnek van a kampány során, hogy szokásosan a listavezető képviseli „a listát” (pártot vagy pártkoaliciót) különböző tv-műsorokban.

Jelen esetben is, ha például a pepita párt szerzi a többséget a parlamentben, gond nélkül megválaszthatja a neki megfelelő szemékyt miniszterelnöknek. De nem csak ezért, éppen a történtek miatt látható, hogy a „miniszterelnök-jelölti” előválasztás súlyos hiba volt.

 

Jó ég, ennyi vesztes!

És valóban, ennek a szerencsétlen „miniszterelnök-jelölti” előválasztás szinte csak vesztese lett, mármint az indulók közül. A Momentum különösen a legutolsó európai uniós választások óta úgy festett, mint amely a DK talpát tapossa. Ehhez képes vezetújük utolsó helye döbbenetes bukás. A Jobbik vezetője is hasonlóan súlyos vereséget szenvedett el. Karácsony Gergely nem közvetlenül a választáson bukott elq de a veresége mégis a legmegalázóbb, több szempontból is. Dobrev Klára ugyan megnyerte az első fordulót, de nem szerezte meg, ahogy sokan gondolták, az abszolút többséget, így még kínosabb a viszonylag nagy lemaradása a másodiik fordulóban, vagyis a végső vereség.

És végül, a nyertes, a hódmezővásárhelyi polgármester: vesztesége most nem látható tisztán, de sejthető. Csak reménykedni lehet, hogy ennek igazi kárvalottja nem a társadalom lesz.

 

Közben a cél

Ezt minden résztvevő igyekszik világossá tenni: leváltani a most kormányzó koaliciót, helyre állítani „a demokráciát”. Ám nagyon nem mindegy, mire tesszük a hangsúlyt= a cél első, vagy második részére. Látszatra a kettő elválaszthatatlan: csak a hatalom megszerzésével állítható helyre a demokrácia.

Sajnos, ez nem így van. A kormányváltás lehet keserves vállalkozás, a demokrácia torzulásának függvényében, de ez akkor is egy lényegében rutin művelet. Egy demolrácia helyreállítása viszont rendhagyó, szinte történelmi folyamat. Ehhez pontos diagnózis és pontos program kell. Ezeket viszont jelenleg nem igen látjuk.

 

Közben a nép…

Könnyű a nép nevében beszélni, de balga dolog ez. Olyan, mintha a pincér kiállna a terem közepébe és kiáltaná „mit kér a nép”. Ejhelyett oda kell menni minden asztalhoz és gondosan felírni mindenki kívánságt. Annyit tehetünk, hogy adunk felvilágosítást, esetleg tanácsot, de tiszteletben tartjuk minden vendég döntését.

Sajnos a pártok jobban figyelnek arra, mint gondolnak ők üdvösnek a nép számára, mint a nép szavára. Ez viszont könnyen megbosszulhatja magát.

A nép meg jámbor. Azt sem kérdi, vajon mi történt a két forulat között, hogy ennyire megfordultak a dolgok, már-már fizikai t9rvényeket is felrúgva.

 

Kicsit több lett, maradhat?

Már most nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy a mai ellenzék, ha nem nem rombolja a kimunkált egységet, nagy eséllyel megnyerheti a 2022-es parlamenti választásokat. A választási rendszerünk pedig olyan, hogy a győztes könnyen megszerezheti a 2/3-as többséget. Ezért is egyértelműen ezt kell megcélozni. Nem vitás, hogy ez egyben garancia mély és békés jogi-politikai reformra. A politikai-jogi húr túéfeszítése egyszerű többség esetén polgárháború szélére sodorhatja az országot.

 

Jöjjön, aminek jönnie kell

A váratlan Orbán-Torgyán kormány váratlan bukása után a még mindig fiatal Fidesz-vezérnek megadatott, hogy két hosszú-kínos parlamenti ciklusig gondolkozzon és készüljön a revánsra. Amikor a pillanat végre eljött, nem lehetett többé kecmec. Elkezdődött a Fideszállam építése. Nem mesterséges, inkább századvégi, „magyar ember”-kompatibilis intelligenciával. A projekt dübörög.

Ez a projekt mégsem a legjobb, amit kívánhatunk szép hazánknak. Az ellenzék még eklektika szinten sem képes értelmes alternatívát nyújtani. De nem is fontos. AZ Orbán-Semjén kormány olyan MZX konstelláció hívja tetemre, amivel egy kárpátmegyei Trump-Biden variációt figyelhetünk lélegzet visszafojtva. Sajnos magyar Sanders nélkül. Ennél már csak az szomorúbb, hogy egy Sanders Amerikában sem csinál tavaszt.

Igen, apátlan-anyátlan a nép. Régóta.

Praktikusan most abban kell reménykedni, hogy a jelenlegi ellenzéki összefogás mórja megteszi kötelességét, lebontja a Fideszállamot, aztán mehet.

Ez lenne a normális: az összefogás köpenyegéből kibújt régi, és még több új normális párt, egy normálissá tett demokráciában.

A lassan-lassan felnőtté váló nép hatalmának hűséges és intelligens szolgálatában

 

 

* * *

 

Fontos dolgok

Hazai médiánk hírkínálata látszatra színes és szédületes, valójában színtelen és provinciális: szánalmas kis szenzációk elképesztően gazdag fekete krónika, töméntelen sport (ennek is nagy része pletykák), áltudományos álszenzációk. Mindenhol másképpen bulvár és másképpen elfogult.

Közben fontos dolgok történnek a világon, szinte mindenhol, az élet szinte minden területén, szinte minden műfajban.

Itt van például a következő elnökválasztási kampány Amerikában. A szokásos politikai cirkusz, sugallja a média.

Pedig nem csak az.

Komoly, fontos dolgok történnek, komoly fontos viták is folynak. Amelyekre érdemes lenne odafigyelni, valamiképpen részéve válni. Azzal is, hogy állást foglalunk, saját életünkre vonatkoztatjuk.

De mi is történik most Amerikában?

Nos, ahogy szokott lenni, az első fázisban rengetegen jelentkeznek a két nagy párt színeiben, kivéve, ha a hivatalban lévő elnök újra jelentkezhet. Ekkor az ő pártjában nem illendő jelentkezni elnökjelöltnek. Most ez így van a republikánusoknál.

A demokratáknál viszont szabad a pálya, mondhatni boldog-boldogtalan jelentkezett is már. Hadd lássa a világ, micsoda nagyszerű demokrácia uralkodik itt. Aztán kezdődnek versengés, a gyűlések, a közös viták, a bankettek, a közvéleménykutatások, a pártközpont ügyködése, az előválasztások, a fokozatos lemorzsolódások, egészen az elnökjelöltet választó országos konvencióig. Nagy erők nagy harca ez, amely nagy hatással van a világ sorsára, minden vonatkozásban. És amelyet többnyire Wall Street nyer meg. Így, vagy úgy. 2016-ban Wall Street favoritja (a hiperambiciózus és hiperlojális) Hillary Clinton volt. De boldogtalan-e Wall Street Trump miatt? Dehogy, dehogy. („El ne áruljuk ezt senkinek, de ez a fickó még jobb volt.”)

Így most Wall Street nagy tét nélkül várja az új választásokat. Semmi baj nem lesz, ha Trump újrázik, bár természetesen nem bánná azt senki, ha egy szalonképesebb ember költözne a Fehér Házba.

De lám, hírtelenül gond támadt. A népes aspiráns táborban szinte minden név elfogadható. A sorból az öreg bolond Bernie Sanders lóg ki. Ugyanúgy, mint 2016-ban. De aggodalomra semmi ok, a demokrata pártközpont majd gondoskodik, ugyanúgy, mint 2016-ban, hogy ez a szocialista ne jusson célhoz. Persze, színezéknek még jó. Közben a liberális körökben a legnépszerűbb Joe Biden, Obama alelnöke. Szélesebb körben pedig Elisabeth Warren, aki régi mérsékelt személyiség. És egyre népszerűbb, Biden pedig egy pár zavaros ügy nyomán kissé befakult, népszerűsége csökkenni kezd. Semmi gond, akár az egyik, akár a másik jó elnökjelölt lehet.

És akkor most történik a nagy baj. Warren vészesen kezd csúszni balra. Szörnyű (legalább a Wall Street számára szörnyű) programot kezd összeállítani. Valami zavaros terve van a teljes egészségbiztosítás államosítására („Államosítás!? Te jó ég, hol élünk mi?”), de a csúcs a vagyonadó-terv. Innentől kezdve a dolog veszélyessé kezd válni. Beindul a gépezet, még finoman Warren kiszorítására. Csakhogy Amerika nem annyira egyszerű terep. Vannak erők, amelyek hajlandók korrigálni a szemmel látható társadalmi igazságtalanságokon. Végül is valamennyire a biznisznek is érdeke ez.

A vitákba bekapcsolódik a nagy média is. A New York Times konferenciát hoz össze olyan személyiségek részvételével, amelyeket csak ők képesek biztosítani. De lám, döbbenet. Bill Gates barátságos, de vészjósló számokat mond. „Egy milliárd dollár adó? Örömmel fizetném! De 100 milliárd! Akkor elő kell venni a ceruzát, és számolni, mi fog menni, és mi nem.”  Hiába magyarázza Warren, hogy a 100 milliárd abszurd, talán 10 milliárd legfeljebb (ami Bill számára még mindig aprópénz), a hiperliberális Gates nem hajlandó ott a színen nyilatkozni, ha Trump és Warren lesz a két elnökjelölt, ő kit támogatna?

Egy másik résztvevő a baloldali érzelműnek tartott J. Morgan, aki ugyan Warren terveiről még szívesen egyeztetne, de kikérte magának azt, hogy Warrenék és hasonszőrűek démonizálnák a milliárdosokat. „A milliárdos egyszerűen sikeres ember!” Hát, persze. Egyszerűen.

Ezzel együtt imponáló, hogy itt mozgásban vannak olyan eszmék és erők, amelyeknek jelenléte, harca fontos.

Az amerikai valóságot nem szabad idealizálni. Ahogy egyetlen másét sem. De ebben is, ahogy sok minden más ország valóságában is fontos dolgok történnek, És vigyázó szemeinket ezekre vessük, ne a bulvár szemetjére.

* * *

Mi vár a civil világra?

Ha a videó hang nélkül indulna, a hangot a kép jobb alsó sarkában kapcsolhatjuk be.

* * *

Az ember és az ő tudata

Az ember legértékesebb, legemberibb része a tudata. A tudat tesz minket emberi, a tudat ablak a szellem világára. A tudat birtokában tudunk emberhez méltóan cselekedni, élni.

Csakhogy a tudat kényes dolog. Könnyen megzavarodik, könnyen kezd veszíteni képességéből, kezd megszűnni tudatnak lenni. Tudatát vesztő ember pedig leginkább állatba megy vissza, ki milyenbe. Ez talán génjeinktől is függ, de biztosan sok más körülmény is befolyásolja az egyes átalakulásainkat.

Érdekes, hogy meglehetősen elterjedt hit volt az őskorban, hogy a törzsek más-más ős – totem – állatból származnak.

De akárhogy is legyen, nagy eséllyel válhat sok fiatal és felnőtt ember gyilkos vadállattá. Bizonyos esetekben igen gyorsan. És ilyenkor általában elkerülhetetlenek a legnagyobb tragédiák: anya vagy apagyilkosság, iskolai lövöldözés, sétáló emberek gázolása.

Teljesen jogosan a társadalmak szigorúan korlátozzák vagy egyenesen tiltják a tudatmódosító szerek használatát. Ezek gyakorlatilag a drogok, a modern világ egyik legnagyobb iparága. Ezek ellen a hatóságok harca jelentős és folyamatos, de csekély eredménnyel jár, és ez fölöttébb aggasztó.

Még nagyobb gond, valóságos veszély az, hogy a társadalom szinte teljességgel negligálja a tudatmódosítás más eszközeit és formát, azok pedig összességében a drogoknál is nagyobb csapást mérnek magára a civilizációra.

Látni kell, hogy minden, ami rossz és ami igazságtalan életünkben, támad az emberi tudatra. Az osztálytársak ostoba és szánalmas gonoszsága elborítja egy szerencsétlen agyát, tudatát, ő meg egy csomó hullát hagy maga után, hogy a végén elrohadjon a börtönben – mindez egy percnyi tudatvesztés miatt.

Hasonlóképpen működnek a nagyobb léptékű politikai és gazdasági igazságtalanságok, gonoszságok, de ezeknek már tengernyi lehet az áldozata – tudatukat vesztett emberek közvetítésével.

Csakhogy az eredendő igazságtalanságok és gonoszságok mögött is tudatmódosítások húzódnak meg, és erre kell egyre határozottabban figyelnünk.

Fel kell térképezni a veszély vidékét.

Nagy részük jól látszik, nincs mentségünk tétlenségünkre.

Veszélyes tudatmódosítást okoz:

- a tudatlanság, a félműveltség,

- a nevelés hiányának áldozatai,

- a vallási és egyéb hasonló fanatizmus,

- a gazdagság,

- a hírnév,

- a hatalom.

De ezt nem elég sóhajtva mantrázni. Gyakorlati mechanizmusok kellenek, elsősorban a jogrendszerben, hogy ezeket a komoly veszélyeket ellenőrzés alá vonjuk, és idővel felszámoljuk. Nem elérhetetlen cél. Itt nem szabad megalkuvónak lenni.

Tessék jól, világosan megérteni: a vakhit, a gazdagság, a hírnév, a hatalom súlyosan módosítja, hosszabb távon pusztítja az emberi tudatot. Nem kell a szondába fújni. Segíteni kell ezeknek az embertársainknak, hogy kitisztuljon a tudatuk.

Nem kell visszamenni az időben, és parlamenti ciklus után elküldeni a politikusokat disznót őrizni. Normális tudatállapotban mindenre, erre is méltányos emberi megoldás található.

* * *

Az erdőtűz fénye

Súlyos, gyakran pokoli csapás az erdőtűz.

Évtizedek óta évről évre halljuk a szörnyű híreket.

Minden egyes eset tragédia. Emberi életeket fenyeget, gyakran követel is. Közben sebeket üt a Föld tüdején.

Mennyiben köszönhető ez a kommunikáció fejlődésének, mennyiben az általános felmelegedésnek, mennyiben köszönhető a környezet féktelen kizsákmányolásának?

Ki tudja. És mit számítanak az arányok, meg a trendek.

De van itt még valami.

30 éve ötlött bennem a probléma megoldása.

30 éve próbálok tenni a megoldás érdekében. Megkerestem potenciális gyártókat, érintett intézményeket, érintett országokat, de eddig csak értetlenségbe vagy éppen falakba ütköztem.

Súlyos teher ez rajtam. Sokszor arra gondoltam, hogy magam is bűnös vagyok, hogy nem állok ki a tér közepére és nem kiabálom el a megoldást, hanem segítséget várok a szokásos rend betartásához: szabadalmaztatás, hasznosítási szerződés komoly gyártóval, állami mecenatúra.

Igen, hibás vagyok, felelősséget érzek ezért.

De az érintett intézmények, az érintett államok hogyan tudnak majd elszámolni ezzel a sorsrontó értetlenségükkel?

Nem az én gondom ez, de elkeserít.

Ha egy ilyen súlyú problémával szemben sem szeppennek meg, mit lehet várni tőlük, ha az ennél is súlyosabb problémák kezdenek sűrűsödni?

Reménykedjünk, hogy majd akkor inkább felébrednek.

Sovány vigasz. Nem nyugtat meg.

Fontos lenne egy újfajta szemléletért és újfajta közhatalomért harcolni.

Valóban, nevetségesnek látszik: az ennél jóval kisebb harcot sem tudtam sikerre vinni. Hát akkor mit akarok ezzel az igazán emberfeletti közdelemmel a Leviatán tohonyasága ellen?

Még nem tudom biztosan, gondolkozom. És ezt megosztom mindenkivel, mert ez bizonyosan nem egyszemélyes harc.

Tehát még egyszer a lényeg: lenne hatékony technikai eszközünk az erdőtüzek ellen.

* * *

Maffiaállam

Kapitány – El kell-e fogadnunk egy olyan szomorú, mit szomorú, lesújtó megállapítást, hogy maffiaállamban élnénk?

Doktor – El! El kell fogadnunk a tényt. De miért kételkedsz ebben? Te ezt nem érzékeled, kedves bátor barátunk, éppen te, akinek ekkora affinitása, zseniális szimata van az összeesküvésekhez?

Professzor – Bizonyára sok mindent érzékel ő is, szépséges barátnőm, de a kapitány valószínűleg máshova teszi a határvonalat korrupt és maffiaállam között. Végtére nem hallunk naponta hullákról, mint régebben megszokott volt Szicílián…

Kapitány – Vagy bárhol, ahol gengszterek uralják a vidéket… Micsoda gyalázat, hogy ez még mindig valóság sokfelé. Nézzétek, mi van Mexikóban! De többé-kevésbé egész Amerika és egész Afrika, és Ázsia nagy része fertőzött… És ahol nem gengszterek vagy maffiák uralkodnak, ott a korrupció…

Mester – Túl sötétre fested a képet, kapitány, és ez nem jó, hiszen vagy a csüggedést erősíti, vagy a radikálisokat tüzeli. Az okokat és a mechanizmusokat kellene jobban érteni, leleplezni… De ha jól értem, te Magyarországot inkább a korrupt világ részének tartod, mint a maffiák birodalma részének…

Professzor – És ezek a kissé korrupt világ a demokráciák világa: Európa, Észak-Amerika és Ázsia egy része…

Mester – A történelem fintora: a maffia őshazája a civilizált Európa varázslatos mediterrán pereme, a híres-hírhedt „két Szicília”…

Kapitány – Engem mégis valami borzasztóan zavar abban, amikor a tragikusan megosztott társadalom egyik tábora ilyen alattomosan démonizálja a másik tábort. „Mi nagy ritkán és könnyedén felejthető módon lehetünk korruptok, de ti, bizony, ti maffia vagytok!” Pedig az egyik kutya, a másik eb…

Doktor – Ez az, ami a legnagyobb hiba: összekeverni a rablót és az áldozatot, a demokratákat és a maffiózókat!

Professzor – Én is azt hiszem, végzetes hiba így egyenlőségjelet tenni a hazai „táborok” közé. Mert lehetnek hasonló módon korruptok. Nekem egy Kóka nem kedvesebb, mint egy Mészáros, mondok két felkapott nevet, anélkül, hogy ismerném őket. A nagy különbség az, hogy az egyik tábor gátlástalanul mindent elkövet, hogy ki ne vehessék a hatalmat a kezéből, míg a többiek, kisebb-nagyobb stikliket elkövetnek ugyan, de alapvetően alávetik magukat a demokráciának nevezett társasjáték szabályainak.

Kapitány – tehát kezdhetünk alkudozni: mekkora a te stiklid, aszerint vagy demokrata avagy maffiózó…

Mester – Így, így! Lényeges pontra tapintottál, kapitány… És nyugtalanságodban van valami, ami reális, jogos, és amikre a Nagy Bölcs már évekkel rámutatott. A demokrácia európai modellje elöregedett, és ma már átcsapott egy kifejezetten antidemokratikus, ha tetszik (vagy akkor is, ha nem tetszik) maffiabarát modellbe! A Nagy Bölcs a kiutat így határozta meg: szétválasztani az államot és a politikát, ugyanolyan módon, mint az államot és a vallást. A vallásoknak megvannak a maguk egyházai. A pártoknak ezzel szemben ideológiákat illene képviselniük…

Professzor – Ezzel szemben ma csak populista mismásokat képviselnek, 24 órás szavatossággal…

Mester – Többnyire ezt kell mondani. Mégis élnek és virulnak. Vajon miért? Mert legitimálják a mögöttük álló szűk csoportokat, és ezáltal tudnak piócaként rátapadni a társadalom testére és szívni közpénzeket, nagyobb siker esetén jobban pozícionálni magukat.

Kapitány – Mételyként beépülni a társadalom agyába, szívébe, életfontosságú szerveibe.

Mester – Szerencsétlen esetben, akár így… De „normális” esetben is rejtve marad a mögöttes érdekcsoport célja és stratégiája. Ezért kellenének a kizárólag ideológiáknak szentelt pártok, amelyek inkább eleven mozgalmak és eleven szellemi műhelyek, az államügyeket pedig kompetens, hiteles és elszámoltatható személyekre kellene bízni.

Kapitány – És ha mindenki magáért felel, és nem egy párt tojja ide meg oda, meg megvédi hűsége fejében, akkor megszűnne a korrupció, a karrierizmus, a mundér becsülete meg a hasonlók?

Mester – Automatikusan nem, még kevésbé egyik napról a másikra. De a társadalom csak így tudna bizonyítani képességét, hogy felülkerekedjen a romláson. Én bízom az ember és a társadalom képességében.

Professzor – Ez harc nélkül nem fog menni. Nincs kétségem, hogy te is így gondolod, de fontos ezt kimondani.

Kapitány – Fontos kimondani, és még fontosabb fel is venni ezt a harcot. Ét vagyok, számítsatok rám!

Doktor – És egy Jeanne D’Arc nem kell? Mert ha kell, itt vagyok. Vállalom!

* * *

Egy európai töprengései a Brexiten

Kezdem azzal, ami elsőként jutott eszembe a Brexit éjszakáján: a BREXIT nem BREND… Vagy ki tudja… Ki tudja, milyen értelemben nem az, milyen értelemben mégis. Hát érdemes ezen eltöprengeni. Nagyobb időtávban és nagyobb geopolitikai léptékben gondolkozva.

Vajon, mikor is kezdődött az egész? Nem, nem Cameron politikailag örültnek látszó, és politikailag igencsak öngyilkosnak bizonyult ötletével, hogy népszavazásra vigye az ügyet. A brit népek euroszkepticizmusát meglobogtatva, csupán kivételezett helyzetet, erősebb alkupozíciót akart az Európai Unióban, de kint találta magát. Mert nem csak a népek voltak fölöttébb szkeptikusok – minden fennállóval szemben, de a brit királynő is feltűnően szótlan maradt (nem úgy, mint a skót függetlenségi referendum előtt).

A Brexit valójában azzal kezdődött, hogy az óceán ellepte a La Manche-i alföldet, és így szigetté tette Európa legnyugatibb csücskét. Ezt a legtöbb földtudós igen közelre, vagy 10 ezer évvel ezelőttre, a legutolsó jégkorszak végére teszi. Egy országnyi sziget elszigeteltsége pedig érthető, Darwin által is kidomborított módon jelentős hatással van az ottani társadalom fejlődésére. Kínai nagy falak építése nélkül is nagyobb biztonságban vannak, ugyanakkor, mint sziget, el is vannak szigetelve a külvilágtól, így a külvilág vívmányait általában késve és szelektíven honosítják. Így hamar kialakul egy sajátos karakter, sajátos kultúra. Ezen az nem igen változtat, ha időről-időre mégis betörnek és betelepülnek új törzsek és népek, ahogy ez Nagy-Britanniában is számos hullámban történt az elmúlt néhány ezer évben. Így lett Britannia Európa Japánja.

A modern brit karakter nagyszerű romantikus legendákban gyökerezik, az életért vívott kevésbé romantikus harcokban és a rendszeres belső háborúkban edződött, éspedig olyan sikeresen, hogy egyszer csak maga kitört a külvilágba. De nem Európára pazarolta erejét, meghódította a tengereket. Az európai hajók már évtizedek óta egymást érték – de szinte kizárólag a kicsiny és zsúfolt Földközi tengerben, sőt, övéké lett a dicsőség Amerika és más távoli földek felfedezéséért, mégis, Európa gyenge konkurensnek, és még gyengébb ellenfélnek bizonyult, akit nem egyszer kellett, és lehetett katonailag móres tanítani. Bizonyára éppen ezért lehetett aztán politikailag korrekt módon egymás mellett élni, és osztozni a távoli földrészek gyarmatosításában. De Britannia ebben sem közösködött különösebben, hanem magára összpontosított. Sikerül is a 18-19 századra minden idők leghatalmasabb birodalmát felépítenie, és erős kézzel kormányoznia.

Ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül 1534-et, hiszen ekkor VIII. Henrik a Britanniát szigetté tevő cunamihoz hasonlót cselekedett, megteremtve a pápától, és így egész Európától is független katolikus, beszédes nevén anglikán egyházat. A kereszténység kétezer éves történetének ez volt az egyik legkevésbé jelentős, de – a maga számára – az egyik legsikeresebb reformja. Nem nagykorúsította a polgárt, mint a lutheri reformáció, hanem keményen – de mennyire keményen – megtartotta a katolikus egyház autoriter és központosított jellegét, Britannia érdekében. Lett is nagy Britannia. A másfél ezeréves brexitnek talán ez a leglátványosabb fejezete.

Komoly történelmi megbotlás volt viszont, amikor saját helyi emberei a 18 század végén függetlenné kiáltották ki az észak-amerikai gyarmat egy – nem túl nagy – részét, éspedig köztársasági formában. Ez a veszteség nem látszott végzetesnek, végül is a birodalom egynéhány százalékát érintette (kezdetben), és főleg nem az ős- (valamennyire vad) lakosság műve volt, amire máshol soha nem volt bocsánat, hanem kedves és erősen pragmatista testvérek (az emberi jogokért a vérüket is feláldozni kész rabszolgatartók) műve. A rend kedvéért volt némi hadjárat, voltak halottak, de a helyzet gyorsan elrendeződött, és egy új, gyakorlatilag azóta is fennálló kikezdhetetlen szövetség jött létre. Csak éppen kezdetben Nagy-Britannia volt a világ központja, az Egyesült Államok pedig egy magának való (izocionalizmust álmodó) üzleti zóna, laboratórium, ahol szorgosan építgettek egy lenyűgöző új világot. Azután eljött a helycsere ideje. Nagy-Britannia lassan meg lett szabadítva birodalma szinte egészétől, ellenben az USA a világtörténelem első szuperhatalma lett, sokkal kevésbé bajlódva hagyományos gyarmatosítással, de addig soha nem látott erejű hatalmi eszközök kifejlesztésével.

Ami Nagy-Britannia és Európa viszonyát illeti, az utóbbi 2-3 száz év igen sokat formázott mind a bilaterális, mind a kollektív kapcsolatokon, éspedig mindig a sajátos különállást mélyítve. Mennyi súrlódás és – többnyire a franciákra nézve megalázóan végződő – konfliktus a brit-francia viszonylatban! Van-e szellemesebb jelképe ennek, mint az, hogy a ”ravasz, agyafúrt módon lelépni” kifejezés franciául „angolosan lelépni”, angolul „franciásan lelépni”. Még inkább tele van súrlódásokkal, sőt szörnyűségekkel az angol-német viszony. Spanyolország ugyan már bizonyosan nem rágódik az elveszett tengeri csaták miatt, de Gibraltár igen fájdalmas és megalázó seb az ország egyik legfontosabb pontján. És így sorra vehetjük az össze európai kis és nagy országot, egészen Törökországig és Oroszországig.

A kollektív viszony is nehezen szabadul meg a Napóleon 1806. november 21-én kiadott rendeletével kezdődő kontinentális zár emlékétől, amikor az angol árukat kizárták az összes európai kikötőből. Ez praktikusan igen rövid ideig maradt meg, de egy sokkal jelentősebb és szívósabb „másság” vert gyökeret, amelynek csupán jelképe az Angliában máig is érvényes „balra tarts” közlekedési szabály vagy a sajátos angol mértékegység-rendszer stb.

Ugyanakkor – némiképpen meglepő, de szerencsés módon – a brit kultúra és szellem nem vált idegenné Európában, ellenkezőleg. Hatalmas kultusz él a brit művészek és tudósok iránt, és azt sem lehet mondani, hogy Nagy-Britanniában negligálnák az európai szellemet. A hozzátartozó természetes egoizmustól kísérve, de élénk az üzlet is, oda-vissza.

De hát akkor, Európába való-e Nagy-Britannia? Veszteség vagy nyereség a mostani kilépése az Európai Unió döcögő integrációjából? Vagy a kijátszhatatlan sors? Netán a véletlenek ostoba játéka?

Ezek sokkal inkább költői, mint komoly politológiai kérdések. De azt valóban fontos számításba venni, hogy az igazi brexit egy hatalmas, évszázados örökség, amely ma is hat, különösen, ha nincs kellően felismerve, és feldolgozva. Közben ez már nem csak a brit karakter ügye, hanem a valóságos angolszász atlantizmus kérdése lett. Kétségtelenül létezik egy európai-amerikai atlantizmus is, de az szinte eltörpül az angolszász, vagyis brit-amerikai atlantizmus mellett. Ki kell mondani, és el kellene fogadni, hogy valójában sokkal természetesebb és hatékonyabb lenne egy brit-amerikai, mint egy európai-brit integráció. Az már apró részletkérdés, hogy a brit-amerikai integrációhoz szükség lenne egy köztársasági közös alapra, de hát úgy is ideje lenne ezt a királyi maskarát leadni a múzeumba.

A – nem is olyan távoli – jövő a nagy regionális integrációké. Amerika már többször próbálkozott túl széles keretekkel, aminek csúcspontja a nem rég kimúlt TIPP volt. Az igazán reális keret ebben az esetben egyértelműen az USA-Nagy-Brutannia-Kanada integráció, amely páratlan módon rendelkezne egy közös nyelvvel.

És semmi gond, hogy ez a hatalmas angolszász integráció idáig érne, a csatorna másik oldaláig, Európa partjaitól pár kilométerre.

Közben szaporodnak a – belső brit – kísérletek az események visszaforgatására. A szabad piacon ilyesmit is lehet kínálni. Csakhogy az, amiről beszélünk, nem piaci, hanem történelmi ügy.

Amúgy látszik, hogy Európa bosszankodik a brexit miatt, de különösebben nem szomorkodik, nincs kétségbe esve. Helyes, ne is szomorkodj, Európa, hanem vess szemedet a kerítésen kívül ácsorgó vagy éppen lapuló fiaidra. Mindenféle idővesztegetés nélkül be kellene vonni az európai integrációba Svájcot, Norvégiát, Izlandot, a nyugat-balkáni országokat, és igen, a keleti peremen várakozókat is, nehogy azok más integrációk részévé váljanak.

* * *

A baloldali előválasztásról

Professzor – A napokban nagy meglepetést okozott az MSZP előválasztási javaslatával. Szerintem ez egy figyelemre méltó újítás, amely ilyen formában talán első a világon.

Kapitány – Igen? És mi ez az újítás? És mi ez az MSZP? Nem akartál esetleg MPSZ-t mondani? Nem gyakran használják, de ez a Fidesz hivatalos neve, nemde?

Doktor – Így van, apró betűcsere a végén, az obligát M háta mögött… Amúgy csakugyan létezik az MSZP, „értékes brand”, ahogy az előző elnökük nyilatkozott… Közben viszont nem csak a betűk lettek felcserélve, hanem a szerepek is, az MPSZ lett az utódpárt, az MSZP egy marginális csoport, sok eklektikával…

Mester – Kedves barátaim, ne rugózzunk most a pártok hálóján, nézzük meg ezt a kezdeményezést, mert az szerintem is fontos. Nem csak az elmúlt hét legfontosabb belpolitikai híre, de megkockáztatnám, a rendszerváltás óta az egyik legfontosabb társadalompolitikai kísérlet?

Doktor – Valóban? Az elmúlt hét legfontosabb híre lenne? Ugyan egyszer fél füllel hallottam valamit erről, de aztán se hallani, se látni nem hallottam és nem láttam se folytatást, se kommentárt…

Kapitány – Ezen nem kell különösebben csodálkozni, nálunk nem erős az összefüggés a hírek fontossága és a szócséplés mennyisége között…

Professzor – A terv lényege az, hogy minden választó kerületben tartanak előválasztást, amelyen bárki indulhat, aki 500 ajánlást kap az erre az előválasztásra regisztrált választóktól. Aki pedig ezen az előválasztáson első helyen végez, ő lesz a baloldali koalíció hivatalos jelöltje a rendesen választáson.

Kapitány – Tehát akár 106, mert ugye, ennyi a választó kerület, tehát akár 106 egészen új személy is indulhatna majd a választásokon? Komoly kockázatot vállal a párt nomenklatúra.

Mester – A kockázat elvben nagy, és éppen ezért ez nem csak fontos és okos elképzelés, de igen bátor is. Más kérdés, hogy nem lehet kétségünk, ahogy mindig és mindenhol, lásd legutóbb a demokratáknál Amerikában, a pártközpont gondoskodni fog, hogy a terep lejtsen a védett személyek javára. De remélhetőleg ez technikailag sem lehetséges mind a 106 körzetben, tehát akár a csapat többsége is új arc lehet majd. Ez pedig perdöntő lehet.

Doktor – Kell, nagyon kell új arc. Ismeritek az új kupleráj aranyszabályát, ugye?

Kapitány – Igen nagy kár, hogy a parlament fele pártlistákról oson be, így a régi kur… akarom mondani, káderek újra elfoglalják az első sorokat.

Mester – Nem vitás, hogy a jelenlegi választási rendszer rossz, és ha bekövetkezne egy fordulat, az első teendő egy tisztességes választási rendszer kidolgozása kellene legyen… De ez még a jövő zenéje. Most az a kérdés, hogy egyáltalán megvalósul-e ez a terv, és milyen formában. Mert ugyan nagyon sok részletkérdésre van válasz, de még többre még nincs, vagy legalább mi nem ismerjük.

Doktor – Én kételkedem, hogy ebben egyezség születik a szóba jöhető pártok között… Még ha nem is baloldali, hanem csak demokratikus státuszt is követelnének a résztvevőktől, nehéz elképzelni olyan közös platformot, amely egységet is garantál, mond is valamit a választóknak..

Mester – Annyiban igazad van, szépséges doktorom, hogy a közös platform kulcskérdés. De nem csak kulcskérdés, hanem egyben a kezdeményezés kritikus pontja. Amilyen ígéretes a terv, olyan aggályos a mostani eszmei tévelygés. Bár tudna hozni friss levegőt, friss és egészséges erőt a nép felé nyitás nem csak személyi, hanem eszmei vonatkozásba is. Erre pedig lenne is lehetőség, ha például a játékszabályok elvárnák, hogy a versenybe indulók egy-egy saját programcélt fogalmazzanak, azzal, hogy a befutók programcéljai bekerüljenek a közös programba.

Doktor – Te jó ég, micsoda káosz is születhet ebből! Vajon hány egymásnak ellentmondó céllal lehetne majd nekimenni az igazi választásnak?

Mester – Jogos, gondolni kell arra, hogy a végső program igazi, lelkesítő, nyerő program legyen. De megette a fene az egészet, ha ez a 106 nép választotta, egy irányba tekintő ember még egy közös minimumprogram kimunkálására sem lenne képes.

Professzor – Az triviális, hogy erre nem lehet garancia, de az meg végtelen ostobaság lenne ettől csüggedve elvetni ezt a megoldást. Meg kellene adni az esélyt arra, hogy a nép akaratát 106 alkalmas és becsületes ember közvetítse, nagyrészt felülírva az elmúlt évtizedek leszerepelt rögeszméit.

Kapitány – Jobban belegondolva, kezdem érteni tanul professzor barátunk lelkes véleményét. Magam szkeptikus maradok, de szerintem itt egy kudarc is kő lenne az állóvízbe. Mert fullasztó, ami ma van…

Mester – Ma még nehéz megítélni, hogy ez kődobálással felérő kudarc, vagy csak kavicsdobálás, vagy akár egy igazi fordulat, vagy akár – békés – forradalom első lépése lesz. Az lesz döntő, hogy a közeli hetekben a baloldal agytrösztje mivé finomítja az elképzelést. Minden esetre egyedülálló pozícióban látom most az MSZP-t, mert ennek a javaslatnak a segítségével akár egyedül is sikerre viheti az ügyet. 106 hitelesített ember csapatával minden lehetséges lesz. A csoda is.

* * *

(Az Új kert vendégszereplése a Csetlő-naplóban)