Hosszú
a világ nagy rejtélyeinek listája. Azon előkelő helyeet foglal a múlt, a jelen
és a jövő.
Ki tudja megmondani mikor, hol, hogyan és miért kezdődnek és érnek véget
ezek?
De még fogósabb kérdés az, hogy ezek voltaképpen mik?
Erre sok filozófus, költő, tudós is megfogalmazta a maga feleletét.
Mégsem látunk okot a kérdés levételére a rejtélyek listájára.
A napokban megszületett bennem egy új válasz, amely első hallásra inkább
aforizmának hat, de némi gondolkodás után felsejlik egy szédületes mélység.
Íme, a válaszom.
A múlt a tudás. A jelen fejtörés. A jövő meglepetés.
Ami valami nincs neg a tudásban, arról nem is állíthatjuk, hogy volt. De a
tudás nem csupán szól a múltról, hanem maga a múlt. A tudás utolsó atomja is a
múlt eredménye, maga az eleven múlt.
A jelen tengerni döntések kényszere. A döntés fejtörés. Mitől létezne
bármi, ami nem egy döntéskényszer része?
A jövő pedig a létezés hol forró, hol jeges szele, amely lobogtatja a
hajunkat. Néha egy csodálatos zene, amely azt mondja: „Ugye, nem is sejtetted,
hogy ilyen csodálatos lesz?”, néha gúnyos kacaj: „Ugye, nem ezt akartad?” De
mindig Poicaré tételének újabb bizonyítéka: prognosztizálni a jövőt orrod
tízszeresénél nagyobb távra nem lehet!
Ez nem egy lehangoló felismerés. Inkább helyükre kerülnek dolgok, új,
tisztább fényben láthatjuk utunkat.
Homo sensibilis megerősítve érzheti magát
*
* *
