2019. szeptember 9., hétfő

Rend a prímszámok világában


Elképesztő élményben volt részem a napokban: rendet láttam ott, ahol az elképzelhetetlennek tűnt 2500 évig, a prímszámok között.
A rendet láttam. Látványos. Mit jelent ez a rend, mit árul el, és milyen újabb misztériumokat tár fel, még nem tudom. Úgy vélem, sok jövő nemzedék feladata, műve lesz az újdonság feldolgozása.
Közben fel kellene, és felteszem magamnak a kérdést: lehetséges-e az, hogy „optikai csalódásról van szó, vagy netán szimplán a tájékozatlanságom áldozata lennék. A válaszért meg kell dolgozni, felkészült matematikusok szigorú véleménye is segít majd.
A rend látványa mindenesetre lenyűgöző, boldog vagyok, hogy megpillantottam.
Meglehetősen biztos vagyok, hogy ez inspiráló és termékeny élmény, amely már másnap konkrét eredményekhez vezetett: képletet kínált prímszámok sorozataira, amelyek sejtésem szerint tetszőlegesen hosszúak lehetnek. Éspedig meglepően egyszerű képleteket.
Mikor és hogyan tudnám megosztani ezt az élményt, a különböző eredményeket? Most még tanácstalan vagyok. Több szempont viaskodik. Így egyelőre kénytelen vagyok türelmet kérni – illetve magamra parancsolni. Hiszen, mi tagadás, magam vagyok a legtürelmetlenebb.


* * *

2019. augusztus 16., péntek

Sose búcsúzz




Sose búcsúzz
– Ki vagy te? – kérdezte kissé bosszúsan, még csukott szemmel az öreg.
Azután lassan kinyitotta a szemét, de nem látott semmit a korom sötét szobában. Mégis tudta, a hívatlan éjszakai vendég ott ül az ágya mellett a rozoga karosszékben. „Jó, de hogyan jutott be?” – értetlenkedett. A lakásajtón két biztonsági zár, egy biztonsági lánc és egy nagy vasretesz. Az öreg, mint általában nem sokat töprengett ezen. A bonyolult feladványokat hamar megoldotta, a rejtélyeket megvetéssel hárította, valamilyen racionális sejtéssel helyettesítve.
– Istenem, te vagy a Sátán… – ez nem annyira kérdés volt, mint megadó megállapítás, végül is, ebben a helyzetben valóban ez látszott a rejtély egyetlen racionális megoldásának.
Még éjfél körül lehetett, de nem csak az álom, minden éjszakai álmosság, bágyadtság, fáradtság is eltűnt az öregből, mégsem próbált felülni, csak éppen egy kicsit felhúzódott az ágyban, egy kicsit magasította feje alatt a párnát, éppen annyira, hogy a ki nem vehető árny felé nézzen. Mintha ezzel a nyegle heveréssel is azt akarta volna éreztetni a hívatlan jövevénnyel: nem kívánja marasztalni, örülne, ha a vendég rövidre fogná.
– Miért jöttél? Egy újabb Faustra számítasz? Már bocsánatot kérek, de ez a Goethe-féle legenda akkora ostobaság! Nem hiszem, hogy ilyenekbe bonyolódsz bele.
Az öreg nem tudta eldönteni, hogy ezeket hangosan mondja-e, vagy csak gondolja. De az egész helyzet olyan valószerűtlen, bizarr volt, hogy ennek már igazán nem volt különösebb jelentősége. Abban az egyben viszont egészen biztos volt, hogy nem álmodik. Jól ismerte a kettő közötti különbséget. Álmai jellegzetesek voltak, összetéveszthetetlenek, jobbak. Jobbak a valóságnál.
– Kérded, mi a gondom ezzel a piperkőc Goethével? Miután a regényben Faust elfordul, sőt megátkozza Istent, már markodban van. Minek még második ifjúsággal késleltetni a pokolra jutását? Az őslegenda életszerűbb: dr. Faust még fiatalon köt veled szövetséget, és ezer csalafintaságot követ el, amely mind kedvedre való. Te meg csak akkor viszed el, amikor téged is megpróbál rászedni.
– Hogy engem is meg tudna szédíteni egy új fiatalság? Hát erre könnyű egy határozott választ adni. Akár egy határozott igent, akár egy határozott nemet. De egy öregember nem hajlik a határozott válaszokra, tisztelt vendégem! Szeptemberben leszek 92 éves. Volt időm élni, tanulni, figyelni, tapasztalni, szenvedni, gondolkozni, megismerni a balgaságot és a bölcsességet.
Az öreg feje alatt kulcsolta össze két kezét, és megint becsukta szemét.
– Nem, Messire! A fiatalsággal nem lehet betelni. Ahogy semmi jóval sem! Ezért nem is szédít meg egy új fiatalság lehetősége. Szédít az új ismeretlen jó… Pontosabban mondva, szédít az, hogy kereshetem ezt az új jót. Egyszerűbben mondva, szédít az, hogy élek.
Az öreg agyán átfutott, hogy mégis illendő lenne kiszállni az ágyból, felvenni a köpenyt, esetleg valamivel, talán vörösborral megkínálni a vendéget.
– Élni, ember lenni, ez a legjobb, ami történhet velünk ebben az anyagi világban. Sokszor érezzük is, és boldogok vagyunk, sokszor nem érezzük. Ilyenkor hajlamosak vagyunk gyorsan megfeledkezni erről a nagy igazságról.
Az öreg fájdalmasan felsóhajtott, letette kezeit, most összekulcsolva azokat a hasán.
– De a legjobb nem csak érezni ezt, hanem érteni is. Ez az igazi megvilágosodás. Ó, mennyi minden kell hozzá! Leginkább idő! 92 év már bőven elég. Igen sok bölcs már 60 éves korára megvilágosodott. Mi tagadás, a hosszú élethez szerencse is kell… Bátorság is… Türelem is…
Hosszú csend támadt. Az öreg agya szokásához híven folyamatosan nagy munkát végzett a háttérben. Minden kimondott szóhoz száz lábjegyzetet biggyesztett, minden „és”-hez egy kiegészítő listát. Közben ügyesen igyekezett teret hagyni a vezérfonal folytatásához. Akár úgy, hogy a világot egy kicsit megdönti a jó irányba, mint azt a játéklabirintust, amelyben egy golyót kell a célba juttatni. Ennyi machináció mindenkinek meg van engedve. Tessék résen lenni, tessék fogódzkodni!
– Igen, ezer kis és nagy tanácsot lehetne mondani, de talán a legfontosabb: sose búcsúzz! Ha élsz, hát élj, és ne búcsúzz! Ne ámítsd magadat, hogy te ugyan nem búcsúznál, de valaminő kényszer hatására kell. Nincs az az erő, már bocsánatot kérek, kedves Sátán, amely kényszeríthet valakit a búcsúzásra, ha ő belülről nem akar…
Emlékek tódultak be…
– Ó, de hányszor ajánlották nekem, hogy búcsúzzam el az élettől. Már az orvos, aki segített a születésemnél is ezt tanácsolta. Bizony, nem hülye az újszülött, többet megért, mint bárki gondolná! Komolyan és szemtől szembe viszont gimnazista koromban hallottam. Nyári táborban voltunk, egy festői domboldalon, nem messze a tengertől, sötét fenyőerdő szélén. Tábortűz ropogott, de semmit nem tehetett az újhold sötétségével szemben. A csillagok hihetetlen számban ragyogtak. És ott volt Helén, Grego húga. Grego, a félisten, mindenki kedvence akkor már végzős volt, Helén pedig egy évfolyammal alattunk járt. Nekem ő volt a félistennő. Vagy talán maga az istennő. Úgy tűnik az isteni eredet távol tartotta a szimpla halandókat Heléntől, aki pedig egyáltalán nem volt gőgös vagy beképzelt. Csak egy kicsit magányos. Én viszont azon az estén hozzá mentem, és felajánlottam, hogy bemutatom neki a csillagokat. Tetszett neki az ötlet. Hát sorra vettem a fontosabbakat, és így eltelt életem egyik legboldogabb éjszakája. Folytatásképpen reggel körbe vett Grego négy önkéntes testőre, és röviden közölték: vegyek búcsút az élettől, ha még egyszer látnak udvarolni Helénnek. Érezni lehetett, hogy a suhancok nem tréfálnak. Én meg úgy gondoltam, hogy akkor lesz még esélyem udvarolni Helénnek, ha változatlanul élek.
Az öreg újra ott állt, nem messze a kialvó tábortűztől és bámulta a csillagokat. Lassan végig húzta kezét kopaszodó fején, és az éjszakai vendég felé nézett.
  


Sose búcsúzz