Be van kódolva

 

Szeretném, ha a helyzet, mindannyiank helyzete, a világ helyzete drámai. Ennyire nagy fenyegetés még nem volt az emberiség számára. A Föld ismert történetében eddig hasonlóval csak a dinoszauruszok találkoztak – és veszítettek.

Csakhogy a két eset merőben más jellegű, ezért most fölösleges kutatni és elemezni a hasonlóságokat. Egyébként is úgy tűnik, hogy a tömeges fajpusztulás gyakori, majdhogynem törvényszerű jelenség, amely nem lebecsülhető előnyekkel is jár.

Az, amivel jelenleg szembesülünk, csak kezdődik a pandémiával, de valójában színtiszta társadalmi válság. Sőt azt kellene mondani, hogy mély civilizációs válság. És talán a civilizáció bukásával ér véget. Akár igen hamar.

De ez az emberiség bukása nem az egyetlen lehetséges kimenet.

De mi menthet meg minket? Lehetséges volna ez?

Igen, a győzelem lehetséges.

Hogyan?

Minden be van kódolva – nem mellesleg igen világosan és racionálisan – A civilizáció című kis kötetben.

Hát akkor meg lehet nyugodni? Ha megvolna a kód, majd jönnek, akiknek az a dolguk, és mindent elintéznek…

Nem. Nem lehet megnyugodni, amíg azok, akik elolvasták A civilizációt és a kódot megértetté nem állnak össze egy olyan erővé, amely életre kelti A civilizáció eszméit.

 

* * *

 

Iskoláink

Nagyobb a baj, mint bárki is gondolná: romokban az iskola. Hát milyen jövő épül majd iskolázatlan emberekkel?

De miért rémisztünk? Ki lát romokban döntött iskolát? Igaz, itt-ott egy kissé romos valamelyik régi iskolaépület… Ez lenne a nagy tragédia?

Nos, tisztázzuk: mi az iskola?

Legelőször a legelső iskolánk a család. Hagyományos, sok millióéves intézmény, amely a legtöbbet ad nekünk, életre szólóan, és azon túlra is. És főképpen ez az iskola van a legnagyobb bajban. Szerencsére nagyon sok család őrzi minőségét, esetleg minden eddiginél többet és jobbat nyújt, de ma egyáltalán nem világos: ezek a tűzőrzők fogják-e visszaadni a többieknek szerepüket, vagy a romlás viszi végbe munkáját?…

A második iskolánk az utca. Ki ne emlékezne az ott eltöltött időre, az ott megkötött barátságokra, az ott szerzett élményekre, sebekre? Hiba lenne a régi utcát idealizálni, a mait csupa feketével festeni. Mégis, döbbenettel látjuk, milyen otthonosan rendezkedik be utcáinkba minden modern métely: erőszak, drog, prostitúció, nyomor, kiszolgáltatottság, magány, elidegenedés, értékvesztés…

A harmadik iskolánk az olvasmány, a könyv. Kezdetben, mielőtt megtanultunk volna olvasni, szüleink, nagy szüleink, nagyobb testvéreink avatnak be az olvasmány varázslatába, de egyhamar önkiszolgálóak leszünk, és faljuk a könyveket. Vagyis faltuk – a jobbnál jobb könyveket. Vajon túlzó megállapítás-e, hogy ez a harmadik iskola is romokban hever?

A sorban negyedikként kullog a hagyományos iskola. Kell-e szót fecsérelni mai állapotára?

Ötödik végső és örök iskolánk, amelyre állítólag a negyedikben tanulunk: az élet. Kell-e szót fecsérelni mai állapotára?

Nos, adjuk össze, és vonjuk le a végkövetkeztetést: milyen állapotban van az ember iskolája?

És töprengjünk el azon, hogy mit kellene tenni? Mert jó iskola nélkül még sikeres lehet valamiféle technikai civilizáció. Majd elboldogul a mesterséges intelligenciájával és robotjaival.

De mivé lesz az emberi civilizáció?

Mi lesz az emberrel?

* * *

A teremtő ember

Sok és csodálatos, amit az ember alkotott az elmúlt évezredekben. És mennyire fontos erre újra és újra visszatekinteni.

A múltunkban bizonyára mindig is találunk majd új és új perspektívát, összefüggést, amely még többet ad nekünk élményben is, az ember megértésében is.

Az elmúlt években szerencsém volt több érdekes könyvre akadni, amelyek a filozófia, néhány esetekben valamilyen sajátos, de a filozófiához kapcsolódó témának alapos feldolgozása. Fel kell ismernem, hogy nagyszerűen gazdagítják ismereteinket, segítenek az ezernyi viták értelmezésében és elemzésében, de ez visszájára fordul, ha célunk nem brillírozni tudásunkkal Descartes és Pascal vitáiról, hanem a dolgok megértésének mai szintén szeretnénk biztonsággal mozogni, netán részt venni e megértés nyitott kérdéseivel is megbirkózni.

Érzésem szerint erre a célra igen hasznos lenne sorra venni az ezernyi részlettől megtisztított eredményeket. Ezek az „eredmények” a filozófiában többnyire sajátos új eszmék, és nem szavak és hangsúlyok másképpen való elrendezése. Így egy filozófiai mű lehet roppant terjedelmes és jelentős, de ha abból nem tudunk kihalászni egy új eszmét, azt bizonyára félre kell tenni más célra.

Minél többet gondolkoztam, annál izgalmasabbnak találtam a feladatot. Jó érzés volt az is, hogy úgy láttam: nem véletlen az, hogy A civilizáció művemben éppen a záró fejezetben külön alfejezetet szántam az eszméknek, amelyben szinte leltárt akartam készíteni a legfontosabbakról. Az világos, hogy az eszmék megszületésének kronológiáját összeállítani másféle feladat, mint azok kiválogatása, amelyekre mai feladataink megoldásához lehet szükségünk. Mind a kettő fontos, mind a kettőn kellene dolgozni.

Közben arra is felfigyeltem, hogy bizonyára érdemes – talán valamilyen mértékben elkerülhetetlen – az eszmék mellett a korszakalkotó „tárgyak” megalkotását is figyelni, sorra venni. Néhány konkrét példa meg is győzött ennek előnyéről, de arra is figyelmeztetett, hogy a példák gyarapításával szükségessé válhat az emberi alkotások műfaji tipologizálását bővíteni (például a technológiájával stb.).

Most már csak az maradt kérdés számomra, hogy ezt a munkát praktikusan hogyan kellene megszerveznem, hogy egyrészt könnyen kezelhető legyen, az érdeklődők által követhető, vagy akár nyitottnak mindennemű közreműködésre (ami igazi áldás lenne az én helyzetemben). Nos, erre egyelőre a blog forma kellően alkalmasnak tűnik.

Tehát ma el is kezdem a lista-összeállítást (amely bizonyára egynéhány hónap múlva lesz érdemi).

Ismeretlenek, 8-10 millió éve – eszközhasználat

Ismeretlenek, 2-3 millió éve – tűzhasználat

Ismeretlenek, 10-12 ezer éve – törvény

Názáreti Jézus, 2000 éve – szeretet

Newton – gravitáció

Darwin – evolúció

Max Planck (1858-1947) – kvantum

Többek, 30 éve – internet

* * *

Ember a világban

Ember a világban. Mihez fogható csoda? Igen, mint gyöngy a kagylóban...

Mit adhat egy ilyen képzet öntudatunk építéséhez, netán aktuális nagy tépelődéseinkhez? Mert mi tagadás nagy elmék is, egyszerű emberek is tépelődnek lázas munkánk közben. Egyszerre hódítani indulunk a világot, elszántan, megállíthatatlanul, versenyezve, és közben megszállottan keressük a Földön kívülieket, a világegyetem másik végében, meg itt a Földön, rejtélyes zónákban és még rejtélyesebb dimenziókban.

Megtehetjük, ezt is, azt is, szinte mindent. Mert sokat tudunk, így véljük. Folyton megfeledkezve arról, hogy minél többet tudunk, annál jobban kellene érteni, milyen keveset tudunk. Ami nem ok megtorpanásra, tehetetlenségre, kishitűségre.

Civilizációnk fennmaradásának feltétele, ha bölcsességünk gyorsabban nő, mint ahogy tudásunk gyarapszik.

Minek a felismerésére ösztökél mai tudásunk és mai bölcsességünk?

Az emberiség nem foglya a Földnek, hanem szerencsés gyermeke. De a Föld nem csak csodás bölcsőnk volt, hanem egy ránk bízott paradicsom is. Itt-ott nem is kis károkat tettünk benne, de ezek még helyre hozhatók. Választási lehetőségünk a belátható jövőben nincs. Vagy megóvjuk a földi paradicsomot, vagy együtt pusztulunk vele. Itt viszont védve vagyunk, mint a gyöngy a kagylóban. És új és új védőréteget kellene vonni magunk köré, ahogy együttesen teszi gyöngy és kagyló is. A kozmosz sokat tett érdekünkben: eszményi légkör, ezer védőréteggel (amely közül leginkább az ózonréteg szerepére lettünk eddig figyelmesek), mágnes tér, Van Allen-övek stb. – amit eddig ismerünk. Utána pedig maga az ember is beállt, és építi a maga teremtette védő pajzsokat – ruhával és házzal kezdve, harci és egyéb művészeteken át a mai csillagászati és űrtechnikai eszközökig.

Igen, erősödik és szépül a Naprendszerben eldugott egyedülálló gyöngy.

Ennyit ismerjünk és fogjunk fel: a Föld paradicsomi életet ígér nekünk a következő 100 millió évre! Mi a gond ezzel a távval? Hogyan illik gondolkozni, ha ezt felismertük és felfogtuk?

És ha már a 100 millió évnél vagyunk: belegondolt-e valaki, aki spekulál az idegen civilizációk a bulvár sajtónak oly kedves témájában, hogy mi a valószínűsége annak, hogy olyan civilizációval akadjunk össze, amelynek fejlettsége hozzánk képes nem több egy millió évnél (hogy valamennyire megérthessük egymást)? Ha elfogadjuk (szűkebb) világunk jelenleg ismert korát, és eléggé bátran eldöntjük, hogy csak félidő után kezdhettek keletkezni benne emberi civilizációk, akkor a keresett valószínűség 1 a 7000-hez. Nem sok. De természetesen csodák vannak. Akkor abban gondoljunk bele: hogyan festhet egy nálunk egy millió évvel fejlettebb civilizáció? Gondoljunk bele, ha mi háborítatlanul fejlődünk még egy millió évig, milyen képet festenénk? Ehhez komoly támpont lenne, ha felidézzük magunkban azt a haladást, amelyet száz év alatt produkáltunk.

De mi is következik ebből? Mindenek előtt az, hogy az, amit keresünk, az bizonyosan nem emlékeztetne magunkra. És talán nem is lenne felismerhető, feldolgozható. Azt is mondanám, egyszerűbb dolgunk lenne meglepetésünkre felfedezni egy istent a világban, mint egy nálunk egymillió évvel fejlettebb civilizációt.

Kell-e félnünk tőle (tőlük)? Kell-e csendben maradni, rejtőzködni?

Ezen még töprengeni kell…

De nem tétlenkedni.

Ami a legsürgetőbb: megóvni, szó szerint megmenteni a Földet, paradicsomi lakunkat, kagylónkat.

* * *

Van egy álmom: megtanítani az embereknek a tűz oltását

Bátor, önfeláldozó tett volt megosztani az emberekkel a tűzgyújtás isteni titkát. A legenda szerint Zeusz arra utasította Prometheust, hogy tanítsa meg a halandókat különféle mesterségekre. Bizonyára itt járva közöttük, és figyelve gyámolatlanságukat, megesett rajtuk a szíve, ezért támadt az az örült ötlete, hogy ellopja nekik a tüzet.

Megtanultunk kenyeret sütni, üveget és fémet olvasztani, vonatokat hajtó gőzt termelni, fáklyákat és máglyákat gyújtani. Civilizációt építettünk fel.

Ó, de könnyű most már tüzet gyújtani, különösen amióta van gyufánk is, lángszórónk is.

És milyen nehéz tüzet oltani, ha nem vigyáztunk fészkére.

Hány település, hány búzamező, hány erdő lett a tűz martalékává. Gondatlanságból vagy gonoszságból. Lett is mesterség lett a tűzoltás. Bátor és önfeláldozó mesterség, mint amilyen volt Prometheus cselekedete.

Csakhogy mind a mai napig kiütközik a tűzoltáson emberi gyengeségünk: az égiek besegítése nélkül bajosan tudunk megbirkózni a nagy tüzekkel. Ilyenek pedig az elmúlt évtizedekben immár rendszeresen, és talán egyre gyakrabban támadnak. Sokszor egész országrészeket pusztítanak el, településeket fenyegetnek, emberéleteket is követelnek. És mindenképpen megtizedelik gyérülő erdeinket, a Föld tüdejét.

A tűzoltás is egy feladat, részben műszaki, részben közigazgatási stb. Az emberi tudás ma már hatalmas és feltartozhatatlan. A tüzek oltását is meg fogjuk tanulni.

Van egy álmom: megtanítom az embereknek a tűz oltását.

Lassan 30 éve lesz, hogy látom képzeletemben ennek módját. És azóta keresem a lehetőségeket, hogy ebből valóság legyen. És nem jutok célba.

Igen, az emberi tudás ma már hatalmas és feltartozhatatlan. A tüzek oltását is meg fogjuk tanulni. Ezért számomra nem az a legfontosabb, hogy a nagy erdőtüzek oltására elgondolt találmányom megvalósuljon, hanem az, hogy ha valahol valakinek a fejében egy jó megoldás megszületik, ne kallódjon el. Váljon belőle egy tégla a civilizáció csodálatos építményében.

Ez az álmom valójában ezt jelenti, az alkotás kultuszát hirdeti. Ezért szép újra és újra látni álmomban, ahogy új szerkezeteink biztosan és rendíthetetlenül oltják a pusztító tüzeket.

* * *

Jegyezzük meg: Július 7!

Ma még bizonyára nehéz felmérni 2016. július 7-ének történelmi jelentőségét.

Mihez is lehetne hasonlítani azt?

Megkockáztatom: augusztus 6-ához!

Igaz, augusztus 6-án repülőgépről ledobott atombomba több mint 100 ezer ártatlan embert, a július 7-én önmagát felrobbantó robot „csak” egy gyilkost pusztított el, mégis, félő, hogy ez utóbbi tett a tragikusabb, mert drámai módon berobbantja az amúgy a végletekig felzaklatott életünkbe a gyilkos robotok korszakát.

Vége az asszaszinoknak a Hegyi Öreg által elindított ezeréves hagyományának. Sokkal olcsóbb és gyorsabb lesz az igaz hit védelmezőinek robottal megoldani a rettegés feladatait. És a még igazabb hit védelmezőinek harcolni minden rossz ellen, beleértve a minden rossz ellen elkeseredetten, esze veszve harcolók, vagy éppenséggel békésen-dacosan ellenállók ellen.

Sokat nem tudunk a gyilkos robotról és a gyilkos technológiáról, a közölt képek és információk hitele erősen megkérdőjelezhető. De mellékesek is a részletek. Fontos a tény. Fontos, hogy erre a cselekményre az amerikai rendőrség fel volt készülve. Pontosabban, nem az amerikai rendőrség, hanem az amerikai civilizáció.

Sanghajban néhány hónapja munkába álltak a kávét felszolgáló robotok.

Közben tömegesen készülnek az élő munkaerőt kiszorító (pihenésre küldő?) ezerféle robotfajta.

De mindez a tudományos-technikai forradalom által felvirágoztatott békés posztmodern társadalom velejárója.

A gyilkoló robot színrelépése más.

Ez a kiskorú jövő megrontása, egy szörnyű időszak nyitánya.

A dolgok folyását meg kell fordítani!

* * *

Hódítás és verseny

Félelmetes fegyvereink vannak, reszkessetek! Sebes nyilak! Kemény kardok! Faltörő ágyuk! Várost pusztító bombák! Eposzok és hollywoodi filmek dicsőítik a félelmet nem ismerő félelmetes harcosokat.

Ám ki mivel győz?

Az emberiség törzsekre bomolva keresi boldogulását a Földön. Vannak, akik háborús hódítással, vannak, akik nemző versennyel. Mind a kettő nagy nemzeteket épít a törzsekből, de aki szenvedést és halált hoz, elkárhozik. Aki életet hoz, az élet verejtékét tanulja meg, és tovább szaporítja az életet.

És értelmet keres, talál, és ad az életnek.

* * *

Bombázunk, bombázgatunk? Gyáván, elérhetetlen magasságból? Az istenek magasságából? Azután összecsinálunk, hogy néhány millió ember a szétbombázott országokból éhesen-rongyosan-fegyvertelenül házaink közé menekül? De hát földönfutóvá százmillió embert tettünk, a minket, jobban mondva a mi elitünket hizlaló globalizációval pedig 4-5 milliárdot nélkülözővé, de egy milliárdot legalább éhezővé.

Közben a szegény világ népessége megduplázódott, a gazdag világ pedig csak a migránsok révén őrzi lakosságszámát.

A demográfiai fegyver kiüti a hi-techet.

A 20 század elején Koszovó lakossága 90%-a szerb, 10%-a albán volt. A század végén fordítva álltak az arányok.

* * *

Szörnyű belegondolni, mi vár a földi civilizációra, ha nem iktatjuk ki a hódítás kultúráját. Mert a hódítás hadurai ráteszik kezüket a hi-tech-re is. Mindig is oda voltak a legújabb fegyverekért.

Sorsunk ma már csak egy: a béke forradalma!

* * *

A könyv életútja

Az elmúlt 500 évben, amióta legelőször Európában, majd hamarosan szerte a világon a könyvkészítés iparrá vált, a könyvek 99%-a nyomdákban születik, a fennmaradó 1% különféle könyvkészítő vagy könyvmásoló műhelyekben. Innen a könyvek útja a könyvkereskedők boltjaiba és raktáraiba vezet. Hosszabb-rövidebb dokkolás után a könyvek új gazdákra lelnek, magán, intézményi vagy közkönyvtárak részéve válnak. Néhány év vagy évtized után a használat, a világ változása vagy valamilyen szerencsétlenség, akár éppenséggel a gazda halála elhozza a könyv életének utolsó szakaszát, a kallódás-porladás időszakát. És a végén maga a vég: a könyv a tűzbe vagy a szemétbe kerül, esetleg egy könyvzúzdába vagy egy feldolgozó üzembe, ahol újra papírt készítenek belőle.

A könyv feltalálására és használatára olyan büszke lehet az ember, mintha ő fedezte volna a vörös vérsejteket. Hiszen a könyvek szállítják a társadalom szervezetében a tudáshoz szükséges oxigént. Könyvek nélkül az emberiség egy év alatt megfulladna. Ehhez képes a könyvek meg nem kapják meg azt a törődést és azt a tiszteletet, amellyel nekik – és magunknak! – tartozunk. Ha megadnánk, jobbak, gazdagabbak, méltóbbak lennénk emberi mivoltunkra!

De hogyan kellene jobban törődni, és főképpen jobban megadni a végtiszteletet a könyveknek?

Családi könyvtárolók

Régi – és helyes – szokás, hogy a család valahol a házban, esetleg a padláson vagy a pincében egy zárt szekrényben vagy ládában tárolja az elhasználódott vagy más okból eltett könyveket. Ezt nevezhetjük családi (vagy magán) könyvtárolónak. Azt nem kellene kötelező megoldásnak tekinteni mindenki számára, akinek a házában előfordul könyv. A legtöbb esetben az ilyen példányok még jól elférnek a magánkönyvtár (vagy könyvespolc) egyik végében. Ha viszont már szúk a hely könyveink számára, vagy bármilyen okból hozzánk kerül egy nagyobb – megmentendő – könyvmennyiség, amely ráadásul nem felel meg maradéktalanul érdeklődésünknek, ízlésünknek stb., akkor egy ilyen könyvtároló kialakítása elkerülhetetlen. Közben fontos óvni is azt víztől és nedvességtől, a portól, a tűztől, no meg az egerektől is („az egerek kritikájától”).

De mi is lehet a sorsa egy ilyen családi könyvtárolónak, a benne elfekvő könyveknek? Az időtlen őrzésnek több alternatívája is van, csak egyet nem lenne szabad tenni: kidobni a szemétbe a könyveket. Érdemes emlékezni, hogy gyermekünk-unokánk számára turkálni a padláson egy ilyen könyves ládában izgalmasabb és hasznosabb is lehet, mint egy tengeri kaland során felfedezett kincses ládában. Tehát amíg van lakója a háznak, lakásnak, őrizhető a könyvtároló.

Sőt, érdemes meglétével számolni, időnként kutakodni benne, néhány könyvet visszavenni a könyvtárba, onnan néhány fölöslegessé vált példányt pedig kitenni a tárolóba.

Más praktikus lehetőség időnként kihívni egy antikváriust. Ez egyre ritkább szakma, de még szép számmal találhatók megszállott könyvkereskedők. Ha több tucat, vagy több száz kötetet tudunk felkínálni nekik, szívesen és ingyen kijönnek, kiválogatják a számukra értékes könyveket (ez rendszerint a készletünk töredéke lesz), és azokat helyben készpénzzel kifizetve, elviszik. Ilyenkor nem árt résen lenni, mert megtörténhet, hogy könyves ládánk valóságos kincseket is tartalmaz. Sajnos ez a csatorna nem alkalmas, hogy megoldja a tárolt könyveink sorsát, a kereskedelmi szempontból értéktelennek ítélt példányokat az antikváriusok ingyen sem viszik el.

Amit még tehetünk: felajánlhatjuk a könyveket könyvtáraknak, idősotthonoknak, szeretetszolgálatoknak, civilszervezeteknek, vagy éppenséggel könyvszerető barátainknak.

Akinek van kedve ehhez, megpróbálkozhat a könyvek kiárusításával bolhapiacokon.

Ma már hasonló megoldásokra sokkal hatékonyabb lehetőségeket teremt az internet. Azon kereshetünk vevőket, cserebere-partnereket. Idővel ott bizonyosan egyre több ilyenekre szerveződött hálózatok is segítségünkre lesznek.

Intézményi könyvtárolók

A használhatatlanná vált könyvek tárolásáról nem csak a magánszemélyeknek, hanem hasonló formában minden könyvgazdának, különösen könyvtárat üzemeltető szervezetnek kellene. Ebben jó példával élen illene járniuk az iskoláknak és a közhasznú szervezeteknek.

Könyvmenhelyek

Akármilyen sűrű hálózat is alakulna családi és intézményi könyvtárolókból, azt nem lehetne megakadályozni, hogy az elfekvő könyvek itt-ott túl ne csorduljanak, vagy felelőtlenül a kuka mellé vagy az utcára ne kerüljenek. Ilyenkor tölthetné be pótolhatatlan szerepét a könyvmenhely. Ma már a Földön ezerszámra találhatók kutyamenhelyek. Szerencsétlen négylábú barátaink meg is érdemlik ezt a segítséget. De nem még fontosabb barátaink a könyvek? Most is akadnak a Földön hagyományosan könyvtemetőknek hívott, valójában könyvőrző helyek, főleg vallási közösségek, kolostorok gondozásában. Nehéz is felmérni mekkora szerepük volt a régmúlt feltárását szolgáló dokumentumok megőrzésében. Csakhogy a mai világ számára másfajta közösségi könyvmenhelyekre lenne szükség. Mindenekelőtt olyan helyek kellenek, amelyek számára egyetlenegy szakrális szempont van: a könyv fogalmában rejlő szentség. Nehéz feladatnak ígérkezik ez, de mivel egyetlen társadalom sem életképes, ha egyes pontokon a piaci racionalitást nem írja felül a közösségi érdek, lehet, és fontos bízni a sikerben.

Hogyan működhetne egy ilyen könyvmenhely? Gyakorlati megfontolások miatt arra kell gondolni, hogy egy könyvmenhely nem tudna zavartalanul működni társbérletben egy könyvkereskedéssel, vagy éppenséggel egy antikváriummal. Ugyancsak külön (távol) kell szervezni ezt egy bérraktártól, mert a könyvmenhely nem lehet a kiadók és könyvkereskedők elfekvő készleteinek ingyenes megoldása.

Így bizonyára egy könyvmenhely ilyesmi házirend mellett – és önkéntesek lelkes csapatával – tudna jól működni:

- egy személy egy alkalommal legfeljebb 10 könyvet adhat le ingyenesen,

- egy személy egy alkalommal legfeljebb 2 könyvet vihet el ingyenesen,

- ennél nagyobb mennyiségek leadását vagy elvételét a könyvmenhely regisztrációhoz, és esetleg valamilyen kisebb költségtérítéshez vagy adományhoz kötheti.

Könyvtemető

A legnagyabb tisztelet és a leggondosabb őrzés mellett is a tengernyi könyv egy részétől el kell búcsúznunk. Meglepő módon az emberiség még nem alkotta meg ennek méltó rituáléját. Ahogy említettük, az elmúlt évezredekben működő könyvtemetők valójában a mi fogalmaink szerint könyvmenhelyek. És mondani sem kell, hogy a könyvek elégetése – éppen az európai történelem néhány gyalázatos időszaka miatt – vállalhatatlan megoldás. Ésszerű és elkerülhetetlen megoldás a könyvek ipari újrafeldolgozása, amelyet itt elhallgatni, vagy akár elvetni szemforgatás lenne. Ezt tudomásul véve, mégis fontosnak tartjuk, hogy szülessenek új, tiszteletünket tanúsító, emberi öntudatunkat erősítő könyvtemetési rituálék is.

Egy ilyen rituálé lehetne egy facsemete elültetése oly módon, hogy az erre kiásott gödörbe körbe rakjuk a könyveket, a gödör fél magasságáig, és közepébe helyezve a facsemetét, betemetjük a könyveket. Ezt időszakosan megismételve olyan könyvtemető-liget születne, ahol tudhatjuk, hogy a fák leveleiben ott vannak az eltemetett könyvek lapjai…

* * *

A történelem társadalma

A múlt és a jövő mindenre ható erők. És van a jelen, az idő ablaka, az energia forrása. Múlt és jövő tudása, erő és energia megzabolázása hatalmat ad nekünk múlt, jelen és jövő, vagyis minden fölött.

Nekünk, embereknek nem akármilyen múltunk, jelenünk és jövőnk. Mi történelmet csinálunk. De mi is az emberi történelem? A történelem az élet tudatos jobbítása, szüntelene tervezés, munkálkodás, örömlelés. Ez több a mindenféle természetek törvényei által megszabott – változások krónikájánál. Ezért – és ezáltal – vagyunk társadalom, a történelem népe.