Sose búcsúzz

Sose búcsúzz

– Ki vagy te? – kérdezte kissé bosszúsan, még csukott szemmel az öreg.

Azután lassan kinyitotta a szemét, de nem látott semmit a korom sötét szobában. Mégis tudta, a hívatlan éjszakai vendég ott ül az ágya mellett a rozoga karosszékben. „Jó, de hogyan jutott be?” – értetlenkedett. A lakásajtón két biztonsági zár, egy biztonsági lánc és egy nagy vasretesz. Az öreg, mint általában nem sokat töprengett ezen. A bonyolult feladványokat hamar megoldotta, a rejtélyeket megvetéssel hárította, valamilyen racionális sejtéssel helyettesítve.

– Istenem, te vagy a Sátán… – ez nem annyira kérdés volt, mint megadó megállapítás, végül is, ebben a helyzetben valóban ez látszott a rejtély egyetlen racionális megoldásának.

Még éjfél körül lehetett, de nem csak az álom, minden éjszakai álmosság, bágyadtság, fáradtság is eltűnt az öregből, mégsem próbált felülni, csak éppen egy kicsit felhúzódott az ágyban, egy kicsit magasította feje alatt a párnát, éppen annyira, hogy a ki nem vehető árny felé nézzen. Mintha ezzel a nyegle heveréssel is azt akarta volna éreztetni a hívatlan jövevénnyel: nem kívánja marasztalni, örülne, ha a vendég rövidre fogná.

– Miért jöttél? Egy újabb Faustra számítasz? Már bocsánatot kérek, de ez a Goethe-féle legenda akkora ostobaság! Nem hiszem, hogy ilyenekbe bonyolódsz bele.

Az öreg nem tudta eldönteni, hogy ezeket hangosan mondja-e, vagy csak gondolja. De az egész helyzet olyan valószerűtlen, bizarr volt, hogy ennek már igazán nem volt különösebb jelentősége. Abban az egyben viszont egészen biztos volt, hogy nem álmodik. Jól ismerte a kettő közötti különbséget. Álmai jellegzetesek voltak, összetéveszthetetlenek, jobbak. Jobbak a valóságnál.

– Kérded, mi a gondom ezzel a piperkőc Goethével? Miután a regényben Faust elfordul, sőt megátkozza Istent, már markodban van. Minek még második ifjúsággal késleltetni a pokolra jutását? Az őslegenda életszerűbb: dr. Faust még fiatalon köt veled szövetséget, és ezer csalafintaságot követ el, amely mind kedvedre való. Te meg csak akkor viszed el, amikor téged is megpróbál rászedni.

– Hogy engem is meg tudna szédíteni egy új fiatalság? Hát erre könnyű egy határozott választ adni. Akár egy határozott igent, akár egy határozott nemet. De egy öregember nem hajlik a határozott válaszokra, tisztelt vendégem! Szeptemberben leszek 92 éves. Volt időm élni, tanulni, figyelni, tapasztalni, szenvedni, gondolkozni, megismerni a balgaságot és a bölcsességet.

Az öreg feje alatt kulcsolta össze két kezét, és megint becsukta szemét.

– Nem, Messire! A fiatalsággal nem lehet betelni. Ahogy semmi jóval sem! Ezért nem is szédít meg egy új fiatalság lehetősége. Szédít az új ismeretlen jó… Pontosabban mondva, szédít az, hogy kereshetem ezt az új jót. Egyszerűbben mondva, szédít az, hogy élek.

Az öreg agyán átfutott, hogy mégis illendő lenne kiszállni az ágyból, felvenni a köpenyt, esetleg valamivel, talán vörösborral megkínálni a vendéget.

– Élni, ember lenni, ez a legjobb, ami történhet velünk ebben az anyagi világban. Sokszor érezzük is, és boldogok vagyunk, sokszor nem érezzük. Ilyenkor hajlamosak vagyunk gyorsan megfeledkezni erről a nagy igazságról.

Az öreg fájdalmasan felsóhajtott, letette kezeit, most összekulcsolva azokat a hasán.

– De a legjobb nem csak érezni ezt, hanem érteni is. Ez az igazi megvilágosodás. Ó, mennyi minden kell hozzá! Leginkább idő! 92 év már bőven elég. Igen sok bölcs már 60 éves korára megvilágosodott. Mi tagadás, a hosszú élethez szerencse is kell… Bátorság is… Türelem is…

Hosszú csend támadt. Az öreg agya szokásához híven folyamatosan nagy munkát végzett a háttérben. Minden kimondott szóhoz száz lábjegyzetet biggyesztett, minden „és”-hez egy kiegészítő listát. Közben ügyesen igyekezett teret hagyni a vezérfonal folytatásához. Akár úgy, hogy a világot egy kicsit megdönti a jó irányba, mint azt a játéklabirintust, amelyben egy golyót kell a célba juttatni. Ennyi machináció mindenkinek meg van engedve. Tessék résen lenni, tessék fogódzkodni!

– Igen, ezer kis és nagy tanácsot lehetne mondani, de talán a legfontosabb: sose búcsúzz! Ha élsz, hát élj, és ne búcsúzz! Ne ámítsd magadat, hogy te ugyan nem búcsúznál, de valaminő kényszer hatására kell. Nincs az az erő, már bocsánatot kérek, kedves Sátán, amely kényszeríthet valakit a búcsúzásra, ha ő belülről nem akar…

Emlékek tódultak be…

– Ó, de hányszor ajánlották nekem, hogy búcsúzzam el az élettől. Már az orvos, aki segített a születésemnél is ezt tanácsolta. Bizony, nem hülye az újszülött, többet megért, mint bárki gondolná! Komolyan és szemtől szembe viszont gimnazista koromban hallottam. Nyári táborban voltunk, egy festői domboldalon, nem messze a tengertől, sötét fenyőerdő szélén. Tábortűz ropogott, de semmit nem tehetett az újhold sötétségével szemben. A csillagok hihetetlen számban ragyogtak. És ott volt Helén, Grego húga. Grego, a félisten, mindenki kedvence akkor már végzős volt, Helén pedig egy évfolyammal alattunk járt. Nekem ő volt a félistennő. Vagy talán maga az istennő. Úgy tűnik az isteni eredet távol tartotta a szimpla halandókat Heléntől, aki pedig egyáltalán nem volt gőgös vagy beképzelt. Csak egy kicsit magányos. Én viszont azon az estén hozzá mentem, és felajánlottam, hogy bemutatom neki a csillagokat. Tetszett neki az ötlet. Hát sorra vettem a fontosabbakat, és így eltelt életem egyik legboldogabb éjszakája. Folytatásképpen reggel körbe vett Grego négy önkéntes testőre, és röviden közölték: vegyek búcsút az élettől, ha még egyszer látnak udvarolni Helénnek. Érezni lehetett, hogy a suhancok nem tréfálnak. Én meg úgy gondoltam, hogy akkor lesz még esélyem udvarolni Helénnek, ha változatlanul élek.

Az öreg újra ott állt, nem messze a kialvó tábortűztől és bámulta a csillagokat. Lassan végig húzta kezét kopaszodó fején, és az éjszakai vendég felé nézett.

…

  

Sose búcsúzz

https://www.valtozovilag.hu/sose.htm

Meghalni egy kicsit

Ma meg kellett keresnem egy nem rég elhunyt barátom fiát, akit előzőleg nem ismertem. Ilyenkor természetes, elkerülhetetlen, hogy bemutatkozom, aminek a lényegi eleme: „Édesapád barátja voltam…”

Váratlanul a mondat mellbe vágott: miért beszélek én múlt időben? A barátság nem ér véget azzal, hogy az egyik már eltávozott. Magamról beszélek múlt időben? Mint aki meghalt?

Hogy, hogy nem, eszembe jutott a távirat, amelyet a Mester és Margaritában Behemót küld az éppen a villamostól lefejezett Berlioz kijevi bácsijának:

VILLAMOS ELGÁZOLT PATRIARSIJÉN TEMETÉSEM PÉNTEKEN HÁROMKOR GYERE OKVETLENÜL BERLIOZ.

A bulgakovi humor most nem oldotta a nehéz érzést. És az sem tűnt tapintatos változatnak: „Édesapád barátja vagyok…” Végül is így élő emberekről beszélünk.

Csakis így mondhatom: „Édesapád barátja voltam.”, vagy esetleg: „Édesapáddal barátok voltunk.”, de mindenképpen egy kicsit vállalnom kell a halálból.

Minden barátunk halálával egy kicsit mi is meghalunk.

* * *

Én soha 1.

Fáj-e meghalni? – ez volt egy felkapott magyar szerző egyik, bizonyára igen sikeres könyvének a címe. Könyvtárnyi az irodalma ebben a viszonylag kis kötetben tárgyalt kérdésnek. Teljesen érthető, hiszen ez a téma mindenkit érdekel. Éppen a napokban kezembe akadt egy fölöttébb okos, emberséges könyv egy francia tudóstól, zen-szerzetestől, aki hosszú élete végén, halála előtt egy évvel publikálta azt. Címe: Miért születünk, és abban csak egy fejezet szól a halálról, azt a kérdést feltéve, hogy „Kell-e félnünk a haláltól?”

Sok bölcs gondolatot olvastam benne, újra és még mélyebben elgondolkoztatott.

A halál misztériuma engem is érdekelt, többször belekezdtem elemzésébe, de sokat számít, hogy az ember milyen és mennyi élettapasztalattal rendelkezik. Ez pedig magától értetődően összefügg az ember életkorával. Mégsem ez a döntő. Gondoljunk például az ember vallásos meggyőződésére, világnézeteire. Mindenesetre nem kis meglepetéssel vettem észre, hogy most sokkal „bensőségesebb” módon, és ezért sokkal értelmesebben tudtam eltöprengeni a témán.

De nézzük meg legelőször, egyáltalán értelmes kérdés-e az, hogy „fáj-e meghalni?” Annyiban egyértelműen nem, hogy sajnálatos tény: rengeteg eset van, amikor igenis fáj a halál, amikor az életünk utolsó másodpercei, órái, egyesek számára hónapjai-évei a poklot idézik. Igaz, ezek mind a betegségek és a balesetek szörnyű esetei, de hát ezek a halál szorgos szövetségesei, stricijei. Igen, a másik oldalon van a „sima” halál, az öregkori végelgyengülés, amely jogosan lehetne a halál eszménye, az amire vágyunk (mármint amikor választani kellene a halál típusát), az, amire „jogunk” lenne. És bizonyos értelemben csak erről a fajta halálról kellene értekezni. A baleseteket, betegségeket igazán tehetnénk zárójelbe, azok megoldását szakemberekre bízva. Mellékesen: érdekes lenne tudni, hogyan oszlanak a különböző halálesetek a fenti típusok szerint.

Sajnos, így tisztázva is a helyzetet, nyitva marad a kérdés: fáj-e meghalni? Bizonyára mindenki rendelkezik olyan személyes vagy irodalmi (beleértve film) élményekkel, amikor egy idős ember csendesen és békésen, szinte derűsen hal meg. Sőt, a legutolsó pillanat még a tragédiák közepette is valamiféle elengedésbe, békébe torkollik. Ugyanakkor vannak megfigyelések, amelyek mást sugallnak. Volt egy idős barátom, orvos. Feleségéről mesélt nekem az utolsó napjairól, haláláról. Szinte állandóan mellette volt, de egyszer kiment a konyhába teát főzni, és akkor hallott egy erős, mély sikolyfélét. Berohant a szobába, és látja, hogy az öreg doktor meghalt. Ahogy mondják: kiadta a lelkét. Úgy tűnik, hogy lelkünknek ez a visszaadása mégis egy fájdalmas művelet, olyan, mintha ki kellene tépni magunkból valamit. Egy fog kihúzása is meg tud izzasztani minket, hát a lelkünk kitépése! A foghúzás annyiban talán jó példa, mert azt tapasztalhattuk mindnyájan, néha nagyon nehéz, néha nagyon könnyű megválni egy fogtól, lett légyen az tej- vagy vasfog. Lehet, hogy a lélekvisszaadás idejének is el kell jönnie? Ha túl korán akarjuk visszaadni, az fáj, ha eljött az ideje, már semennyire? Igen hihetően hangzik. És talán a lélek „túlhordása” sem jó, ugyanúgy, mint ahogy a túlontúl elrohadt fogat is lehetetlen egészben kihúzni, mehetünk a szájsebészetre…

De ki tudná megmondani nekünk, hogy mikor van a „tökéletes” idő a távozásra? Úgy tűnik, nem könnyű megérezni és megragadni. Végül is ez a kimúlás egyáltalán nem egy tudatos folyamat…

Mégis, a lényeg (kissé morbid módon úgy is mondhatjuk: a jó hír) az, hogy van olyan pillanat, amikor fájdalom nélkül, békében lehet meghalni…

Csakhogy… Igen, csakhogy a dolog nem olyan egyszerű. A fele sem tréfa… Hiszen meghalunk! És ez, hogy a fenébe ne fájjon? Neked, aki meghalsz? (Bocsánat, inkább így mondtam, mint az, hogy „nekem, aki meghalok”. Hát ki fogja folytatni ezt az eszmefuttatást, ha találnék meghalni?)

* * *

Csillagpor

Néhány nappal a halottak napja előtt egy francia lapban olvastam egy új, ígéretesnek mondott amerikai divatról: a likvefakciónak (liquefaction) nevezett alternatíváról a hamvasztással szemben.

A téma nehéz, morbidnak is mondható, de annyira szorosan tartozik az élethez, hogy nem tehetjük azt, hogy nem foglalkozunk vele.

Különösen azóta, amióta már milliárd számra élünk ezen a szűk Földön. Az, hogy miképpen ne legyünk többé egy bizonyos idő után, már nem csupán kegyeleti és kulturális kérdés, de drámai gazdasági, technikai, urvanisztikai, környezetvédelmi stb. probléma.

Ma már Magyarországon a halottak többsége nem számíthat az errefelé eddig egyedül elfogadott temetésre, főleg anyagi okokból, de a temetők kapacitása is kimerülőben van. Elvben már több alternatíva van a végső pihenésre, de mindegyiknél van egy megkerülhetetlen láncszem: a hamvasztás.

A hamvasztás sokfelé, leginkább az egyik leglépesebb földrészen, Indiában évezredes hagyomány, természetessé nemesült. Európában viszont még ma is erősen tapad hozzá egy rossz érzés.

Az ókori Egyiptomban „demokratikus” „tömegkultúrává” vált a mumifikálás. Őriz is ott a föld mind a mai napig milliószámra a sok ezeréves múmiákat. Egyes országokban ez a modern időkben is biztosítandó volt a népvezérek számára, és persze, Amerikában is kis ideig komoly hóbort volt a gazdagak körében.

Be kell látni, hogy – a történelmet és a modern ekcessziókat félre téve – fölöttébb komoly problémával állunk szemben. Törvényszerű, szinte várható volt, hogy a technikai innovációval előrukkol valamivel, ami jobb a hamvasztásnál. Hát itt van ez az új technológia, amelynek a lényege, hogy nem – a környezetre ártalmas és nem is késsé barbár – égetéssel, hanem egy mondhatni vegyi eljárással érik el a holttest „porrá” visszabontását. Ebben az esetben viszont mégsem por, hanem folyadék marad. Ez pedig igen komoly pszichés probléma is. De nem csak pszichés, hanem kulturális kihívás.

A hamvasztott halott porait az emberek urnákba tették, amelyeket akár a temetőben, akár otthon lehet őrizni, lehet a port szétszórni erre kialakított mezőkön vagy a tengerbe, megint gazdag hóbort is van, a világűrbe küldeni, vagy csak ott megsétáltatni a port…

De mit lehet kezdeni a likvefrakció után maradó kis folyadékkal. Természetesen az bekerülhet hasonló urnákban, de szétpermetezni? Ma még nehezen elképzelhető…

Gyorsan akartam átlépni ezen a nehéz témán, de részben néhány jó régi gondolatom, részben néhány új ötletem más irányba vitte a kérdést.

Az első, egyszerűbb stáció az, hogy mi maradjon meg belőlünk halálunk után?

Erre a határozott válaszom: három dolog! Porunk, egy darabka szövet és egy hajtincs.

Izgalmas kérdés a por. Szerintem az lenne csodás, ha lenne olyan egyszerű technológia, amely összes porunkat egy-két grammnyi gyémántporrá teszi, amelyet el lehetne helyezni egy üveglapba. Talán ebben a formában kerülnénk legközelebb ahhoz a csillagporhoz, amelyből lettünk.

Ugyancsak izgalmas – de kifejezetten szakmai – kérdés, hogy milyen szövetből maradjon meg, megint egy üveglapba helyezve valami élő szövetünkből. Nem hiszem, hogy ezzel őssejteket kellene átmenteni a jövőre, de ez is maradjon a szakemberek ügye.

De van, lett egy második stáció is: ami merőben új dimenziót adott a kérdésnek: milyen urnába kerüljön ez az értékes összetartozó három üveglap?

Nos, hagyjuk az urnát, helyette vegyünk egy tabletet (vagy e-book olvasót) és ezzel készítsünk el valamit, ami az elhunyt végső otthonának is mondhatjuk. Kézenfekvő, hogy ebben a tabletben az elhunyt digitális (és digitalizált) öröksége lenne: írások, képek, filmek, zene, dokumentumok. És csak idő kérdése, hogy ez a digitális örökség egy speciális mesterséges intelligencia segítségével „élővé” váljon.

Úgy éreztem, értelmesek és hasznosak ezek a –sokak számára bizonyosan hátborzongató – gondolatok. Erre az élet gyors egymás után két döbbenetes gyászhírrel sújtott.

Alig bírok magamhoz térni, de úgy érzem: az eleven gyász próbája csak megerősített abban, hogy a továbbélésünk új víziója értelmes, fontos

* * *