Az idő

 

Amióta van idő, vagyis régóta, az kínzóan foglalkoztatja nem csak a költőket és filozófusokat, egy-két százada a fizikusokat is, de mindenkit is. Nem elsősorban azért, mert az idő pénz (amelyet még senki nem látott, talán legkevésbé az időmilliomosok), hanem azért, mert tisztában vagyunk a ránk szabott idő végességével. Miközben az megállíthatatlanul fut valamerre.

A világ című kötetben külön fejezetet szenteltem az időnek, és külön a térnek, és nem rejtettem el szkeptikus álláspontomat a téridő emulzitív koncepciójával kapcsolatban. Azóta is fenntartom határozottan, hogy a kettő természete teljesen eltérő.

Ugyanakkor a könyvben még nem mondtam ki azt, ami ma szememben az egyik legfontosabb felismerés az idővel kapcsolatban: az idő erő.

Ez hasonló Newton felismeréséhez. Az alma leesik. Ez így szokott történni, semmi különös nincs ebben. Nem igényel magyarázatot.

De, de! Már hogy ne igényelne. A magyarázat pedig az, hogy létezik egy gravitációnak nevezhető erő, amely megokolja az alma esését.

Valami történt? Igen, mindig történik valami, ebben nincs semmi különös. Nem igényel magyarázatot.

De,de! Már hogy ne igényelne? És a magyarázat az, hogy van egy időnek nevezhető erő, amely – a gravitációval szemben – tol (el, „előre”) mindent a maga útján, az egész világot.

Valahogy úgy kellene elképzelni az idő működését, mint egy hatalmas húsdarálót. A fogantyú minden megforgatása előre nyomja az anyagmasszát. A húsdaráló lyukjaiból kígyóznak az új dolgok. Csakhogy ezzel még nincs vége, nem viszi el a darált húst egy kukamester, hanem jön a következő keverő spirál, és az új lyukak, és így mindaddig, amíg tart az idő ereje.

Az elképzelés világos, de most lássuk a képleteket, az új „alaptörvényeket”, a következtetéseket, a hasznot – mondhatják sokan.

Kis türelmet kérek, némi időt a felismerés élményének kellő megélésére. Ám ezt senki ne vegye hitegetésnek, hogy majd magam előállok a képletekkel stb.

Abban az esetben, ha ez egy jó, értelmes felismerés, előbb-utóbb lesznek képletek, matematikai modellek, újabb lépések a világ megértésében.

Ha ez nem bizonyul jó és értelmes elképzelésnek, csak abban reménykedhetek, hogy ez a cikk majd motivál néhány elmét értelmesebb elképzelések keresésére.

 

Ez a cikk A világ c. kötet virtuális appendixe

* * *

 

Az évszakok

Már jó régen arra jutottam, hogy a mi – igen szerencsés – szélességünkön nem négy, hanem hat évszakot lenne indokolt számon tartani. Ezek, az általam logikusnak érzett sorrendben: a tél, a kora és a késő tavasz, a nyár, a kora és a késő ősz.

Hónapokban megjelölve:

Tél: január, február.

Kora tavasz: március, április.

Késő tavasz: május, június.

Nyár: július, augusztus.

Kora ősz: szeptember, október.

Késő ősz: november, december.

Hát nem tökéletes?

Nem régen viszont azon gondolkoztam, hogy ez a felosztás valóban csak a mi szélességünkön tapasztalható, de itt valóban látványosan. És mi a helyzet másutt? Némi gondolkodás után úgy arra jutottam, hogy a különböző szélességi övekben különböző az évszakok száma, éspedig a következő „törvényszerűség” szerint: az egyenlítő közelében egy egyetlen örök nyár uralkodik. utána következik olyan öv, ahol már indokolt két évszakot megkülönböztetni. A harmadik, középső övben már négy évszakot látunk. Ezután jön a „miénk”, az igazi pazar mérsékelt öv a hat évszakkal. Az ötödik (prepoláris) övben megint csak négy évszakot érdemes megkülönböztetni. És az utolsó, hatodik övben, a sarkak körzetében megint csak két évszak van, a poláris tél és a poláris nyár.

Hát legyünk büszkék és boldogok hat évszakunkkal.

Nem csak a biodiverzitás jó dolog, hanem a klimatikus diverzitás is.

A változatosság, a forma- és tartalomgazdagság gyönyörködtet.

Az élet szép, és élni jó.

És folytathatnám! Mert mi tagadás, ma átlépünk a kora tavaszból a késő tavaszba. Hát nem megrészegítő?

* * *

Mit tehetünk tétlenségünkben?

Mit csinálhatunk, ha nem csinálunk semmit? – kérdeztem magamtól (nem csinálva semmit a metrón ülve).

Nem csinálni semmit: ezt tessék úgy érteni, hogy nem végzünk munkát vagy hasonló tevékenységet, amely megköveteli odafigyelésünket, igénybe veszi testünket-lelkünket. És tegyük most zárójelbe az ezer határ vagy fonák esetet, mert másképpen soha nem fogjuk megtudni, mit csinálhatunk a tétlenség csábítóan kellemes pillanataiban!

Elsőre három dolog jutott eszemben: gondolkozhatunk, olvashatunk, beszélgethetünk… Csupa jó, nem megvetendő dolgok, nemde?

Persze, az olvasás és a beszélgetés bizonyos helyzetekben (például a metrón ülve) nem elhatározás dolga. Kellékek kellenek hozzá. Az olvasáshoz könyv, a beszélgetéshez beszélgető partner…

Vajon jó-e vagy rossz, sajnálatos dolog, hogy nem egy megszokott, és nem is általánosan elfogadott gyakorlat beszélgetésbe elegyedni az ismeretlen szomszédunkkal. Néha idős emberek, a magányos öregek cinkosságával összesúgnak, és ez általában kedves látvány. No de nem lenne terhes, ha bárki bármikor nyugodtan kezdhet beszélgetni velünk? Esetleg nincs jó kedvünk, fáradtak, idegesek, álmosak vagyunk, vagy a fogorvostól jövünk stb., amit viszont végképpen nem szeretnénk megosztani a többiekkel? Talán mégis csak jobb így, hogy lassan már udvariatlanság számba megy egy ismeretlenhez fordulni egy egyszerű beszélgetés szándékával. Hajlok arra gondolni, hogy ez inkább egy kényelmes, sőt gyáva meghunyászkodás az egyre jobban terjedő elidegenedéssel. Hiszen a jó beszélgetéshez egy ismeretlennel több minden kell: egy kis „bátorság”, odafigyelés („Érzem, most nem kíván beszélgetni…”), némi műveltség, némi humorérzék, némi nyitottság stb. Inkább hagyjuk, bámuljuk a padlót, vagy betűzzük a reklámokat…

De marad a harmadik opció, amihez nem kellenek kellékek, csak a fejünk: gondolkozni. Mi tagadás, nekem ez a kedvencem. A metrón is olvasni komoly nyereség az olvasásra szánt idő javára, de mégis jobb a kedvenc fotelünkben, nem mellesleg jó világítás mellett olvasni. Az igazán jó beszélgetés helye sincs a metrón, egy meglehetős tömeg vonzásában… Az igazi beszélgetés igazi helye egy jó hely a természetben, például egy szőlőlugas alatt…

Elmerülni gondolatainkba viszont bármikor bárhol lehet. Nem tagadom, kell némi gyakorlás, hogy kellően kiiktassuk a minket körül vevő embertömeget, zajt, a legkülönfélébb zavaró körülményeket. Minél jobban gyakoroljuk ezt az elmélyedést gondolatainkba, és minél mélyebbek gondolataink, annál jobban megy a gondolkodás, ami egyszerűen a gondolkodó ember igazi állapota. Olyan állapot, amely a gondolatoktól, a gondolkodás közvetlen eredményétől, hasznától függetlenül is csodálatos érzés. Talán furcsán hangzik, de például a metrózás, valamilyen várokozás és hasonlók kárba veszett ideje szerencsés alkalom, hogy megéljük ezt a csodás lebegést a szellem birodalmában.

Mert a kárba nem vessző időt legelőször a munkának szenteljük, és az más történet, igaz?

Utólag belegondolva, nem csak ez a három lehetőség adott. És most nem a telefonálásra gondolok, amely minden második utas vagy mozgásban, netán rohanásban lévő járókelő gyakorolja (hiszen ez a beszélgetés egy gépesített változata). Itt van például a figyelés, bámulás. Bizony, nagyon érdekes, tanulságos, szórakoztató is tud lenne. Csak ne legyen másokat zavaró, agresszív, gányolódó! „A pokolra jutnak a gúnyolódók!” – figyelmeztet a Talmud.

Egy rokon eset a játék. Kétes opció… A mai számítógépes játékok annyira blokkolják, és eltompítják különösen az erre hajlamos emberek agyár, hogy rossz figyelni őket.

Valaki túlzásnak érezheti, de miért lenne az, ha valaki képes bárhol, bármikor meditálni. A holt idő boldog lesz, ha élővé tesszük. Kiváló alkalom…

Lenne még egy lehetőség, de ez inkább fantázia, álom: szépen, hangosan, átéléssel elszavalni egy verset…

Ha egyszer valahol, a metrón vagy a parkban megteszed, írd meg nekem! Előre is köszönöm!

* * *

Az idő

Mi az idő?

Ki nem kérdezett már magától, másoktól hasonlókat? Ha jobban belegondolunk, minden tépelődésünk időbeli végességünk miatti nagy fájdalmára vezethető vissza. Talán senki nem bánja, hogy nem végtelen a térben, de az, hogy nem élünk örökké, igen frusztráló. Azért tudunk nyíltan vagy titokban örülni – teljesen gyermeteg módon –, ha a relativitáselmélet professzorai az idő lassulásáról beszélnek. Visszaforgatni az időt? Szuper! Szabadna azt kérnem, hogy tessék újra húszévesre tekerni vissza engemet! Utazni az időben? Hurrá! Mindenemet pénzzé teszem, és irány…

A nagy érdeklődés ellenére a fizikusok nem sokat foglalkoztak eddig azzal, mi és hogyan „működik” az idő. Mérni, az más. Olyan pontossággal tudják mérni, hogy se égen, se földön nincs szükség ilyenre. Az idő „modellje” eddig tudományos műhelyekben nem született, vagy szégyenszemre nem hallottam ilyenről. Ellenben magyarosan úgy mondanám: a Dunát lehet rekeszteni filozofikus művekkel az időről. Mivel a téma lágy és időtlen, nem csak vérbeli filozófusok, de mindenrendű vérbeli és vérszegény költők, esszéisták, humanisták, ezoteristák, kabalisták. temporalisták stb. felfednek megrázó, de legalábbis megrázóan értelmetlen titkokat.

Vajon milyen válaszra számít az, aki azt találja kérdezni: mi az idő? A létezés inkontinenciája? Avagy a létezés rozsdája? Talán az, hogy zene (például a szféráké)? Vagy, hogy dobpergés? Szívdobbanás?

Óraketyegés! Telitalálat!

Az idő hálás beszéd- és kutatási téma. Ráadásul olyan szórakoztató, amikor a költő fizikust, a fizikus filozófust, a filozófus meg bölcset játszik…

Magam már hosszú ideje úgy látom, hogy az idő egy egyetemes ütem, amelyre a létezés, a világ, az élet játssza a maga „sakkjátszmáját”. Egyet lépsz te, egyet lépek én… Vagy éppenséggel egyszerre lépünk, amennyire bírunk. Csak egyre kell, mi az, hogy kell, kénytelenek vagyunk erre az egyetemi (univerzumi) ütemre figyelni, ahhoz igazodni.

Mi tagadás, a számítógépeknél olyan fontos – de főleg elvileg hasonló – szerepet betöltő órajel is megerősített.

A legnagyobb bánatomra, fogalmam nincs fizikailag miképpen „uralja” a számítógép órajel-adója az egész számítógépet, de jelesül a processzort. Ez talál segíthetne végre felállítani egy tudományos modellt az időről. Más szavakkal: matematikai modellt. Mert az és csak az, tudniillik a matematikai modell nevezhető tudományosnak.

Az elmúlt napokban viszont, több évtizedes gondolkodás eredményeképpen kezdett derengeni egy két: ennek lényege az, hogy a világ két állapot között „vibrál”, „rezeg”. Az egyik állapot a „van” (létezik), a másik pedig a „változik”.

A „van” állapot az, amit látunk, jelképesen a sakktábla a figurákkal, ahogy éppen áll a játék. Vagy azt is mondhatjuk, hogy mindez leírva a táblára. De egyet ver az ütem, jön a szivacs, és mindent letöröl a tábláról. Vége van a „van” állapotnak.

Hogy jobban el tudjuk képzelni a mechanizmust, gondoljunk arra a játékra, amikor valakinek azt mondjuk: „gondolj egy számra!”. Az ütem is ilyesmit mond – a világnak, amely – a film óta ezt könnyű elfogadni és elképzelni – egy (szám)mátrix. Tehát azt mondja az ütem a világot képző számmátrix minden számának, hogy „gondolj egy számra”, és amíg ezek a számok gondolkoznak az ütem szivacsa le is törli azokat. A jelen az enyészeté! De láss csodát, minden szám helyére az elenyészett szám által „gondolt szám” jelenik meg. Ez a változás. Ha tetszik (biztos, hogy tetszeni fog): az újjászületés (talán kevésbé feltámadás, mert éppenhogy „másik” szám, bár ezen a szinten ezek a gyarló fogalmaink még kevesebbet jelenthetnek).

Nem vagyok biztos, hogy erről elmondhatnám: „Íme, a modell!” Még azt sem, hogy a nehezén túl lennénk. Pedig milyen csábító ezt állítani az első lépésről. Bizonyos mértékben jogos, bármely otthonülő ember a megmondhatója. Csakhogy a nagy ügyek nem egy dicső első lépésből állnak, hanem tízezer lépésből.

Mindegy. Az idő nekünk dolgozik.

* * *

Mindennek az ideje

Mi van Perlával, mi történik a bátor kis hullámmal? – kérdezi több olvasó. Hol késik a folytatás?

Bevallom, nekem is hiányzik. Ezt-azt tudom már újabb kalandjairól, töprengéseiről, és magam is feszültem várom az újabb eseményeket, és majd a történet végét. Mert minden történetnek egyszer vége van… És mivel az író is ember, ő sem tud vég nélkül kitalálni folytatásokat. Hiába kitalálná, hogy legyen ez az első vég nélküli történet. Egyszer véget érne a vég nélküli történet…

Erről eszembe jutott, hogy kisgyerekkoromban egyszer a vörös hajú Magdi elkezdett egy borzongató mesét: „Egyszer egy fiú és egy lány ültek egy csónakban a tengerben, és a lány kezdett mesélni. A mese úgy szólt, hogy egyszer egy fiú és egy lány ültek egy csónakban a tengerben, és a lány kezdett mesélni. A mese úgy szólt, hogy egyszer egy fiú és egy lány ültek egy csónakban a tengerben, és a lány kezdett mesélni. A mese úgy szólt, hogy…” Tátott szájjal hallgattam, és azt akartam, hogy sose legyen vége…

Azt hiszem, többször figyelmeztettem a nagyra becsült Olvasót, hogy itt nem kész írásműveket talál, de még egy rendes blogra sem számíthat, ahol a szerző annak rendje-módja szerint kerít egy témát, azután egy másikat stb. Nem, ez valóban más. Nem nevezném látványpékségnek vagy látványkonyhának (hiszen ezeknél is a vendég elkápráztatása a cél). Ez tisztán és egyszerűen egy nyitott ablakú magánkonyha. Bárki, aki erre jár, és kíváncsi, benézhet, láthatja, mi készül, hellyel-közzel hogyan készül. De ez nem a kész művek tárlója. Mi tagadás, ilyenekkel alig tudok dicsekedni. Elkezdett, de be nem fejezett munkák meg százával vár türelmesen sorára. Hogy elkezdésre hány terv, erről jobb most nem beszélni…

Mindennek eljön majd az ideje…

* * *

Tértelenségben létezünk

Eddig nem csak a fizika, hanem minden gyakorlati képzet és tudományos modell számára természetes kiinduló pont és keret volt a tér, amelyben létezünk. A tér fogalma jelentős fejlődésen ment át. Viszonylag könnyű volt elfogadni, hogy végtelen, érthető és könnyen kezelhető lett a háromdimenziós jellege.  Hála a sok rajznak, még a tér „görbületét” is el tudta „képzelni” a 20. század embere, az a régi „normális” newtoni térrel szemben. A téridő forradalminak mondott einsteini fogalommal is meg lehet egyszerűen békülni, hiszen az átlagember számára ez soha nem volt több egy trendi szónál, praktikusan nem zavart bele semmibe.

Drámai változást hoztak a 20. század vége felé elszaporodó újabb fizikai elméletek a sokdimenziós térről. Itt már a józan és a gyakorlati ész elveszíti a jó megbízható talajt lába alatt. Ugyanakkor ezek a briliáns munkák azzal a veszéllyel járnak, hogy egy merőben spekulatív spirálba terelik a világ megértésének alapvető kérdéseit.

Egyébként eddig az is érvényes volt, hogy a tér és az idő a létezés két egyformán alapvető és meghatározó attribútuma. Jellegük „szemmel láthatóan” más és más: a tér statikus, „van”, az idő dinamikus, „folyik”. Ez valóban igen figyelemre méltó különbség: a tér nem csak „stabil”, hanem konokul „van”, „időtlenül” is „megáll” magában; az idő viszont „öntörvényű”, hol gyorsan, hol lassan megy. Ennél is „látványosabb” a különbség abban, hogy a teret (bár helyesebben: azt, ami a térben van) látjuk, amíg az idő láthatatlan, hallhatatlan, megfoghatatlan.

Mintha valahogy azt kellene érezni, hogy a tér az elsődleges, „a nagytestvér”, az idő pedig csupán egy „ellenpont”, nem a létezés egy önálló, magában lévő attribútuma, hanem a tér attribútuma.

Nos, tudásunk mai szintjén egy merőben új látásmód kínálkozik.

E szerint a létezésnek egyetlen abszolút – örök és végtelen – attribútuma az idő. (De még az is kiderülhet, hogy nincs is „egyetlen és abszolút” idő, de ez ezt most valóban zárójelbe tehetjük.)

A létezésnek viszont végtelen sok – véges és múlandó – létezője van. Ezeken kívül viszont („önmagában vett” vagy „önmagában létező”) tér nincs.

Az, amit eddig térnek képzeltünk, olyasmi, mint egy hatalmas tojástartó, végtelen sok rekesszel, amelyekbe néha belekerül egy-egy tojás (anyag), néha-néha kikerül. Hát igen, pontosan erről van szó. A világ egy hatalmas tojástartó, amelynek a rekeszeibe néha-néha bekerül egy tojás, néha kikerül onnan.

Ezzel kapcsolatban két döntő dolgot kellene elfogadni.

Az első: a kozmikus tojástartó rekeszei ugyanannyira anyagból vannak, mint az azokba kerülő tojások. Vagyis, amit régen térnek neveztünk, az egy anyagi létező – és talán éppen a híres-nevezetes, mindmáig eredménytelenül keresett „sötét anyag”.

A másik: szinte semmit nem tudunk még a kozmikus tojástartó-rekeszek összeillesztéséről. Mert az csak megszokás a teret stabilnak és szabályosnak tekinteni, mint egy valóságos kartontojástartó. Sokkal valószínűbb, hogy ezek a rekeszek „lebegnek” (a semmiben!, ne felejtsük el, hogy tér immár nincs!) Az is lehet, hogy ezek a rekeszek lazán össze vannak kötve – azt is meg lehet kockáztatni: mint egy agy sejtjei…

Mondhatjuk, nagyszerű elképzelés. De joggal felmerülhetnek ilyen kérdések: Mi bizonyítja ennek az elképzelésnek a helytállóságát? Mi következne ebből a fizika vagy a kozmogónia számára?

Szerintem ebben az elképzelésben van valami fontos, ami pillanatok alatt felfogható, és van sok más, aminek a tisztázásához akár száz év is kevés lesz.

Remélem, sokan lesznek, akik meg akarják érteni az új elképzelést, és ehhez egy figyelmes olvasás elegendő lesz. Én hiszem, hogy az igazság egyszerű, de legalább is elmondható egyszerűen. Ez alapvető kötelességünk

Érdemes tenni erőfeszítéseket, mind az igazságok bemutatásáért, mind azok megértéséért.

Mind a kettő lenyűgöző élményt ad.

* * *

A tér-hatás

Kezdetben volt Eukleidész és az ő geometriája, később (jóval később) Einstein és az ő téridő-képzete, most pedig úton-útfélén keresik a sötétanyagot… Amelyből sok lenne, de még senki nem látta

Kedves olvasóim! Nagy nap a mai a tudás, mi több, a tudomány számára. Világosan és egyértelműen írom le: idő van, tér nincs. A tér egy érzékelési (ha tetszik: pszichés, vagy pszichológiai vagy pszichofiziológiai – akármit is jelentsen ez) képzet. Ami létezik: az anyag. Ha akarjátok, úgy is mondhatjuk, hogy a tér is anyag, vagyis térelemekből álló tenger. A térelem (vagy térpont) pontosan vagy legalább egy kicsit olyan, mint az elektron vagy a proton, de főleg mint a neutron. Ugyanakkor ne legyen kétségünk, hogy a térpont is olyan bonyolult, mint maga az egész világ. (Ezt a közeli napokban egy hasonló állításba már leírtuk.)

Nem, ez az elképzelés nem az éter felmelegítése. Amikor divatban volt ez az elmélet, hívei ugyanúgy helyezték el a térbe, mint ahogy kiveszik onnan, akik éter nélküliként látják lelki szemeikkel a teret. A felfedezendő éppen az, hogy nincs külön, az anyagtól eltérő, az anyag alatt vagy mögött lévő tér.

Az idő, az más… Idő van! És erre majd visszatérünk…

Végül még csak annyi: szólni kell fizikusainknak. Ha annyira akarják megtalálni azt a sötét anyagot, nézzenek egy kicsit körbe a térben! Persze, nem ártana, ha ehhez egy új egyenletet írnak fel a világról.

* * *