A közhasznú munka nem büntetés

Ma (is) egy elkeserítő – elkeserítő, és felháborító – tudósításfélét olvasok szép hazánk vezető weboldalán. Nem öröm megosztani, de a tanulságok kedvéért meg kell tenni. Íme, a teljes szöveg:

Megfenyegettek, rángattak és megvertek egy gyereket 2019 novemberében egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei iskolában: a gyerekre osztálytársa és annak anyja támadt rá egy kora délutánon, tanítási óra közben, egy korábbi vita miatt, írja honlapján az Ügyészség.hu.

Miután megfenyegették a gyereket, a nő fia ütni kezdte az osztálytársat, majd amikor ő befejezte, a nő többször megütötte a fiút, és ruhájánál fogva rángatta. A verés azért ért véget, mert az iskola karbantartója közbeavatkozott.

„A vádlott cselekménye alkalmas volt arra, hogy az azt észlelő osztályközösség tagjaiban megbotránkozást és riadalmat keltsen” – írják. A nő beismerte a tettlegességet, szabadlábon van. A Szikszói Járási Ügyészség garázdaság miatt emelt vádat, és tárgyalás mellőzésével, közérdekű munka büntetésre tett indítványt.

Szörnyű, hogy az erőszak lassan mindennapi jelenség iskoláinkban. Diák diákot ver, de többnyire többen egy szerencsétlent (mi tagadás, ősidők óta előfordul). Tanár diákot ver (mi tagadás, ez sem volt soha ritkaság). Diák tanárt ver (ez viszont már egy kicsit „a vég kezdete” ízű). Tetézve azzal, hogy szülő is ver. Elveri ő a saját gyerekét is, ha kell. Elveri „a másik” gyereket is. Elveri a tanárt, ha itt tartunk

Ne legyünk szemforgatók: erőszak, tettlegesség mindig is volt. Sőt, vélhetően sokkal, de sokkal több verés volt az elmúlt évszázadokban és évezredekben, éspedig mindenhol: otthon, az iskolában, az utcán, munkahelyen fogdában.

Ma talán tized annyi erőszak van. Mégis ez a tizedannyi erőszak sokkal kirívóbb és veszélyesebb, mint régen. Azért, mert az emberiség az elmúlt évszázadokban hatalmas haladást ért el az igazi emberi civilizáció felépítésében a barbárság földjén. És most a visszaszivargó erőszak – ugyanúgy, mint a barbárság egy sor más mérge aláássa a civilizáció kiszenvedett eredményeit.

Túlzás lenne ez az aggályoskodás?

Ha valaki becsületesen és nem utolsósorban értelmesen nézi a világ dolgait, nem tartaná ezt túlzásnak, éspedig mindjárt két nyomós ok miatt: egyrészt a tendenciák figyelmeztetőek, másrészt a társadalmi bénultság, szinte tehetetlenség.

Jeleskedéssel senkit sem lehet gyanúsítani ebben a történetben, talán az iskola „karbantartója” kivétel. A szomorú, hogy minden látható és láthatatlan szereplő leszerepelt, csúful. Enyhén szólva leszerepelt az anya, de ebbe a szégyenletes körbe tartozik annak verekedő fia, bizonyára az egészre okot adó áldozat is hibázott. És mi van az osztály közösségével? Hol volt – akkor és régebben is – a tanár, az iskola? Elmehetünk-e szó nélkül az ügyészség, bulvárlap, a politikusok szerepe mellett?

De mi gondunk lehet itt az ügyészséggel? Valóban méltánytalan most ezt az ő nyakába varrni, de a probléma hihetetlenül komoly: a közhasznú munka nem büntetés!

Leírom még egyszer: a közhasznú munka nem büntetés.

A közhasznú munka jótett, jó érzés, öröm, dicsőség.

Éppen ezért előírható, elírandó kellene – mint egy orvosság – mindenki számára, aki rosszat tett, jogot sértett, de a jó útra való visszatalálás érdekében, és semmiképpen nem büntetésként.

Nem vagyok híve a szigorú, jobban mondva az idejét múlt, emberhez méltatlan büntetés politikának. Ellenkezőleg, elkötelezett híve vagyok a humánus büntetéspolitikának. Ennek részletezése nem férne bele ebbe a cikkbe, de fölösleges is, hiszen az több helyen olvasható. De nem fölösleges emlékeztetni erre.

Egy mondat erejéig a bulvárlap felelősségére is kellene kitérni: szánalmas ilyen sután átvenni az ügyészség weboldaláról a suta tájékoztatást, csak azért, hogy olcsón, utánajárás nélkül meglegyen az kis hazai szörnyűségek napi adagja. Kihalt a magyar újságírás régi kitűnő műfaja: a szocigráfiai értékű riport (a hajdani Népszabadság és a régi Nők Lapja – és sokan mások – jeleskedtek ezzel).

Végül: érdemes a politika, a politikusok, törvényhozók felelősségéről szót ejteni?

Bár van még egy lépcsőfok, nem a politikusainkkal végződik a sor. Hogy ki van még?

Hát mi! Tudjátok, így kezdődik a világ lebüszkébb (bár nem feltétlenül a legjobb) alkotmánya: Mi, a Nép…

* * *

Rekviem az erőszakmentességért?

Nem temetni, dicsérni jöttem az erőszakmentességet. Dicsérni, hirdetni, és követelni.

Különösen indokolt ez most mindazok számára, akik hisznek az új forradalomban. Hiszen telítődött életünk erőszakkal. Minden eddiginél nagyobb a robbanásveszély. Civilizációnk felrobbanásának a veszélye.

Ferenc pápa hosszabb ideje tényként kezeli a harmadik világháborút. Szerinte az még töredezett, mozaikdarabokból áll.

De ezek a darabkák bármikor összeállhatnak egy tűzbe.

Hívjuk-e háborús, erőszak uralta helyzetünket már csendben elkezdődött harmadik világháborúnak, vagy csak erőszak uralta kornak, stiláris kérdés.

Az igazi kérdés: miért?

Miért győzni látszik az erőszak az erőszakmentesség fölött, és szinte minden fölött, amikor hosszú évtizedeken keresztül más trend látszott kialakulni?

Kultusza mindig is volt az erőszaknak is, az erőszakmentességnek is.

Buddhától és Jézustól Mahatma Gandhiig és Martin Luther Kingig, megszámlálhatatlan azok sora, akik hirdették és példázták az erőszakmentességet.

És legyen annyi becsületünk, hogy bevalljuk: a ma lassan elköszönő nemzedékek olyan világban nőttek fel, élték le életüket, amely büszkén és tudatosan elvetette az erőszakot. Gondoljunk a szocialista irodalomra, filmművészetre, kultúrára! Nyoma sem volt az erőszak kultuszának.

Ezzel szemben mi állt? Irodalomban, filmművészetben, kultúrában? Életmódban? Hétköznapokban? Rendben, ne mondjuk azt, hogy irodalom, hanem azt, hogy kommersz irodalom. Ne mondjuk, hogy filmművészet, hanem azt, hogy kommersz filmipar. És a hétköznapok? A maffia uralta Olaszországtól a maffia és Ku Klux Klan uralta Amerikáig, a tábornokok és halálbrigádok uralta Latin Amerikáról ne is beszélve.

Most azt a drámát előadni, hogy veszett terroristák hozzák az erőszakot életünkbe hazug és álságos médiakampány.

A terrorizmus rendőrségi ügy. Ami nagy társadalmi ügy, az az igazi erőszak forrásainak elzárása. Hatalmas feladat, amelyhez kevesebb, mint forradalom nem lesz elég. Mert nem csupán az erőszak, hanem a valóban átkos múlt minden árnyát is el kell zárni.

Forradalomra van szükség, de a jó irányba tett legkisebb lépést is üdvözölni kellene. A legutóbbi, a Saint-Etienne-du-Rouvray-i templomban esett gyalázat után a francia BFMTV és Le Monde azzal a kezdeményezéssel állt elő, hogy a jövőben ne mutassák a terroristák arcait. Sajnos ezt ők maguk sem tartják be következetesen, és alig akadt követőjük. Pedig ez lehetne egy fontos önkorlátozás, amelyet inkább ki kellene terjeszteni azzal, hogy nem csak a gazemberek személyes publicitását kellene megtagadni, hanem általában is az efféle szenzációkat vissza kellene szorítani a rendőrségi apró hírek rovatába.

Nem lesz könnyű, mert az erőszak kultuszának haszonélvezői és iparosai légiónyian vannak, pénzük is van, nem kevés.

De nem adhatjuk fel, és nem énekelhetünk rekviemet az erőszakmentességért.

Élni akarunk, és az élet erőszakmentes világban igazán szép.

* * *

Gyökér és ág

A szovjet blokk váratlan és döbbenetes összeomlása, ahogy Josef Heller Képzeljétek el profetikus regényében megjósolta végzetes veszélybe sodorta az Egyesült Államokat. Csakugyan, ekkora hatalom nem tud létezni nagy-nagy főellenség nélkül. Hát nem volt kéznél az általa kezdetben az átkozott szovjetek ellen életre keltett Al-Qaeda? Bizony, megtette azt a szívességet, hogy beleharapott abba a kézbe, amely addig etette. És lett új főellenség.

Csakhogy… Sokan voltak, de nem elegen… Mi ez a Szovjetunió és a világ kommunistáihoz képest? És kivetődött a rosszaság az Al-Qaeda természetes közegére, a muzulmánokra… OK, rendben van, mondjuk úgy, a radikális muzulmánokra, nem mind az egy milliárdra. Bár, és 16. Benedek is rátette az ujját a sebre, az iszlám erőszakos és hódító: „Mutasd meg nekem, mi újat hozott Mohamed, és csak rossz és embertelen dolgokat fogsz találni, mint az a rendelkezése, hogy az általa hirdetett hitet karddal kell terjeszteni.”

Lassan már egy egész új generáció nő fel a terrorizmus elleni százéves háború körülményei között… És most ez a „migráns válság”…  Szinte már nincs olyan atlanton innen és túl jegyzett, kezét a Biblián tartó politikus, celeb és hasonló, aki ne féltené „kultúránkat”, jelesül keresztény gyökereinket a muzulmánoktól.

Közös felelősségünk fellépni minden erőszak, minden zsákmányszerzés, minden rombolás, minden igazságtalanság, minden rossz ellen. De ez a felelős, bátor fellépés csak akkor szolgálja reményeinket, jövőnket, ha a jó vezérli, és nem keresztény gyökér feszül muzulmán gyökérnek. Ha ez utóbbi marad hangadó, amilyen több éve a helyzet, nem egy százéves terrorizmus elleni háborút, hanem egy ezeréves vallásháborút kockáztatunk.

Túlzás lenne az ezer éve? Hogy nincs is annyi az emberiségnek? Muzulmán és keresztény harcosak 1400 éve vívják háborúit. És ne hidd azt, hogy a muzulmánok a veszedelmesek. Egyetlen példa: az iraki háborúban több mint 200 ezer iraki pusztult el, ebből több mint 150 ezer fegyvertelen békés muzulmán nő, gyerek, öreg – és 3 ezer keresztény (vagy keresztény kormányok által odavezényelt ateista) katona. Lassan már ennél is drámaiabbak a szíriai adatok…

Ember, gondolkozz!

Ne légy gyökér, hanem békeág!

* * *

Békés harcot!

Te azt mondod: Háborút!

Én azt mondom: Békés harcot!

Békés harcot a családi erőszak ellen!

Békés harcot az iskolai erőszak ellen!

Békés harcot az utcai erőszak ellen!

Békés harcot a rendőri erőszak ellen!

Békés harcot a fegyveres erőszak ellen!

Békés harcot minden erőszak ellen filmekben és játékokban!

Békés harcot minden testi és lelki terror ellen!

Békés harcot a háború ellen!

Békés harcot minden álságos béketeremtés ellen!

* * *