Életem szakaszai

 

Kisdiákként olvastam valami „tudománynépszerűsítő” írásban, hogy testünk „anyaga” hét év alatt teljesen kicserélődik, az utolsó molekuláig. Ezt a fontos hírt örömmel fogadtam, afféle újjászületési bizsergetés járt át. És egy határozott bizakodás, hogy fantasztikus lehetőségünk van javítani a hibákat, fejlődni. Idővel megfigyeltem, hogy csakugyan ciklusokra, vagy inkább szakaszokra tagolható az életünk, még ha ezek ritkán esnek egybe testünk anyagának hétéves kicserélődésével.

Ma visszatekintettem az eddig megtett útra, és így láttam a dolgokat.

Az első két életciklusom nagyrészt egybe folyt. Ekkor két alapvető személyiségelem alakult nálam: egy rendkívüli érzékenység és egy szikla szilárd hit, hogy „holnap a világ jobb lesz”. (1947-1960)

A második szakasz viszonylag rövid volt: a francia líceumban eltöltött öt év. Egy zárt világban megnyílt előttem a világ. (1960-1966)

A harmadik szakaszban tomboltam a reális világban, és megtanultam utazni az anyagtalan szellemvilágban. (1966-1975)

A negyedik szakaszban elindultam saját utamon. (1975-1990)

Az ötödik szakaszban új utat kellett keresnem az addig világ romjain. (1990-2011)

A hatodik szakasz az életem beteljesülése (2011-2024)

Most állok a életem hetedik szakaszának kapujában. Sok kérdés merülhet fel, de a jövő ilyenekre nem szokott válaszolni. Ami számít: vannak világos feladataim, van munkatervem és munkakedvem.

Mindez szép és érdekes, de ennyire röviden elmondva, kissé elvontnak és patetikusnak hathat, de ma ennyire volt időm.

Érdemes lenne a történetet részletesebben is bemutatni. Regényt – a közeljövőre – nem tudok ígérni, de egy részletesebb vallomást igen, arra számítva, hogy ez közvetve segíthet feladataim teljesítésében is.

 

 

* * *

 

Blogbevallás 2024

 

Nem azért teszem meg, mert a adóbevallások időszakában vagyunk. Egyszerűen azért, mert most először sikerült összeírni a dolgokat. Általában szeretem az adminisztrálást, mert az a rend és a tiszta kép (az igazság) fontos elemének tartom. Általában viszont gyakran bajban vagyok az adminisztrálással (az vesse rám az első követ, aki töretlenül jeleskedik a könyvvezetésekben),

Most mégis, nagy örömemre, sikerült összeírni a Google-féle Blogger (vagy még a Blogspot) névdn ismert platformon lévő naplóim netes nyelven: blogjaim) adatait.

Először is: 28 ilyen blogom van, 8 blog magyarul, 8 bolgárul, 5 franciául és 7 angolul. Ezek tartalma alapvetően eltérő, talán kevesebb, mint egy tizede egy másik nyelvű blogom cikkének a fordítása (bár a közös profilok miatt, a reménybeli jövőben ez az arány vélhatően nőni fog).

Főleg a következő adatok érdekesek: a blogban megjelent cikkek (bejegyzések) száma, és a látogatások száma.

Bevallom, engem a végeredmény kissé – de igen kellemesen – lepett meg.

Az összes cikk száma: 1774.

Az összes látogatás száma: 1 407 001

 

Tartalomban bajnokok:

Csetlő-napló     518

Буден дневник 234

Változó Világ Mozgalom    199

Le Franc Journal       171

 

Forgalomban bajnokok:

Фондация ВИА 1 161 028

Csetlő-napló     74 035

Változó Világ Mozgalom    55 600

Hírhinta     34 534

Emberhit  28 127

 

Mondanom sem kell, hogy ez a bejegyzés máris megnöveli a blog bejegyzéseinek számát, de az itt említett számok mindegyike is napról-napra változik, különösen a látogatások száma. Ezek akkor is képesek nőni (és nőnek is), ha én időközben egyetlen új bejegyzést nem írtam (egyelőre még ritka az ilyen nap, de emberek vagyunk…).

 

* * *

 

Üdvözlégy, öregség!

 

Az öregséget megkerülni lehet. De ezt senkinek nem kívánom. Mert ehhez az kell, hogy fiatalon, pontosabban: nem öregen haljunk meg. Nem jó változat ez.

Az öregséget vállalni fontos és természetes dolog. Siettetni balgaság. Késleltetni pedig önámítás, hiú ábránd. Olyan, mintha az időt akarnánk késleltetni.

Régi tanításom szerint az embernek 111 év adatott. Ez három egyenlő részre osztható: fiatalságra, felnőtt korra és öregségre. Így 74. születésnapunkon várt és megbecsült vendégként fogadjuk az öregséget.

Olyan vendég ez, amely megül majd, velünk marad… Végig…

Legalább nem leszünk magányosak.

Semmiképpen nem kell bántani, minden rosszért okolni, ami velünk esetleg megtörténik.

Érdemes tudni, hogy az öregség nem bajok, betegségek, szerencsétlenségek, fájdalmak forrása. Ez az élet kiemelkedő szakasza, amikor leginkább megismerhetjük, megtapasztalhatjuk a tökéletességet. Mindenben. Abban, amit csinálunk. Abban, amit gondolunk. Abban, amit érezünk.

Csodálatos példája ennek az igazságnak egyik jó barátom vallomása.

 

Hatéves korom óta mániám lett rajzolni a tárgyak formáját. Mire ötvenéves lettem, már végtelenül sok rajzot publikáltam, de mindaz, amit hetvenéves korom előtt publikáltam, nem éri a fáradtságot, hogy számoljuk.

Amikor hetvenhárom éves lettem, akkor kezdtem lassan megérteni az igazi természet, az állatok, a fűszálak, a fák, a madarak, a halak és a rovarok lényegét.

Ennek köszönhetően, amikor majd nyolcvanéves leszek, még nagyobb haladást érek el, kilencvenéves koromra behatolok majd a dolgok rejtelmébe, százévesen bizonyosan elérek majd egy csodálatos szintet, és amikor száztíz éves leszek, akkor nálam akár egy pont, akár egy vonás, minden élő lesz.

Kérem azokat, akik annyit élnek, mint én, nézzék meg, hogy betartom-e szavamat.

– Írom pedig ezt saját kezűleg hetvenöt éves koromban, néhai Hokuszai, ma Gvakio Rozsin, a rajz öreg bolondja.

 

Az én ecsetem a toll, de fogadalmat ugyanez. Sok ezer oldalt teleírtam, de ebből kevés, ami igazán számít. De most már minden eddiginél jobban tudom, mit kell leírnom. Le fogom írni, és minden szónak súlya lesz. Üzenete lesz. Értéke lesz.

Lehet figyelni, és számon kérni.

Néhai Todor, ma Emberhívő Theodorosz

 

 

* * *

 

Így jó, így kell

Felfigyeltem, hogy egyre nehezebben viselek el minden veszteséget. Minden elcsalt fillér fáj. Minden elcsalt mosoly. Minden elcsalt perc.

Egyre jobban fáj minden árulás. De ki képes elárulni? Barát? Szövetséges? Tanítvány? Szeretett ember? Véred? Én magam? Sajnos, igen. Ezek képesek árulásra. Meg magam… Az ismeretlenek tömege nem árul el.

Egyre jobban fáj a hideg. Emberek és szavak hidege. A jégmezők lehelete.

Egyre jobban fáj a zaj. Az ostoba gépek és ostoba emberek zaja.

Egyre jobban fáj az ostobaság. az üres és a kitömött ostobaság.

Egyre jobban fáj az önzés, a gyávák fegyvere.

Egyre jobban fáj a képmutatás, a rossz lelkiismeret szánalmas művészete.

Egyre jobban fáj a gyűlölet, a lelkisérültek genye és bűze…

És mégis, a Föld forog, a Nap meleget ad, a csillagok erőt adnak, a Hold elkápráztat. Barátok, szövetségesek, tanítványok, olvasók sokasága hűséges. Szeretett emberek szeretnek. Szól a tenger, szól a szótenger, szól a zenetenger. Gondolkozom, írok, dolgozom. Az élet szép. Az élet örök.

Egyre több dolog fáj. Fájdalmam sokszor nehezen elviselhető.

De megrészegít az élet ereje és nagyszerűsége.

Jobban fáj sok minden? Ez csak azért lehet, mert mélyebben látok a mélységben, jobban látok láthatatlan és átláthatatlan dolgokat. jobban ismerem a dolgok súlyát, értékét, még jobban élem át az élet minden pillanatát, minden rezdülését, minden titkát – és minden örömét.

Így jó, így kell.

 

* * *

A vándor és a világ titka

Minden ember egy vándor. Akinek meg kell tennie egy utat. Egy többnyire hosszú utat – születésétől haláláig.

De senki sem az a vándor, akit a mesékben rajzolnak. Mindenki saját maga, valaki, valami. Van, aki azt hiszi, hogy király, vagy legalább huszár, sokan – hiszik, nem – parasztok. Közben adódnak időszakok, amikor a dolgok alaposan megváltoznak: a parasztból király lesz, a királyból paraszt. Sőt, most már ott tart a civilizáció, hogy a királyból királynő lehet, vagy fordítva.

Aztán lassan, vagy gyorsan rájövünk, hogy akárki és akármi vagyunk, akár milyen változásokon keresztül megyünk, maga az élet egy bonyolult, nehéz játék. Játszma. Afféle sakkjátszma. És mi magunk nem vagyunk más, mint bábuk ezen a különös sakktáblán.

Időbe telik – egyesek számára pedig lehet, hogy ez az idő soha nem jön el, de rádöbbenünk valamire. Mi nem csak bábuk vagyunk a táblán, de mi magunk játsszuk ezt a játékot. Mi vagyunk az egyik ellenfél.

Ám ki volna a másik? Isten? Ember, ne légy ennyire beképzelt! Azt hiszed, hogy ha volna Isten, ő leülne sakkozni veled?

De akkor ki? A Sors? A Vak Véletlen? Boby Fisher szelleme?

Nehéz kérdés. És úgy tűnik, fölösleges is. Ne azzal foglalkozz, ki a másik játékos, hanem magaddal, az élő, valóságos, a többre-jobbra született emberfiával, aki te vagy! A vándor.

Most élsz, most játszol. Figyelj, tanulj, gondolkozz – és lépj jól!

„Jól vagyok kisegítve ezzel a tanáccsal: lépjek jól! De hogyan kell az?” – kérded.

„Hogyan lépjek jól? Hogyan éljek értelmesen és boldogan?” – jó kérdés. Az írásban mondva van: a jó kérdés olyan, mint a tengercsepp: minden megvan benne. A válasz pedig: maga a tenger.

A tenger, az nem más, mint a Mozgalom, amelynek birtokában van az Életútmutató, és amelyet az Emberhit erősít.

Hol találod ezeket?

Mindenhol, és sehol.

Te légy a Mozgalom, te írd meg a magad Életútmutatódat, te kovácsold össze tudásodból a te Emberhitedet!

Tudnod kell, hogy – így vagy úgy – ezt sokan tették, teszik, és tenni fogják. Ezért áll a világ, és nem pusztul el.

Ez a világ titka, és te most be lettél avatva abba.

A többi rajtad múlik.

* * *

Mit viszek

Nem sietek elmenni (ettől a szép világtól), készülni sem nagyon készülök erre a nehezen elkerülhető kalandra. De komoly kérdéseim, dilemmáim támadnak néha.

Felmerült ma bennem az, hogy le kellene írni, milyen titkokat viszek majd a sírba (vagy a krematóriumba, adott esetben). Jót is nevettem ezen a csacska ötleten. "Hát, ember, ha ezeket leírod, azok többé nem lesznek titkok!” – szólottam magamhoz.

Nem mondom, hogy jeges rémület fogott volna el a titoktartás eme dialektikájától, de világos lett számomra, hogy a titkolás játékát őszintén, tudatosan és okosan kell játszani.

El kell döntenem, mit akarok egészen igazán sírba vinni, megsemmisíteni, és mit csak egy kicsit titokban tartani, mint egy rejtvény megoldását. Hadd törjék a fejüket, hadd dolgozzanak egy kicsit (vagy nem is annyira kicsit) a titok megtudásáért!

De mi lehetne ennek a módja?

Tegyem a megosztani tervezett titkaimat egy üvegbe, és azt hajítsam a tengerbe? Ássak el valahol egy időkapszulát? Helyezzem el letétbe egy ügyvédnél vagy a levéltárba, azzal az utasítással, hogy „csak ötven évvel halálom után nyitható meg”?

Aztán hírtelenül belém nyilallt a nagy kérdés: hát vannak nekem egyáltalán olyan titkaim, amelyek miatt érdemes ennyit agyalni ezen az egészen? Fogalmam nincs, ki ölte meg Kennedyt, vagy hol van elásva Monte Christo kincse.

Amit bizonyosan számolatlanul viszek majd a sírba, azok a meg nem valósult (mert meg nem valósított) terveim, amelyek annyiban titkok, ajogy egy normális ember nem fecseg a terveiről, hanem dolgozik rajtuk.

No de azért van itt egy pár dolog, minek a szemforgatás, amely jogosan pályázna a titok státuszára. És van köztük olyan is, amit nem írnék le, és amolyan is.

Majd meglátjuk. Van időnk.

De főleg: nem kevés, ami már megszületett, elérhető, látható, olvasható. Jó, nem tesz ki Jókai vagy Marx-Engels összesét, de hát beneveztem volna valami versenybe?

Az én eszményeim: szépség és igazság. A hitvallásom meg az, hogy a szépség és az igazság egyszerű. Talán ezért is éppen az apeva műfaját találtam ki, mert az – a költészetben - az egyszerűség netovábbja. De ezért becsülöm meg a Változó Világ műfaját is: 128 oldalon inkább meg lehet osztani egy téma igazságát, mint 1000 oldalon.

Nos, itt az ideje, hogy titkaim sorsának elrendezését félre tegyem, és hozzá lássak az aktuális tervek munkáihoz.

* * *

Sose búcsúzz

Sose búcsúzz

– Ki vagy te? – kérdezte kissé bosszúsan, még csukott szemmel az öreg.

Azután lassan kinyitotta a szemét, de nem látott semmit a korom sötét szobában. Mégis tudta, a hívatlan éjszakai vendég ott ül az ágya mellett a rozoga karosszékben. „Jó, de hogyan jutott be?” – értetlenkedett. A lakásajtón két biztonsági zár, egy biztonsági lánc és egy nagy vasretesz. Az öreg, mint általában nem sokat töprengett ezen. A bonyolult feladványokat hamar megoldotta, a rejtélyeket megvetéssel hárította, valamilyen racionális sejtéssel helyettesítve.

– Istenem, te vagy a Sátán… – ez nem annyira kérdés volt, mint megadó megállapítás, végül is, ebben a helyzetben valóban ez látszott a rejtély egyetlen racionális megoldásának.

Még éjfél körül lehetett, de nem csak az álom, minden éjszakai álmosság, bágyadtság, fáradtság is eltűnt az öregből, mégsem próbált felülni, csak éppen egy kicsit felhúzódott az ágyban, egy kicsit magasította feje alatt a párnát, éppen annyira, hogy a ki nem vehető árny felé nézzen. Mintha ezzel a nyegle heveréssel is azt akarta volna éreztetni a hívatlan jövevénnyel: nem kívánja marasztalni, örülne, ha a vendég rövidre fogná.

– Miért jöttél? Egy újabb Faustra számítasz? Már bocsánatot kérek, de ez a Goethe-féle legenda akkora ostobaság! Nem hiszem, hogy ilyenekbe bonyolódsz bele.

Az öreg nem tudta eldönteni, hogy ezeket hangosan mondja-e, vagy csak gondolja. De az egész helyzet olyan valószerűtlen, bizarr volt, hogy ennek már igazán nem volt különösebb jelentősége. Abban az egyben viszont egészen biztos volt, hogy nem álmodik. Jól ismerte a kettő közötti különbséget. Álmai jellegzetesek voltak, összetéveszthetetlenek, jobbak. Jobbak a valóságnál.

– Kérded, mi a gondom ezzel a piperkőc Goethével? Miután a regényben Faust elfordul, sőt megátkozza Istent, már markodban van. Minek még második ifjúsággal késleltetni a pokolra jutását? Az őslegenda életszerűbb: dr. Faust még fiatalon köt veled szövetséget, és ezer csalafintaságot követ el, amely mind kedvedre való. Te meg csak akkor viszed el, amikor téged is megpróbál rászedni.

– Hogy engem is meg tudna szédíteni egy új fiatalság? Hát erre könnyű egy határozott választ adni. Akár egy határozott igent, akár egy határozott nemet. De egy öregember nem hajlik a határozott válaszokra, tisztelt vendégem! Szeptemberben leszek 92 éves. Volt időm élni, tanulni, figyelni, tapasztalni, szenvedni, gondolkozni, megismerni a balgaságot és a bölcsességet.

Az öreg feje alatt kulcsolta össze két kezét, és megint becsukta szemét.

– Nem, Messire! A fiatalsággal nem lehet betelni. Ahogy semmi jóval sem! Ezért nem is szédít meg egy új fiatalság lehetősége. Szédít az új ismeretlen jó… Pontosabban mondva, szédít az, hogy kereshetem ezt az új jót. Egyszerűbben mondva, szédít az, hogy élek.

Az öreg agyán átfutott, hogy mégis illendő lenne kiszállni az ágyból, felvenni a köpenyt, esetleg valamivel, talán vörösborral megkínálni a vendéget.

– Élni, ember lenni, ez a legjobb, ami történhet velünk ebben az anyagi világban. Sokszor érezzük is, és boldogok vagyunk, sokszor nem érezzük. Ilyenkor hajlamosak vagyunk gyorsan megfeledkezni erről a nagy igazságról.

Az öreg fájdalmasan felsóhajtott, letette kezeit, most összekulcsolva azokat a hasán.

– De a legjobb nem csak érezni ezt, hanem érteni is. Ez az igazi megvilágosodás. Ó, mennyi minden kell hozzá! Leginkább idő! 92 év már bőven elég. Igen sok bölcs már 60 éves korára megvilágosodott. Mi tagadás, a hosszú élethez szerencse is kell… Bátorság is… Türelem is…

Hosszú csend támadt. Az öreg agya szokásához híven folyamatosan nagy munkát végzett a háttérben. Minden kimondott szóhoz száz lábjegyzetet biggyesztett, minden „és”-hez egy kiegészítő listát. Közben ügyesen igyekezett teret hagyni a vezérfonal folytatásához. Akár úgy, hogy a világot egy kicsit megdönti a jó irányba, mint azt a játéklabirintust, amelyben egy golyót kell a célba juttatni. Ennyi machináció mindenkinek meg van engedve. Tessék résen lenni, tessék fogódzkodni!

– Igen, ezer kis és nagy tanácsot lehetne mondani, de talán a legfontosabb: sose búcsúzz! Ha élsz, hát élj, és ne búcsúzz! Ne ámítsd magadat, hogy te ugyan nem búcsúznál, de valaminő kényszer hatására kell. Nincs az az erő, már bocsánatot kérek, kedves Sátán, amely kényszeríthet valakit a búcsúzásra, ha ő belülről nem akar…

Emlékek tódultak be…

– Ó, de hányszor ajánlották nekem, hogy búcsúzzam el az élettől. Már az orvos, aki segített a születésemnél is ezt tanácsolta. Bizony, nem hülye az újszülött, többet megért, mint bárki gondolná! Komolyan és szemtől szembe viszont gimnazista koromban hallottam. Nyári táborban voltunk, egy festői domboldalon, nem messze a tengertől, sötét fenyőerdő szélén. Tábortűz ropogott, de semmit nem tehetett az újhold sötétségével szemben. A csillagok hihetetlen számban ragyogtak. És ott volt Helén, Grego húga. Grego, a félisten, mindenki kedvence akkor már végzős volt, Helén pedig egy évfolyammal alattunk járt. Nekem ő volt a félistennő. Vagy talán maga az istennő. Úgy tűnik az isteni eredet távol tartotta a szimpla halandókat Heléntől, aki pedig egyáltalán nem volt gőgös vagy beképzelt. Csak egy kicsit magányos. Én viszont azon az estén hozzá mentem, és felajánlottam, hogy bemutatom neki a csillagokat. Tetszett neki az ötlet. Hát sorra vettem a fontosabbakat, és így eltelt életem egyik legboldogabb éjszakája. Folytatásképpen reggel körbe vett Grego négy önkéntes testőre, és röviden közölték: vegyek búcsút az élettől, ha még egyszer látnak udvarolni Helénnek. Érezni lehetett, hogy a suhancok nem tréfálnak. Én meg úgy gondoltam, hogy akkor lesz még esélyem udvarolni Helénnek, ha változatlanul élek.

Az öreg újra ott állt, nem messze a kialvó tábortűztől és bámulta a csillagokat. Lassan végig húzta kezét kopaszodó fején, és az éjszakai vendég felé nézett.

…

  

Sose búcsúzz

https://www.valtozovilag.hu/sose.htm

A Kalasnyikov-elmélet

A Kalasnyikov-elmélet

– Meddig élek még? Még ennyit? Tavasszal lettem ötvenéves. Száz évet élni ma már nem csoda… De mennyit kellene élnünk, hogy ne akarjunk még tovább itt maradni? Túl nagy, netán mérgező vágy örök életre áhítozni?

– De minek az örök élete tenne boldoggá? Magad számára kérnéd, ahogy vagy, testtel-lélekkel? Vagy az is megnyugtatna, ha csupán az oly érző lelkednek adatik meg?

– Nekem, és persze, nem csak nekem a testem is „oly érző”. De, tudom, te nem hiszel a lélek halhatatlanságában sem. Igaz? – kérdezte rezignáltan Jacques, közben tekintete szinte könyörgött egy megnyugtató tagadó válaszért. Beleivott vörös borába.

– Én nem hiszek semmiben, de szívesen eljátszom minden gondolattal… – válaszolt zavart mosollyal Jean.

Hosszasan elmerengett. A magas házsorok között a már lilába forduló égnek csak egy keskeny csíkja látszott. A lila 50 árnyalatával, néhány apró magányos bárányfelhő fehérjével, szabályos időközönként elhúzó repülőgépével ez a távoli égszelet is az esti város, az utcai nyűzsgés, a vidám, fényes tarkaság része akart lenni, legalábbis úgy gondolta Jean, a festő, költő és filozófus. De érezve Jacques súlyos tekintetét, megszeppent, és folytatta.

– Vannak vallások, amelyek azt hirdetik, hogy a lélek öröktől örökké él, csak vándorol egyik testből a másikba. Mások, mint például az Írás vallásai csak annyit mondanak, hogy aki megszületett, az saját lelket kap, amely innentől kezdve halhatatlan. De arról, hogy ezek a majd örökre megmaradó lelkek honnan jönnek, hol, mikor, hogyan és miért keletkeznek, ezek a vallások valójában hallgatnak. Közben persze, ezekről a kérdésekről ezerszámra vannak egyéni vélekedések, spekulációk, egész elméletek, iskolák, próféciák, titkos tanok is találhatók… De a lényeg változatlanul az, hogy az Írás vallásai szerint a lelkek az emberrel együtt születnek, az ember szaporodásával együtt szaporodnak. Hogyan? Jótékony homály fedi…

– Hát az első esetről, miképpen látták el lélekkel az első, frissen elkészített embert, van leírásunk. – vetette közbe fel Jacques tetetett komolysággal, szippantgatva a szőlő és a napfény igazságát rejtegető bor finom illatát.

– Remélem, most nem a szemtelen Jean Effel mesteremre gondolsz! – nevetett Jean. – De vajon hol az igazság?…

A kávézó terasza előtt japán turisták csoportja vonul el, meg-megállva és hangosan vitatkozva.

– Látod, én úgy gondolom, hogy a helyzet éppen fordítva áll, mint ahogy a Könyv hívei hirdetik. Szerintem lelkünk öröktől létezik, öröktől jön, öröktől készül földi életére, vagy arra, ami osztályrészül kijut neki, és ha teljesítette feladatát, küldetése véget ér, elenyészik… Leteszi a fegyvert, vagy a lantot, vagy amit akarsz…

Jacques döbbent, tágra nyílt szemekkel nézte barátját. Jean megint hosszasan figyelte a most már bársonyos feketébe boruló ég-csíkot. Súlyos szomorúsággal mondta:

– Nem tudom, mi történhet a lélekkel utána… Lehet, miért ne lehetne, hogy van folytatás… Legalább egyesek számára…

…

  

Sose búcsúzz

https://www.valtozovilag.hu/sose.htm

Azért születtem

Ma a szokásos látogatás a Francia Intézet könyvtárába. A szokásos könyvválasztás: egy filozófia mű (ok, most kettő), egy matematikai, egy kulináris, egy szépirodalmi és valami bónusz.

Ez utóbbi általában magától jelentkezik, ami nem azonos azzal, hogy a véletlen műve. Ezúttal a csemege egy levelezés, megkapó címmel: Tea színű szerelem (suta fordításban, az eredeti: Amour couleur thé, talán jobb fordítás ez lenne: Szerelem, teaszínben, hát nem könnyű mesterség a fordítás).

Láttam is lelki szemeimmel az elegáns üvegcsészét, barnásan aranyló teával. Ez a szín egészen más, mégis Kosztolányi jutott eszembe:

lehet-e némán teát inni véled,

rubin-teát és sárga páragőzt?

Nem ismertem a szerző nevét, de szeretem tudni kitől olvasok. Megnéztem. Joe Bousquet, francia író, költő. Aki 1897-ben született, mint apám. De jóval rorábban 1950-halt meg.

Tragikus a sorsa. 1918-ban, 21 éves harcol a Nagy Háborúban. Egy német golyó befúródik a gerincébe, egy életre derétől lefelé béna marad.

És egy döbbenetes vallomása sebéről:

„Ez a seb előttem is létezett, azért születtem, hogy megtestesítsem.”

Szívembe markolt. És közben láttam a másik csodát: ez a mondat pontosan egy apeva. Persze, mind ez franciául. Valószínűleg magyarba is átültethető, de ezzel még nem volt bátorságom kísérletezni, olyan erős még mindig az élmény hatása.

Nem, ezt nem szabad értelmezni, elemezni, ragozni. Itt most mély csendben kell maradni, hagyni, hogy peregjenek előttünk milliók és milliók sorsa, szeretteink sorsa is, a mi sorsunk is, a még nem születtek sorsa.

Kinek miért kell születni. Hol az én felelősségem, hol a te felelősséged, hogy senkinek ne kelljen azért születnie, hogy egy sebet testesítsen meg?

Hogy teaszínű, vagy bármilyen színű szerelemről szóljon az élet.

És ez a gyémántszikra-lézerágyú, ami egy apeva!

Joe Bousquet szavai eredetiben:

« Ma blessure existait avant moi, je suis né pour l'incarner. »

És az apeva:

Ma

blessure

existait

avant moi, j’suis

né pour l'incarner.

(Après Joë Bousquet, T. Szimeonov)

  

* * *

„Ez ilyen egyszerű!”

Az utcán egy vidám társaság, néhány gyerek. Az egyik anyuka is vidáman részt vesz a csevejben, de közben sűrűn odaszól – egészen más, csúnya, lesajnáló hangon – a négyéves forma gyerekéhez: „Ez ilyen egyszerű!” A foszlányos előzményekből nem világos, hogy mit csinált rosszul szegény lurkó, csak ez a szörnyű hideg „Ez ilyen egyszerű!” A vidám társaság oda se hederített erre a kis malőrre, az anyuka „érthető” kritikájára még annyit sem. Talán a kicsi is, „ismerve már a világot, a róla szóló igazsággal, anyukával és vidám társasággal egyetemben”, szinte vállat rántott. „Ez ilyen egyszerű!” „Ez ilyen egyszerű, de te olyan buta vagy!”

Anyukák, apukák, mások! Soha ne mondjátok egy kisgyerekre hogy buta. És ti magatok se legyetek olyan buták, hogy azt higgyétek: ha nem is mondjátok ki nyíltan, ez a lesújtó, valójában gonoszul ostoba véleményetek rejtve marad. Nem marad rejtve, mert senki nem ennyire buta, a kisgyerekek a legkevésbé, hisz nekik még nem kérgesedett a szívük!

Tudom, ez nem olyan egyszerű… Hogyan legyünk okosak, ha egy kicsit butákká nőttünk. Hogyan szeressünk, ha már elkérgesedett szívünk nem szeret?

Van egy jó hírem: nem egyszerű, de nem reménytelen.

Életútmutató

* * *

Az évszakok

Már jó régen arra jutottam, hogy a mi – igen szerencsés – szélességünkön nem négy, hanem hat évszakot lenne indokolt számon tartani. Ezek, az általam logikusnak érzett sorrendben: a tél, a kora és a késő tavasz, a nyár, a kora és a késő ősz.

Hónapokban megjelölve:

Tél: január, február.

Kora tavasz: március, április.

Késő tavasz: május, június.

Nyár: július, augusztus.

Kora ősz: szeptember, október.

Késő ősz: november, december.

Hát nem tökéletes?

Nem régen viszont azon gondolkoztam, hogy ez a felosztás valóban csak a mi szélességünkön tapasztalható, de itt valóban látványosan. És mi a helyzet másutt? Némi gondolkodás után úgy arra jutottam, hogy a különböző szélességi övekben különböző az évszakok száma, éspedig a következő „törvényszerűség” szerint: az egyenlítő közelében egy egyetlen örök nyár uralkodik. utána következik olyan öv, ahol már indokolt két évszakot megkülönböztetni. A harmadik, középső övben már négy évszakot látunk. Ezután jön a „miénk”, az igazi pazar mérsékelt öv a hat évszakkal. Az ötödik (prepoláris) övben megint csak négy évszakot érdemes megkülönböztetni. És az utolsó, hatodik övben, a sarkak körzetében megint csak két évszak van, a poláris tél és a poláris nyár.

Hát legyünk büszkék és boldogok hat évszakunkkal.

Nem csak a biodiverzitás jó dolog, hanem a klimatikus diverzitás is.

A változatosság, a forma- és tartalomgazdagság gyönyörködtet.

Az élet szép, és élni jó.

És folytathatnám! Mert mi tagadás, ma átlépünk a kora tavaszból a késő tavaszba. Hát nem megrészegítő?

* * *

Meghalni egy kicsit

Ma meg kellett keresnem egy nem rég elhunyt barátom fiát, akit előzőleg nem ismertem. Ilyenkor természetes, elkerülhetetlen, hogy bemutatkozom, aminek a lényegi eleme: „Édesapád barátja voltam…”

Váratlanul a mondat mellbe vágott: miért beszélek én múlt időben? A barátság nem ér véget azzal, hogy az egyik már eltávozott. Magamról beszélek múlt időben? Mint aki meghalt?

Hogy, hogy nem, eszembe jutott a távirat, amelyet a Mester és Margaritában Behemót küld az éppen a villamostól lefejezett Berlioz kijevi bácsijának:

VILLAMOS ELGÁZOLT PATRIARSIJÉN TEMETÉSEM PÉNTEKEN HÁROMKOR GYERE OKVETLENÜL BERLIOZ.

A bulgakovi humor most nem oldotta a nehéz érzést. És az sem tűnt tapintatos változatnak: „Édesapád barátja vagyok…” Végül is így élő emberekről beszélünk.

Csakis így mondhatom: „Édesapád barátja voltam.”, vagy esetleg: „Édesapáddal barátok voltunk.”, de mindenképpen egy kicsit vállalnom kell a halálból.

Minden barátunk halálával egy kicsit mi is meghalunk.

* * *

Én soha 1.

Fáj-e meghalni? – ez volt egy felkapott magyar szerző egyik, bizonyára igen sikeres könyvének a címe. Könyvtárnyi az irodalma ebben a viszonylag kis kötetben tárgyalt kérdésnek. Teljesen érthető, hiszen ez a téma mindenkit érdekel. Éppen a napokban kezembe akadt egy fölöttébb okos, emberséges könyv egy francia tudóstól, zen-szerzetestől, aki hosszú élete végén, halála előtt egy évvel publikálta azt. Címe: Miért születünk, és abban csak egy fejezet szól a halálról, azt a kérdést feltéve, hogy „Kell-e félnünk a haláltól?”

Sok bölcs gondolatot olvastam benne, újra és még mélyebben elgondolkoztatott.

A halál misztériuma engem is érdekelt, többször belekezdtem elemzésébe, de sokat számít, hogy az ember milyen és mennyi élettapasztalattal rendelkezik. Ez pedig magától értetődően összefügg az ember életkorával. Mégsem ez a döntő. Gondoljunk például az ember vallásos meggyőződésére, világnézeteire. Mindenesetre nem kis meglepetéssel vettem észre, hogy most sokkal „bensőségesebb” módon, és ezért sokkal értelmesebben tudtam eltöprengeni a témán.

De nézzük meg legelőször, egyáltalán értelmes kérdés-e az, hogy „fáj-e meghalni?” Annyiban egyértelműen nem, hogy sajnálatos tény: rengeteg eset van, amikor igenis fáj a halál, amikor az életünk utolsó másodpercei, órái, egyesek számára hónapjai-évei a poklot idézik. Igaz, ezek mind a betegségek és a balesetek szörnyű esetei, de hát ezek a halál szorgos szövetségesei, stricijei. Igen, a másik oldalon van a „sima” halál, az öregkori végelgyengülés, amely jogosan lehetne a halál eszménye, az amire vágyunk (mármint amikor választani kellene a halál típusát), az, amire „jogunk” lenne. És bizonyos értelemben csak erről a fajta halálról kellene értekezni. A baleseteket, betegségeket igazán tehetnénk zárójelbe, azok megoldását szakemberekre bízva. Mellékesen: érdekes lenne tudni, hogyan oszlanak a különböző halálesetek a fenti típusok szerint.

Sajnos, így tisztázva is a helyzetet, nyitva marad a kérdés: fáj-e meghalni? Bizonyára mindenki rendelkezik olyan személyes vagy irodalmi (beleértve film) élményekkel, amikor egy idős ember csendesen és békésen, szinte derűsen hal meg. Sőt, a legutolsó pillanat még a tragédiák közepette is valamiféle elengedésbe, békébe torkollik. Ugyanakkor vannak megfigyelések, amelyek mást sugallnak. Volt egy idős barátom, orvos. Feleségéről mesélt nekem az utolsó napjairól, haláláról. Szinte állandóan mellette volt, de egyszer kiment a konyhába teát főzni, és akkor hallott egy erős, mély sikolyfélét. Berohant a szobába, és látja, hogy az öreg doktor meghalt. Ahogy mondják: kiadta a lelkét. Úgy tűnik, hogy lelkünknek ez a visszaadása mégis egy fájdalmas művelet, olyan, mintha ki kellene tépni magunkból valamit. Egy fog kihúzása is meg tud izzasztani minket, hát a lelkünk kitépése! A foghúzás annyiban talán jó példa, mert azt tapasztalhattuk mindnyájan, néha nagyon nehéz, néha nagyon könnyű megválni egy fogtól, lett légyen az tej- vagy vasfog. Lehet, hogy a lélekvisszaadás idejének is el kell jönnie? Ha túl korán akarjuk visszaadni, az fáj, ha eljött az ideje, már semennyire? Igen hihetően hangzik. És talán a lélek „túlhordása” sem jó, ugyanúgy, mint ahogy a túlontúl elrohadt fogat is lehetetlen egészben kihúzni, mehetünk a szájsebészetre…

De ki tudná megmondani nekünk, hogy mikor van a „tökéletes” idő a távozásra? Úgy tűnik, nem könnyű megérezni és megragadni. Végül is ez a kimúlás egyáltalán nem egy tudatos folyamat…

Mégis, a lényeg (kissé morbid módon úgy is mondhatjuk: a jó hír) az, hogy van olyan pillanat, amikor fájdalom nélkül, békében lehet meghalni…

Csakhogy… Igen, csakhogy a dolog nem olyan egyszerű. A fele sem tréfa… Hiszen meghalunk! És ez, hogy a fenébe ne fájjon? Neked, aki meghalsz? (Bocsánat, inkább így mondtam, mint az, hogy „nekem, aki meghalok”. Hát ki fogja folytatni ezt az eszmefuttatást, ha találnék meghalni?)

* * *

Csillagpor

Néhány nappal a halottak napja előtt egy francia lapban olvastam egy új, ígéretesnek mondott amerikai divatról: a likvefakciónak (liquefaction) nevezett alternatíváról a hamvasztással szemben.

A téma nehéz, morbidnak is mondható, de annyira szorosan tartozik az élethez, hogy nem tehetjük azt, hogy nem foglalkozunk vele.

Különösen azóta, amióta már milliárd számra élünk ezen a szűk Földön. Az, hogy miképpen ne legyünk többé egy bizonyos idő után, már nem csupán kegyeleti és kulturális kérdés, de drámai gazdasági, technikai, urvanisztikai, környezetvédelmi stb. probléma.

Ma már Magyarországon a halottak többsége nem számíthat az errefelé eddig egyedül elfogadott temetésre, főleg anyagi okokból, de a temetők kapacitása is kimerülőben van. Elvben már több alternatíva van a végső pihenésre, de mindegyiknél van egy megkerülhetetlen láncszem: a hamvasztás.

A hamvasztás sokfelé, leginkább az egyik leglépesebb földrészen, Indiában évezredes hagyomány, természetessé nemesült. Európában viszont még ma is erősen tapad hozzá egy rossz érzés.

Az ókori Egyiptomban „demokratikus” „tömegkultúrává” vált a mumifikálás. Őriz is ott a föld mind a mai napig milliószámra a sok ezeréves múmiákat. Egyes országokban ez a modern időkben is biztosítandó volt a népvezérek számára, és persze, Amerikában is kis ideig komoly hóbort volt a gazdagak körében.

Be kell látni, hogy – a történelmet és a modern ekcessziókat félre téve – fölöttébb komoly problémával állunk szemben. Törvényszerű, szinte várható volt, hogy a technikai innovációval előrukkol valamivel, ami jobb a hamvasztásnál. Hát itt van ez az új technológia, amelynek a lényege, hogy nem – a környezetre ártalmas és nem is késsé barbár – égetéssel, hanem egy mondhatni vegyi eljárással érik el a holttest „porrá” visszabontását. Ebben az esetben viszont mégsem por, hanem folyadék marad. Ez pedig igen komoly pszichés probléma is. De nem csak pszichés, hanem kulturális kihívás.

A hamvasztott halott porait az emberek urnákba tették, amelyeket akár a temetőben, akár otthon lehet őrizni, lehet a port szétszórni erre kialakított mezőkön vagy a tengerbe, megint gazdag hóbort is van, a világűrbe küldeni, vagy csak ott megsétáltatni a port…

De mit lehet kezdeni a likvefrakció után maradó kis folyadékkal. Természetesen az bekerülhet hasonló urnákban, de szétpermetezni? Ma még nehezen elképzelhető…

Gyorsan akartam átlépni ezen a nehéz témán, de részben néhány jó régi gondolatom, részben néhány új ötletem más irányba vitte a kérdést.

Az első, egyszerűbb stáció az, hogy mi maradjon meg belőlünk halálunk után?

Erre a határozott válaszom: három dolog! Porunk, egy darabka szövet és egy hajtincs.

Izgalmas kérdés a por. Szerintem az lenne csodás, ha lenne olyan egyszerű technológia, amely összes porunkat egy-két grammnyi gyémántporrá teszi, amelyet el lehetne helyezni egy üveglapba. Talán ebben a formában kerülnénk legközelebb ahhoz a csillagporhoz, amelyből lettünk.

Ugyancsak izgalmas – de kifejezetten szakmai – kérdés, hogy milyen szövetből maradjon meg, megint egy üveglapba helyezve valami élő szövetünkből. Nem hiszem, hogy ezzel őssejteket kellene átmenteni a jövőre, de ez is maradjon a szakemberek ügye.

De van, lett egy második stáció is: ami merőben új dimenziót adott a kérdésnek: milyen urnába kerüljön ez az értékes összetartozó három üveglap?

Nos, hagyjuk az urnát, helyette vegyünk egy tabletet (vagy e-book olvasót) és ezzel készítsünk el valamit, ami az elhunyt végső otthonának is mondhatjuk. Kézenfekvő, hogy ebben a tabletben az elhunyt digitális (és digitalizált) öröksége lenne: írások, képek, filmek, zene, dokumentumok. És csak idő kérdése, hogy ez a digitális örökség egy speciális mesterséges intelligencia segítségével „élővé” váljon.

Úgy éreztem, értelmesek és hasznosak ezek a –sokak számára bizonyosan hátborzongató – gondolatok. Erre az élet gyors egymás után két döbbenetes gyászhírrel sújtott.

Alig bírok magamhoz térni, de úgy érzem: az eleven gyász próbája csak megerősített abban, hogy a továbbélésünk új víziója értelmes, fontos

* * *