2021

 2021

Igazán nem nagy kérés, hogy jobb legyen az előzőnél.

 

* * *

Minden kényszer nélkül?

 

F@cebook

Sajnos, ez csak magyarul fejezi ki azt, amit a világ, oké, a világ értelmes része gondol. Magában. Mert magán kívül moderál minket. A kényszer. Ha nem elég a belső, jön a külső.

Pedig olyan egyszerű lenne a megoldás.

 

* * *

A tudás 10 napja - 2017 - November 1. A történelem

Egy nagyszerű művész: Nina Simone

A tömegkultúra összeomlása

 

A 2020 évi pandémia nem volt váratlan.

Erre nemhogy 2020. január 1-én figyelmeztettem itt, ebben a blogban, és nem csak a 2015-ben megjelent A civilizáció című könyvemben, de már 1985-ben kiadott Veszélyek és túlélés munkában is figyelmeztettem.

Azt nem lehetett tudni, mi lesz a kór neve, és mennyire gyilkos lesz. A név valóban mellékes, a veszélyesség kevésbé. Azt is lehetne mondani, hogy óriási szerencsénkre nem az Ebola vagy ahhoz fogható fertőzés támadott meg, de a Covid-19 mégis tud annyit, hogy tartani kell tőle: a civilizációnk jelenlegi formájában kártyavárként omlik össze.

Nem túlzás-e ez a kijelentés? És a civilizáció miféle „jelenlegi formájára” kellene gondolni.

A kijelentés nem túlzás, ha helyesen értelmezzük. Azt nem állítom, hogy mindenképpen lesz összeomlás. Elég lenne egy csodatevő vakcina és minden esetre egy csodatevő gyógyszer is a kór ellen. és akkor hasonlóképpen elfelejthetjük a Covid-19-et, ahogy egy sor fertőző gyermek és felnőtt fertőzést legyőztünk a sokat ostorozott 20. században. Csakhogy alapozhatunk-e a csodavárásra?

De most nézzük meg azt a bizonyos formát. Ez nem más, mint a tömegkultúra, de nem abban a szűk – kulturális – értelemben vett „tömegkultúra”, amely annyira jellemző let „fejlett” társadalmainkra a 20. század második felétől, hanem abban az értelemben vett kultúra”, ahogy a történészek egy kort jellemeznek. Nem véletlen, hogy mind a két fogalom magán cipeli a „tömeg” jelzőt, hiszen mind a két esetben ez adja a fogalom lényegét. A „kulturális” tömegkultúra egy kétes tömegízlés szerinti silány kultúrát ad a tömegnek, a társadalmi-történelmi tömegkultúra pedig egyszerűen és gyakorlatiasan „tömeg-központú” piacgazdaság. Szemében nem érdekes milyen olcsó bóvlit, vagy rágógumit, vagy édes löttyöt árulsz, a lényeg az, hogy nagy tömeg vásárolja tőled. Régen egy paraszt egy családot, egy ács, egy kőműves, egy kovács, egy cipész, egy orvos egy falut szolgált ki. A tömegkultúra korszakában az jut előre, aki ha addig 100 embert szolgált ki, holnap ezret akar kiszolgálni, aki ezret, az százezret akar.

Kik ma a leggazdagabb emberek a világon? Akik egynehány milliárd embert szolgálnak ki – nem hátakkal és kastélyokkal, hanem üzleti apróságokkal.

Ez a „logika” elképesztő, és igen veszélyes állapotokat eredményez az emberi létezés minden területén. Minden állam nagyobb és népesebb akar lenni, minden város annál fontosabb, minél több lakosa van, a kormányzatok sok kis kórház mellett egyre hatalmasabb kórházakban gondolkoznak, egyre hatalmasabb stadionokat építenek, az építőipar egy hatalmasabb lakótömböket épít, a városi közlekedést egyre hatalmasabb járművekkel oldják meg, egyre nagyobb repülőgépeket építenek.

Lehetne magyarázkodni a demográfiával, de ez a tényező a tömegkultúra kialakulásában alárendelt szerepet játszik. A fő mozgató rúgó a profithajsza.

A profit keresést nem lehet, és nem kell kiiktatni az életből, hiszen nincs létezés „haszonkeresés” nélkül. Csakhogy a féktelen profithajszát meg lehet és meg kell zabolázni. Csakhogy ez egy másik és bonyolultabb feladat.

Most, ami aktuális: szembesülni azzal, hogy a Covid-19 megjelenése után az eddigi többé-kevésbé kényelmesen működő történelmi tömegkultúra összeomlás előtt áll. Ebből az első pánik után mindenhol bevezetett házikarantén csak egy ízelítő volt.

Be kell látnunk, hogy – ha nem történik csoda – mély és tartós változások válnak elkerülhetetlenné. és ha ezek túl nagy számban és túl gyors ütemben következnek be, azt nem lehetne másképpen minősíteni, mint az eddigi életforma összeomlása.

Van választási lehetőségünk. Felfoghatjuk ezt, mint egy túlélési harc. Vagy megpróbálhatjuk tervezni és irányítani a korszakváltást.

Az emberiség eddig soha nem állt ehhez mérhető kihívás előtt, bár jó ideje itt van a klímaváltozás árnyéka is.

Nem régen azt írtam: száz forradalomra van égető szükségünk, az élet minden területén. Ezeken kellene dolgozni. Hogyan akarunk és tudunk élni a jövőben? Milyen településeken? Gyilkos levegőjű metropoliszokban, vagy A civilizációban leírt via vita-n? Hogyan szeretnénk tanulni? Hogyan dolgozni? Hogyan szeretnénk utazni nyári úticélunkra? Egy zsúfolt 500 fős repülőn vagy egy önvezérelt „repülőszönyegen”?

Óriási szerencsénk, hogy közben hihetetlen tempóban zajlik az informatikai és a robotizálási forradalom, ami kihat szinte az összes tudományra. De közben sok még a múlt rossz öröksége. Nem, semmiképpen nem vagyunk könnyű helyzetben. És a túlélésünk sincs garantálva. De hát, mit tegyünk?

Mindezt tudva tennünk kell dolgunkat.

Hajózni kötelező!

Forradalmat csinálni kötelező!

Élni pedig csodálatos!

 

* * *

 

Így jó, így kell

Felfigyeltem, hogy egyre nehezebben viselek el minden veszteséget. Minden elcsalt fillér fáj. Minden elcsalt mosoly. Minden elcsalt perc.

Egyre jobban fáj minden árulás. De ki képes elárulni? Barát? Szövetséges? Tanítvány? Szeretett ember? Véred? Én magam? Sajnos, igen. Ezek képesek árulásra. Meg magam… Az ismeretlenek tömege nem árul el.

Egyre jobban fáj a hideg. Emberek és szavak hidege. A jégmezők lehelete.

Egyre jobban fáj a zaj. Az ostoba gépek és ostoba emberek zaja.

Egyre jobban fáj az ostobaság. az üres és a kitömött ostobaság.

Egyre jobban fáj az önzés, a gyávák fegyvere.

Egyre jobban fáj a képmutatás, a rossz lelkiismeret szánalmas művészete.

Egyre jobban fáj a gyűlölet, a lelkisérültek genye és bűze…

És mégis, a Föld forog, a Nap meleget ad, a csillagok erőt adnak, a Hold elkápráztat. Barátok, szövetségesek, tanítványok, olvasók sokasága hűséges. Szeretett emberek szeretnek. Szól a tenger, szól a szótenger, szól a zenetenger. Gondolkozom, írok, dolgozom. Az élet szép. Az élet örök.

Egyre több dolog fáj. Fájdalmam sokszor nehezen elviselhető.

De megrészegít az élet ereje és nagyszerűsége.

Jobban fáj sok minden? Ez csak azért lehet, mert mélyebben látok a mélységben, jobban látok láthatatlan és átláthatatlan dolgokat. jobban ismerem a dolgok súlyát, értékét, még jobban élem át az élet minden pillanatát, minden rezdülését, minden titkát – és minden örömét.

Így jó, így kell.

 

* * *

73. évértékelő

Minden ember egy korszak. Uralkodásának korszaka. Magán való uralkodásának időszaka.

Igaz, sokan nem tudnak magukon, ezért inkább másokon próbálnak uralkodni. Ami sosem vezet jóra. Gyakran még kínosabb az efféle próbálkozás bukása, ha is-is a szándékuk, vagy ennél is grandiózusabb. Végül is a világon is jó volna uralkodni, vélnek egyesek.

De hagyjuk ezeket az elhibázott figurákat, nézzük meg a rendes embereket. Mi (mert hát magam is rendes ember vagyok, tudnád, ha jobban ismernél) valóban uralkodunk, éspedig annyi sejt fölött, ahány csillag van a Tejút nevű galaxisunkban. Közben minden sejt népesebb és bonyolultabb, mint egy falu. Mit ér egy kínai császár egész birodalmával együtt hozzám képest! Májamnál is kisebb, nyugalmasabb vállalkozás.

És ki csinálja igazán jól ezt az uralkodást? Ahogy a tapasztalatok is mutatják, és ahogy sok bölcs már ki is mondta: az tud uralkodni, aki megtanult szolgálni. Hiszen az igazi uralkodás szolgálat.

Jók, kevésbé jók, rosszak, mind benne vagyunk az időben, vándorolunk, saját korszakunk pályáján. Amely többnyire mély és szűk völgy, néha sötét dohos alagút. Korszakunkat senki nem nevezi el rólunk, mint ahogy a japán császárokét. De kinek hiányzik ez? Sokan vagyunk, mindenki éli a maga életét, vándorol a maga útján.

Annyi viszont illendő, sőt melegen ajánlott (az Életútmutató!), hogy uralkodásunk, életünk minden letelt évét tekintsük át, értékeljük, tegyük világossá a tanulságokat és nem kevésbé további terveinket. Ezt a jó gyakorlatot nem lehet elég korán elkezdeni, de azért a kis gyerekektől ne várjunk többet, mint szemük csillogását, ahogy nézik a gyertyák lángocskait a születésnapi tortán.

Felnőtt fejjel más az elvárható.

Apropó, felnőtt fej: tanításom szerint századunk emberének immár 111 év adatik élni. (Adassék, hogy ezeket mindenki egészségben élje le). Ez a 111 év pedig három szakaszra válik: 37 évig fiatalok, 37 évig felnőttek, és 37 évig idősek (öregek) vagyunk. Így nekem még egy évem van a felnőtt korból, utána léphetek át az öregkorba. Amely bizonyos értelemben a legfontosabb: ott lehetünk végre igazi kertészek a jóság és a bölcsesség kertjében.

Nos, mindez jó, de lássuk konkrétan, mit tud felmutatni Szimeonov Todor uralkodásának 73. évében?

Mivel a nevezett a számok nagy kedvelője, álljon itt néhány adat.

Tehát, a mai napig

73 évet,

vagyis 876 hónapot,

vagyis 3809 hetet,

vagyis 26 664 napot,

vagyis 639 936 órát,

vagyis 38 396 160 percet,

vagyis 2 303 769 600 másodpercet éltem.

 

Sok volna ez? Egypáran vannak a Földön, akinek több dollárjuk van, mint ahány másodpercet éltem. Fura asszociációkat ébresztenek a számok. Mellesleg a fenti „teljesítmény” nem egyéni. Ennyi jár mindenkinek, aki a 73. születésnapját üli.

A nagy kérdés: mi történt ez alatt, vagy megmaradva a szerényebb vállalkozásnál, az évértékelésnél: mi történt az elmúlt egy év alatt?

Igen, nagy kérdés. Szentelem is mindjárt neki a kellő időt, de remélem, érthető, hogy erről most nem tudok szolgálni „élő közvetítéssel”. Ez a munka belső. Nagyon, hihetetlenül érzékeny belső munka.

Biztos vagyok, hogy eredménye több megosztható üzenetet fogalmaz majd meg.

 Legyen szerencsénk újra találkozni!

 

* * *

 

Napunk és titkos kapcsolatai

Jó ideje a csillagászok tudják, hogy a Nap nem egy „szabályos” pályán kering a Tejút középpontja körül, hanem egy furcsa hullámos mozgással, mint egy pillangózó úszó a medencében. Azt is tudjuk, hogy egy ilyen fel-le ciklus 60-80 millió évig tart, és már megjelentek olyan hipotézisek, hogy „ilyenkor”, amikor átlépünk a Tejút déli feléből az északiba, vagy fordítva, a Földön élőfajok sokasága kipusztul, újak jelennek meg. Rövidre fogva, az evolúció lórúgást kap.

Mindez rendben is lenne, de minek köszönhetjük ezt a hullámzó mozgást? Kepler ilyen opcióra nem hagyott képletet.

Erre én két magyarázatot látok.

A – szerintem kevésbé valószínű – az, hogy nem a Nap mozgása hullámzó, hanem a Tejút billeg az űrben. mint egy, a tengerben hánykolódó csónak. Csak az a kérdés, hogy mi miért nem tartunk össze az egésszel?

A másik magyarázat viszont több, mint valószínű: a Napnak titkos vonzalmai, komoly kapcsolatai vannak. Másképpen: a Nap egypár más csillaggal együtt egy összetartó együttes, amely egy saját középpnt körül forog, és éppen ennek a körmozgásnak a tartama az a bizonyos 60-80 millió év.

Hány a Nap társa, és melyek ezek? Nem tudom. Miért nem tűntek fel eddig senkinek? Ezt sem tudom. Szerintem ezek a titkos társak lehetnek 3-5, de lehetnek százan is. Azt is el tudom képzelni, hogy a Nap ilyen „titkos élete” egyáltalán nem ritkaság, ellenkezőleg, talán tipikus. Kis helyi viharok (turbulenciák) a Tejút nagy forgódobos mosógépében.

Kedves csillagászok! Tisztelt új Keplerek! Kérem, tegyetek világosságot a kérdésben!

 

* * *

 

Apeva 2020

 

Megjelent a negyedik apeva antológia.

Örvendetesen sok a törzsszereplő, örvendetesen sok az új friss hang.

 

 

* * *

Vándorutunk a világban

* * *

A vándor és a világ titka

Minden ember egy vándor. Akinek meg kell tennie egy utat. Egy többnyire hosszú utat – születésétől haláláig.

De senki sem az a vándor, akit a mesékben rajzolnak. Mindenki saját maga, valaki, valami. Van, aki azt hiszi, hogy király, vagy legalább huszár, sokan – hiszik, nem – parasztok. Közben adódnak időszakok, amikor a dolgok alaposan megváltoznak: a parasztból király lesz, a királyból paraszt. Sőt, most már ott tart a civilizáció, hogy a királyból királynő lehet, vagy fordítva.

Aztán lassan, vagy gyorsan rájövünk, hogy akárki és akármi vagyunk, akár milyen változásokon keresztül megyünk, maga az élet egy bonyolult, nehéz játék. Játszma. Afféle sakkjátszma. És mi magunk nem vagyunk más, mint bábuk ezen a különös sakktáblán.

Időbe telik – egyesek számára pedig lehet, hogy ez az idő soha nem jön el, de rádöbbenünk valamire. Mi nem csak bábuk vagyunk a táblán, de mi magunk játsszuk ezt a játékot. Mi vagyunk az egyik ellenfél.

Ám ki volna a másik? Isten? Ember, ne légy ennyire beképzelt! Azt hiszed, hogy ha volna Isten, ő leülne sakkozni veled?

De akkor ki? A Sors? A Vak Véletlen? Boby Fisher szelleme?

Nehéz kérdés. És úgy tűnik, fölösleges is. Ne azzal foglalkozz, ki a másik játékos, hanem magaddal, az élő, valóságos, a többre-jobbra született emberfiával, aki te vagy! A vándor.

Most élsz, most játszol. Figyelj, tanulj, gondolkozz – és lépj jól!

„Jól vagyok kisegítve ezzel a tanáccsal: lépjek jól! De hogyan kell az?” – kérded.

„Hogyan lépjek jól? Hogyan éljek értelmesen és boldogan?” – jó kérdés. Az írásban mondva van: a jó kérdés olyan, mint a tengercsepp: minden megvan benne. A válasz pedig: maga a tenger.

A tenger, az nem más, mint a Mozgalom, amelynek birtokában van az Életútmutató, és amelyet az Emberhit erősít.

Hol találod ezeket?

Mindenhol, és sehol.

Te légy a Mozgalom, te írd meg a magad Életútmutatódat, te kovácsold össze tudásodból a te Emberhitedet!

Tudnod kell, hogy – így vagy úgy – ezt sokan tették, teszik, és tenni fogják. Ezért áll a világ, és nem pusztul el.

Ez a világ titka, és te most be lettél avatva abba.

A többi rajtad múlik.

* * *

Van egy álmom: minden egyben a gépemen

Ma már az írni-olvasni tudás meghatározó feltétele egy számítógépes szövegszerkesztő program (például a Word) kellő ismerete. Ehhez nem kell, hogy az ember magabiztos informatikus legyen. De ne is legyenek ilyen komplexusai.

Ennél is fontos, hogy a mai kompetens ember számára nagyszerű számítógépi eszközök állnak rendelkezésre: ha adatokkal kell dolgozni, ott van legelőször a táblakezelő (például az Excel), komolyabb esetekben az adatbáziskezelő (például az Access), ha éppen kíváncsi valamire (az egyik legfontosabb emberi tulajdonság), vagy céltudatosan kutat: ott a böngésző (például a Chrome).

Még említeni kell a programozás új kultúráját, amely most éppen egy aggályos és ellentmondásos időszakon meg át. Voltak ugyanis hős idők, amikor pl. Comodore-on vagy Sinclair-en programozni (például Basic nyelven) nem volt nehezebb, mint szövegszerkesztőt használni, mára viszont a programozás laikus szemmel bevehetetlen várakba vonult vissza a programozás titkos tudása.

Miért ilyen a helyzet, amikor az informatika olyan kreatív és dinamikus világ? Nem tudom. De most nem is próbálom ezt megfejteni, hanem megosztom víziómat, ha tetszik, álmomat, és hátha ez megihlet olyanokat, akik képesek ezt valóra váltani (például Microsoft vagy Google). De erre, meggyőződésem szerint sok fiatal, még ismeretlen tehetség is képes. Ma, vagy holnap.

Nos, a lényeg szerintem, hogy ma már át kellene lépni a kibertér megosztottságán, amikor az összes fentsorolt program külön világ. Legyen „minden egybe”!

Bekapcsolom a gépet, és belépek az ö világába. Ez egyből lehetne olyan „munkakörnyezet”, amely legalább annyit tud, mint egy szövegszerkesztő, vezérlőpult is, napló is. Nem kell külön szerkesztőprogram, se ilyen, se olyan. Ha egy egyszerűbb bejegyzést akarok beírni egy tetszőleges keretet rajzolok, sarkán kiválasztom a szövegszerkesztés típusát (txt, doc, pdf stb.).

Ha adatokkal dolgoznék, beszúrok egy táblázatot, és a sarkán megint beállítom az adatkezelés formáját (txt, doc, xls, db stb.). És megint: nem kell semmilyen külön excel program.

De ugyanez az „alapprogram” böngésző is.

Ugyanez az alapprogram kiszolgál – megint egy általam megnyitott keretben – ha programozni akarok. Itt a keret sarkán csak azt kell megadni, hogy milyen programnyelven szeretnék programozni (ez olyasmi, amit például a Note++ tud).

Vége? Dehogy! Informatikában? Jöhet még a médiavezérlés, a szociális (közösségi) tér, és ezer dolog még.

Fantasztikus álom. A határtalanság és a mindenhatóság keretrendszere. Informatika, te szülj nekem szabadságot. A rendet én fogom megteremteni.

Halljad Microsoft! Halljad, Alphabet! Halljad, Huawei! Halljad, Ádám!

* * *

100 könyv

Többször találkoztam különböző listákkal: a 100 legfontosabb könyv, A 100 könyv, amelyet feltétlenül el kell olvasnod (ezek nem feltétlenül a legfontosabbak), A 100 kedvenc könyvem (vagyis bevallottan szubjektív válogatás). Ebben a műfajban valószínűleg A 100 bestseller (legjobban eladott).

Van értelme, létjogosultsága az ilyen listáknak? Becslésem szerint a világon az írás felfedezése óta több százmillió könyv született. Ebben bizonyos több millió olyan könyv található, amely nagyszerű olvasási élményt nyújtana egy mai embernek is. Hát akkor nem nevetséges, szánalmas fontoskodás előállni ilyen listákkal.

Szerintem nem érdemes ennyire szigorúan venni a dolgot, hanem inkább egy ártalmatlan, de akár hasznos provokációnak tekinteni. Ami nagyon jó és fontos lenni: bevonni az olvasót a játékba. Neki adni a feladatot egy ilyen lista összeállítására.

Én ezt a feladatot így pontosítanám: írd össze kedvenc könyveidet, és hasonló számban azokat a könyveket, amelyek szeretnéd elolvasni a jövőben. Ez pedig olyan lista, amelyet lehetne és érdemes lenne gondozni: aktualizálni és bővíteni.

Szerintem sokak számára érdekes élmény lenne kutatni saját emlékeiben, és összeállítani az első listát. Biztosra vehető, hogy első alkalommal csak a kedvenceink töredéke jutna eszünkben, de az idő folyamán egyre több cím vagy éppenséggel egy foszlányos emlék jön elő. Könnyen lehet, hogy több esetben képtelenek leszünk visszaemlékezni a könyv pontos címére vagy a szerző nevére, de az emlék majd nem hagy nyugton, ösztökél, és egyszer vagy magunktól jövünk rá, vagy valamelyik barátunk, netán a véletlen vagy éppenséggel az internet segít.

Más jellegű feladat az elolvasandó könyvek listájának összeállítása. Ebben a legfontosabb segítség a saját tájékozottságunk, érdeklődésünk, ízlésünk. Biztos mindenki tudna kapásból felsorolni 10-20 művet, amelyről régóta tudja, hogy azokat el akarja olvasni. Némi fejtőrés után valószínűleg még akár 20-50 vagy több művet, szerző vagy egyszerűen műfajt (pl. koreai novellák) tudnánk hozzáadni listánkhoz.

Nos, itt adhatnak akár jó tippeket is a különféle 100-as listák. De semmiképpen ne higgyük, hogy ezek jobbak, mint amit mi tudunk magunknak összeállítani.

Aztán, ha már összeállítottunk egy olyan listát, amely miatt nem kell szégyenkezni (nem kelt olyan benyomást, hogy mi eddig csak 10 könyvet olvastunk, vagy az összes olvasmányunk szerelmi regény stb.), nos, akkor bátran osszuk meg listánkat barátainkkal vagy a net népével

* * *

A 2. világháború áldozatainak száma országonként

 

 

* * *

A gyerekvállalás

1. A gyerekvállalás emberteremtés, életünk legfontosabb vállalása.

2. A gyerekvállalás az anya és az apa felbonthatatlan közös vállalása.

3. A gyermekvállalás előfeltétele a kölcsönös szeretet, tisztelet, bizalom.

4. A gyermekvállalás egy életre szól.

5. A gyerekvállalás felkészülést igényel, amely legalább 9 hónapig tartson, de ha erre nem adatik elegendő idő, a felkészülést pótolni kell.

6. A gyerekvállalás komoly testi és lelki megtisztulást igényel, különösen a káros szenvedélyek elhagyását.

7. A gyerekvállaláshoz hatalmas tudás szükséges, ezt folyamatosan és szorgalmasan kell tanulni.

8. A gyerekvállalás az élet legnagyobb misztikumának megtapasztalását nyújtja.

* * *

Vigyázzunk!

Egy jószándékú barátom látta az alábbi képet, és egyetértően reagált: „igen, valósszínűleg a most alakuló válság hasonlóan súlyos, és hasonlóan hosszú ideig tart majd.”

Nem jó kilátás, de az igazi nagy fenyegetés nem válság hossza, hanem az, amibe torkolhat. És ilyen szempontból 1933 nem elsősorban az akkori válság végét jelző számként érdekes.

1933 félelmetes szám, nem utolsósorban azért, mert ekkor valami szörnyű dolog kezdődött el, hanem azért mert figyelmeztet: az emberiség nem tanul a történelemből,

De te ne mentegetőzz az emberiséggel. Ha te megtanultad a leckét, ne tétlenkedj. Kell az az erő és az a program, amely elzárhatja a visszautat 1933-ba. Ennek az erőnek és programnak te kellesz. Ha csakugyan megtanultad a leckédet.

  

* * *

Money

* * *

Program, amely kell

Drámai hónapokat élünk egy halálos veszedelem árnyékában, amely nem egy puszta fenyegetés, hanem napinta ezrével szedi áldozatait világszerte.

Hogyan következhetett be ez, és mi vár még ránk?

Ezer kérdésünk van, és alig van megbízható válasz.

Mindeközben már naponta megszólal valamilyen fontos ember, és közli velünk mély gondolatát: „A vírus után soha többé nem lesz ugyanolyan a világunk.” Szomorú, de ez is egy jelzés, hogy éppen fordítva. A világ ugyanolyan marad, és ez az igazi tragédia.

De mit is akarunk a világtól, ha az se az első, se a második világháború után sem változott meg?

Szégyenteljes módon megfeledkeztünk az ezekben a háborúkban elpusztult százmillió, óriási többségében ártatlan és fegyvertelen ember.

Szégyenteljes az is, ahogy totális érdektelenség fogadta a kezdeményezést, hogy legalább évente egy alkalommal, pár perc erejéig hallgassunk el, mélyüljünk el emlékezésben-számadásban.

Társadalmaink nem tanulnak. A hatalom nem hogy ösztökélné a tanulást, rövidtávú igényeinek megfelelően formázza a közvéleményt és a közerkölcsöt. A mindenféle kis és nagy hatalom játszmái egy reménytelen szubintelligens állapotban tartják a népeket.

Elég egy kérdést szegezni a hatalomnak: miért voltunk ennyire felkészületlenek erre a pandémiára?

Az elmúlt évtizedekben tucatnyi véresen komoly figyelmeztetést kaptunk.

Nem, komoly figyelmeztetésekből nem volt hiány. Ha más nem, érdemes elolvasni azt, amit a VVM 2020. január 1-én írt.

De a VVM nem csak figyelmeztet, hanem utat is mutat. Azt az utat, amelyen társadalmaink eljuthatnak egy jobb világba.

Erre a programra most sorsdöntő szükségünk lenne, mert maga a pandémia csak az első felvonása egy nagyobb drámának.

Kár lenne javasolni, hogy az elkövetkező hónapokban pótoljuk azt, amit elmulasztottunk az előző években, évtizedekben, hiszen ebből csak kapkodás és szerencsétlenkedés keletkezne. Ugyanakkor késedelem nélkül kellene elkezdeni az eddig elmulasztott fordulatot.

Itt most két frontot érdemes kiemelni.

Az egyik a nagy fordulat hatalmas erőforrásaink kezelésében. Bízva a béke megőrizhetőségében, erőforrásaink fegyverkezésre elpazarolt elképesztő szeletét a tudomány, az oktatás, az egészségügy és a kultúra területére kellene átcsatornázni, azonnal, minél bátrabb ütemben.

A másik a jó kormányzás terén véghez vihető munka, beleértve a világkormányzás kialakítását. Csodálatos eredmény lenne, ha a hatalmi szerkezetekből ki lehetne végre söpörni az alkalmatlan és veszedelmes embereket.

* * *

A pénz nem boldogít, de fertőz

A Covid19-járvány példátlan válsággá alakult, amely átrendezi, átalakítja – több területen végérvényesen - életünket. Egyre többen – és teljes joggal – felismerik, hogy a világunk soha többé nem lesz olyan, mint a válság előtt. Kár lenne ezt egy hangzatos, ám üres frázisnak venni. Sajnos a megszokott problémáink látványosan megmutatkoznak most is.

Több tucat fontos területen a válság azonnali intézkedéseket követel, miközben könnyű belátni, hogy a hirtelenük sürgőssé vált intézkedések zöme beleillene a természetes fejlődésbe.

Három különösen beszédes terület: a digitális iskola, a home office és a pénzfizetés.

Most röviden szólnék a legegyszerűbb esetről, a pénzfizetésről, amely egyben talán a leginkább elhanyagolt téma a mostani felfordulásban. Talán csak annyit szerepelt a médiában, hogy a pin beütése a boltokban igen komoly fertőzési veszély, minek okán a bankok terveznék a pin kód nélküli használat plafonjának megemelését 5 ezerről 15 ezer. Igaz, olyan kissé humoros cikkel is találkoztam, hogy az MNB „karanténban tartja” pénzkészletét.

Éppen erről lenne szó: közismert már, hogy a fejlődés hamarosan teljesen kiiktatja a készpénz használatát életünkből (ami gyakorlatilag már be is következett egynéhány skandináv országban). Ezt a folyamatot kellene most minél jobban felgyorsítani. Például érdemes lenne azonnal kötelezni minden kereskedőt és szolgáltatót kártyaelfogadó készülék alkalmazására. De még sürgősebben lehetne rendet vágni a tekintetben, hogy ahol ilyen készülék már van, a kártyaelfogadásnak ne legyen feltétele (ilyen meg olyan összegű vásárlás), ami sajnos ma sokfelé gyakorlat.

Természetesen a fő célnak azt kellene tartani, hogy minél előbb és teljes mértékben szűnjön meg a papír és fémpénz használatát.

Végül egy apró javaslat azzal kapcsolatban, hogy a pin beütése komoly fertőzési kockázat. Rendelni kellene „post-it” típusú tömböket celofánból.

* * *

Egy séta az erdőben?

Jó példa az erdő. Elmész egy kellemes erdei sétára. Nagyszerű élmény, kikapcsolódás. Gyönyörködsz a látványban, de gondolataid is megélénkülnek, felszabadulnak, kalandoznak témáról-témára.

Megtörténhet, hogy a séta után kezedbe akad egy ismertető az erdőről, vagy akár az, hogy egy barátod mesél róla érdekes dolgokat. Esetleg rájössz, hogy egy sor dolgot nem vettél észre, vagy nem éppen így emlékszel azokra. Legközelebb egy kicsit – vagy nagyon – más szemekkel teszed meg ugyanazt a sétát. És lám, valóban, több olyan részlet is feltűnik, amelyet múltkor észre sem vettél, mintha ott sem lett volna. De a felizgatott figyelmed most olyasmit is észrevesz, amelyről az ismertetés vagy a barátod sem tett említés, pedig lám, milyen különleges.

Ez is egy megnövelt valóság, de nem a mostanában divattá vált mesterségesen megnövelt valóság („AR”). Még kevésbé szilikonnal megnövelt szépség.

De mi a természete ennek a természetesen hozzáadott valóságnak? Mit látunk? Mit érzünk? Mit észlelünk? Mi késztet gondolkodásra, reakcióra? Egy objektív valóság? Az igazság? Vagy a tanulva szerzett valóságtöbblet?

Nem ritkán az erdő, ami éppen az aktuális problémánk, komolyabb dilemmát vet fel. Bevallom, én is egy ilyenből indultam ki most. Amin igen mélyen elgondolkoztam: a matematika. Vele kapcsolatban nagyon is megtetszett az erdő hasonlata. 2019 elején jelent meg A számok című kötetem (magyarul), két hónappal később Az idő hullámai címmel megjelent néhány írásom bolgárul, többek között egy új kis cikkel a Püthagorasz-féle háromszög számokról. Ebben többször is hivatkoztam arra, hogy ez nem más, mint egy kellemes, nem megerőltető kirándulás a matematika pompás erdejében, amely voltaképpen gond nélkül megközelíthető. Nem kell hivatásos, de még amatőr matematikusnak lenni, hogy egy üdítő hétvégi kirándulást tegyünk. Ott pedig valóban annyi az apró megfigyelni való! Minden borok alatt találunk valamit. Szerencsére mérgező gombáktól sem kell félni. Igazi szellemi bónusz, hogy lépten-nyomon átélhetjük a matematikai „igazságok” felfedezésének örömét (különösen, ha nem zavar, hogy ezeket az igazságokat már ezerszer felfedezték előttünk).

Rendben van, a matematika valóban olyan, mint egy igen hatalmas, igen izgalmas erdő. De mi teremti azt? A matematika-erdő megteremtésében, semmi kétség, a matematikusoknak nagy, mondhatni döntő szerepük van. Minél több matematikai művet megismerünk (vagy előadást meghallgatunk), annál nagyobb erdő vár minket. De az erdő akkor is felbukkan, és befogad, ha igen keveset olvastunk róla előzetesen. És ami a fő: ha sokat, ha keveset is olvastunk, ez az erdő nem úgy tűnik, mint egy Disneyland, amely a matematikusok művei alapján lett volna elkészítve kartonból és gipszből, hanem valóságos erdő, a maga módján, a maga törvényeivel. Még az is megeshet, hogy a valóságos erdő megcáfol egy könyvben leírt állítást. Rendben, ez csakugyan ritka eset, egy laikus aligha találkozna ilyen esettel. (Pl. Martin Mersenne is leírt egy pár olyan állítást a később róla elnevezett számokról, amelyeket később az erdő illetve annak más látogatói megcáfoltak.

De annál csattanósabban vetődik fel a nagy kérdés: mégis az lenne a helyzet, hogy a matematika egy tökéletesen valóságos erdő.

Szememben minden jel erre mutat. Ám marad egy végső nagy kérdés: hol van ez az erdő? A budai hegyekben? Netán a fejemben?

Esetleg az a repülő szőnyeg, amelyen a változó világ utazik törökülésben, és fütyörészik?

* * *

Ritirata notturna di Madrid de Boccherini.

* * *

A közhasznú munka nem büntetés

Ma (is) egy elkeserítő – elkeserítő, és felháborító – tudósításfélét olvasok szép hazánk vezető weboldalán. Nem öröm megosztani, de a tanulságok kedvéért meg kell tenni. Íme, a teljes szöveg:

Megfenyegettek, rángattak és megvertek egy gyereket 2019 novemberében egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei iskolában: a gyerekre osztálytársa és annak anyja támadt rá egy kora délutánon, tanítási óra közben, egy korábbi vita miatt, írja honlapján az Ügyészség.hu.

Miután megfenyegették a gyereket, a nő fia ütni kezdte az osztálytársat, majd amikor ő befejezte, a nő többször megütötte a fiút, és ruhájánál fogva rángatta. A verés azért ért véget, mert az iskola karbantartója közbeavatkozott.

„A vádlott cselekménye alkalmas volt arra, hogy az azt észlelő osztályközösség tagjaiban megbotránkozást és riadalmat keltsen” – írják. A nő beismerte a tettlegességet, szabadlábon van. A Szikszói Járási Ügyészség garázdaság miatt emelt vádat, és tárgyalás mellőzésével, közérdekű munka büntetésre tett indítványt.

Szörnyű, hogy az erőszak lassan mindennapi jelenség iskoláinkban. Diák diákot ver, de többnyire többen egy szerencsétlent (mi tagadás, ősidők óta előfordul). Tanár diákot ver (mi tagadás, ez sem volt soha ritkaság). Diák tanárt ver (ez viszont már egy kicsit „a vég kezdete” ízű). Tetézve azzal, hogy szülő is ver. Elveri ő a saját gyerekét is, ha kell. Elveri „a másik” gyereket is. Elveri a tanárt, ha itt tartunk

Ne legyünk szemforgatók: erőszak, tettlegesség mindig is volt. Sőt, vélhetően sokkal, de sokkal több verés volt az elmúlt évszázadokban és évezredekben, éspedig mindenhol: otthon, az iskolában, az utcán, munkahelyen fogdában.

Ma talán tized annyi erőszak van. Mégis ez a tizedannyi erőszak sokkal kirívóbb és veszélyesebb, mint régen. Azért, mert az emberiség az elmúlt évszázadokban hatalmas haladást ért el az igazi emberi civilizáció felépítésében a barbárság földjén. És most a visszaszivargó erőszak – ugyanúgy, mint a barbárság egy sor más mérge aláássa a civilizáció kiszenvedett eredményeit.

Túlzás lenne ez az aggályoskodás?

Ha valaki becsületesen és nem utolsósorban értelmesen nézi a világ dolgait, nem tartaná ezt túlzásnak, éspedig mindjárt két nyomós ok miatt: egyrészt a tendenciák figyelmeztetőek, másrészt a társadalmi bénultság, szinte tehetetlenség.

Jeleskedéssel senkit sem lehet gyanúsítani ebben a történetben, talán az iskola „karbantartója” kivétel. A szomorú, hogy minden látható és láthatatlan szereplő leszerepelt, csúful. Enyhén szólva leszerepelt az anya, de ebbe a szégyenletes körbe tartozik annak verekedő fia, bizonyára az egészre okot adó áldozat is hibázott. És mi van az osztály közösségével? Hol volt – akkor és régebben is – a tanár, az iskola? Elmehetünk-e szó nélkül az ügyészség, bulvárlap, a politikusok szerepe mellett?

De mi gondunk lehet itt az ügyészséggel? Valóban méltánytalan most ezt az ő nyakába varrni, de a probléma hihetetlenül komoly: a közhasznú munka nem büntetés!

Leírom még egyszer: a közhasznú munka nem büntetés.

A közhasznú munka jótett, jó érzés, öröm, dicsőség.

Éppen ezért előírható, elírandó kellene – mint egy orvosság – mindenki számára, aki rosszat tett, jogot sértett, de a jó útra való visszatalálás érdekében, és semmiképpen nem büntetésként.

Nem vagyok híve a szigorú, jobban mondva az idejét múlt, emberhez méltatlan büntetés politikának. Ellenkezőleg, elkötelezett híve vagyok a humánus büntetéspolitikának. Ennek részletezése nem férne bele ebbe a cikkbe, de fölösleges is, hiszen az több helyen olvasható. De nem fölösleges emlékeztetni erre.

Egy mondat erejéig a bulvárlap felelősségére is kellene kitérni: szánalmas ilyen sután átvenni az ügyészség weboldaláról a suta tájékoztatást, csak azért, hogy olcsón, utánajárás nélkül meglegyen az kis hazai szörnyűségek napi adagja. Kihalt a magyar újságírás régi kitűnő műfaja: a szocigráfiai értékű riport (a hajdani Népszabadság és a régi Nők Lapja – és sokan mások – jeleskedtek ezzel).

Végül: érdemes a politika, a politikusok, törvényhozók felelősségéről szót ejteni?

Bár van még egy lépcsőfok, nem a politikusainkkal végződik a sor. Hogy ki van még?

Hát mi! Tudjátok, így kezdődik a világ lebüszkébb (bár nem feltétlenül a legjobb) alkotmánya: Mi, a Nép…

* * *

Kell a vihar már

Mit

vets, jó

barátom?

- Szelet vetek.

Kell a vihar már!

Szimeonov Todor apevái

* * *