2018. július 29., vasárnap

Az erdőtűz fénye


Súlyos, gyakran pokoli csapás az erdőtűz.
Évtizedek óta évről évre halljuk a szörnyű híreket.
Minden egyes eset tragédia. Emberi életeket fenyeget, gyakran követel is. Közben sebeket üt a Föld tüdején.
Mennyiben köszönhető ez a kommunikáció fejlődésének, mennyiben az általános felmelegedésnek, mennyiben köszönhető a környezet féktelen kizsákmányolásának?
Ki tudja. És mit számítanak az arányok, meg a trendek.
De van itt még valami.
30 éve ötlött bennem a probléma megoldása.
30 éve próbálok tenni a megoldás érdekében. Megkerestem potenciális gyártókat, érintett intézményeket, érintett országokat, de eddig csak értetlenségbe vagy éppen falakba ütköztem.
Súlyos teher ez rajtam. Sokszor arra gondoltam, hogy magam is bűnös vagyok, hogy nem állok ki a tér közepére és nem kiabálom el a megoldást, hanem segítséget várok a szokásos rend betartásához: szabadalmaztatás, hasznosítási szerződés komoly gyártóval, állami mecenatúra.
Igen, hibás vagyok, felelősséget érzek ezért.
De az érintett intézmények, az érintett államok hogyan tudnak majd elszámolni ezzel a sorsrontó értetlenségükkel?
Nem az én gondom ez, de elkeserít.
Ha egy ilyen súlyú problémával szemben sem szeppennek meg, mit lehet várni tőlük, ha az ennél is súlyosabb problémák kezdenek sűrűsödni?
Reménykedjünk, hogy majd akkor inkább felébrednek.
Sovány vigasz. Nem nyugtat meg.
Fontos lenne egy újfajta szemléletért és újfajta közhatalomért harcolni.
Valóban, nevetségesnek látszik: az ennél jóval kisebb harcot sem tudtam sikerre vinni. Hát akkor mit akarok ezzel az igazán emberfeletti közdelemmel a Leviatán tohonyasága ellen?
Még nem tudom biztosan, gondolkozom. És ezt megosztom mindenkivel, mert ez bizonyosan nem egyszemélyes harc.
Tehát még egyszer a lényeg: lenne hatékony technikai eszközünk az erdőtüzek ellen.



* * *

2018. július 25., szerda

Sokan vagyunk


Nem régen említettem, milyen mély hatást tett rám találkozásom Csuang Csou egyik mondásával az igaz emberről. A teljes idézet viszont nem csak az igaz emberről szól, íme: „Az igaz ember én nélkül való, az ihletett ember művek nélkül, a szent nem hagy nevet.”
Azóta még két idézet kapcsolódott ehhez.
„A bölcsnek nincs eszméje.” – hirdette Kung-ce (aki így hallott róla: Konfucius).
„Az a nagyság, ha az ember nem ér célhoz.” – állította a nagy Goethe.
Mi ez? Filozófusi extravagancia, vagy mély értelmű igazságok?
Semmi kétségem, hogy az utóbbiról van szó. Szentenciák, amelyek nem véletlenül meghökkentőek. Az igazságok egyszerűek, de nem triviálisak.
Érdemes, és majd kísérletet teszek a fentiek részletesebb elemzésére, de előtte fontos azon is eltöprengeni: van-e különbség, és ha van, mi a különbség igaz és szent, ihletett és nagy ember között. És vajon a Föld bölcsei nem hagytak-e ki valakit?
Milyen az egyszerűen jó ember? Milyen az egyszerűen egyszerű ember? Milyen a becsületes és az erkölcsös ember? Milyen a hős? Milyen az önfeláldozó ember? Milyen a nemes ember? Milyen a forradalmár? Milyen a megváltó? Milyen az alkotó? Milyen a teremtő?
Bizony, sokan vagyunk, de főleg sokfélék vagyunk, és ez jó.
Milyen jó és izgalmas lenne megtudni mindeni titkát!

Goethe a természetben

* * *

2018. július 21., szombat

A vágy Forradalomra


Dolgozom a következő kötetemen, és ilyenkor valamennyire ehhez igazítom még a szokásos könyvtári kölcsönzéseimet. A Francia Intézetben is találtam két a témám szempontjából érdekesnek tűnő, viszonylag vékony kötetet.
Az egyik munka Fernand Braudelé. A nevét ismertem, de nem emlékszem, hogy olvastam volna már tőle. Kissé furcsa az írás, műfaja is nehezen meghatározható, de azon kívül, hogy a Francia Akadémia tagjához méltó zamatos és elbűvölő stílus olvasása fantasztikus élvezetet, óriási szakmai segítséget is nyújtott bennem érlelődő gondolatok, sejtések tisztázásához. Valóságos kopernikuszi fordulatnak érzem a most született felismerést. De erről majd a készülő kötetben mondok többet.
A másik kötet viszont már a nyomdai kivitelezésével is nagy nehézséget okozott. Igényes drága kiadás szép drága papíron, professzionális tervezéssel,kiváló nyomtatással, csak éppenséggel egészén apró, és főleg halovány betűvel készült. A tartalomjegyzék még ezen is túltesz, éppen csak sejteni, hogy valami nyomtatva van hangyányi betűkkel, a szinte űres lap közepén.
Az elkeserítő – számomra – az, hogy ez az antiszociális kivitel nem kivétel, hanem szinte divat, általános és tartós. Van az az eset, amikor szemmel látható pancser kiadóról van szó: rossz minőségű papír, kis betűk, rossz betűtípus, sűrű sorok, kis margók, egyértelmű a törekvés a papírköltség megfelezésére. De a nyomda is csúnyán spórol a festékkel. És van a másik eset, amikor bizonyára méregdrágán megfizetett tipográfusok, grafikusok és dizájnerek trendi remeket próbáltak megvalósítani, közben csak azt árulták el, hogy ugyan szuper trendiek, ám régen vehettek kezükbe könyvet olvasási szándékkal.
Közben én meg azt árultam el, hogy nagyon felhúzott ez a divat. Igen, akkor is bosszantana, ha nem gyengülne a látásom, de sajnos, gyengül. Közben egyre élesebben érzem azt az igényt, hogy az olvasás olyan csodálatos élmény legyen, amilyen lehet, amilyennek lennie kell.
Végül lassan és szenvedve, de átküzdöttem magamat a kis köteten. Igen sok gondolat meglepett, és tetszett. Örültem neki, hogy – lényegében véletlenül – találtam erre a műre, erre a szerzőre.
Szokásomhoz híven, utána néztem, ki ez az Jean-Paul (János-Pál!) Dollé?
Amit találtam róla a neten, még izgalmasabbá, még értékesebbé tette a felfedezésemet.
J.-P. Dollé 1939-ben született francia építész, író és filozófus, elkötelezett baloldali. Első könyve 1972-ben jelent meg Le désir de Révolution (A vágy Forradalomra) címmel, amely a 68-as események feldolgozásával próbál fontos társadalmi kérdésekre választ adni. Utána még tucatnyi szakmai és filozófiai könyvet, továbbá 3-4 regényt is megjelentetett, aktív egyetemi oktató és egyéb társadalmi munkája mellett. Én most éppen az utolsó művét olvastam: L’inhabitable Capital (A lakhatatlan Tőke). A kapitalizmus megsemmisítő kritikája – a 2008 évi válság feldolgozásából kiindulva, ahogy ő mondja: térben és időben elgondolva. Egy építész műveltségű filozófus és citoyen gondolatai.
Azon töprengtem el, ha két egyenes két ponton egybe esik, valójában azonos.
Lám, én vagy száz közös pontot látok és ezzel a tegnapig ismeretlen emberrel, mégis semmi nem csorbítja autonómiánkat. Csupáncsak közös pontok
Nagyszerű érzés.
Miközben éppen ma látom a Wikipédiában, hogy Jean-Paul barátom 2011-ben, 71 éves korában meghalt… Ma, amikor én holnap ünneplem 71-ik születésnapomat.
Így a Lakhatatlan Tőke valóban utolsó műve marad. 2010-ben jelent meg.
Írom a magamét, kedves Jean-Paul. És abban lesz egypár mondat, amely továbbadja üzenetedet.



* * *

Az aszteroidák gyűrűzése


A Marsra, de hogyan? címmel egy bejegyzést írtam 2016. március 5-én, amelyben megemlítettem egy új koncepciót a marsi utazással kapcsolatban. Azt is írtam, hogy ezt megküldtem (emailben) a NASA-nak, megígérve, hogy ha 30 napon belül nem kapok választ, az elképzelést nyilvánosságra hozom. Végül is van orosz meg kínai konkurencia, magánról nem beszélve.
Az elképzelés hamarosan valóban nyilvánosságot kapott, de nem itt, ebben a fantasztikus blogban, hanem az abban az évben megjelent kötetemben: Most,valamikor. Szándékom az volt, hogy az ígéretnek pontosnak megfelelve, a részleteket itt is közlöm, de ma vettem észre, hogy ezzel még adós vagyok. Sajnálom, a szenzációra türelmetlenül váró olvasóim elnézését kérem. (De jó lenne már egy irodalmi titkár-ügynök-mindenes! Ha ismernek ilyet, tessék szólni. Neki, vagy nekem.)
Most a történelmi hitelesség kedvéért pontosan átmásolom ide az eredeti bejegyzésnek fenti kötet megjelent kiegészítését. A téma oedig megérdemli, hogy hamarosan visszatérjünk rá.

* * *

Az ötletemet a 30-ik napon nem osztottam meg a Csetlő-naplóban, mert ekkor már írtam-szerkesztettem ezt a kötetet, és úgy láttam jónak, hogy itt ismertessem a korszakalkotó elképzelést. Nos, íme: a Marsra nekünk iránytaxival lenne célszerű utazgatni, szállítani! Iránytaxiként pedig az a rengeteg aszteroida szolgálhatna, amely csendesen kering a Nap körül. Csak ki kell választani azt, amely közelünkben jár, éspedig a Mars irányába. Az űrhajó itt a Föld szomszédságába beszáll a taxiba, vagyis leszáll az aszteroidára, elviteti magát a Mars közelébe, és ott lepattan az aszteroidáról a vörös bolygóra. Tehát az út 80-90%-át megteheti kényelmesen és biztonságosan, erőlködés és üzemanyag-fogyasztás nélkül, szerencsés esetben igen gyorsan (ami értelemszerűen az aszteroida „márkájától” is függ).
     Az elképzelés végig gondolása engem arra győzött meg, hogy két vonatkozásban valóban mélyen kellene átgondolnunk a világűr, de legalább is a Naprendszer meghódításának stratégiáját.
     Az első az aszteroidák világának előbbre, akár első helyre való sorolása terveinkben. Ez a világ ugyanis valóságos futószalag, amelyen nem csak a Marsra, hanem a gyakorlatilag a Naprendszer minden pontjára is eljuthatunk, eljuthatnak eszközeink. Másrészt ez a világ potenciális veszély is a Földre, így sorskérdés azt szemmel tartani. Idővel az aszteroidák sokaságára kellene küldeni „csipet” (mint a kutyákra), amelyeket egyre hatékonyabb kamerákkal kellene ellátni, hogy így idővel be legyen kamerázva az egész Naprendszer. Az aszteroidák felszerelésével egypár év alatt az emberiség olyan „extremely large telescope”-ot kapna, amelynek segítségével talán már utcaképet is kaphatunk távoli csillagok bolygóiról. Közben megtanulhatunk navigálni is egyes aszteroidákat, ami egyrészt javíthatná az „iránytaxik” menetrendjét, másrészt szolgálhatná a Föld biztonságát azáltal, hogy a veszélyes aszteroidákat végső esetben nem atombombával térítenénk el útjukról, hanem azokra irányított kamikaze-aszteroidákkal.
     A másik felismerés arra figyelmeztet, hogy a világűr hódításában érdemes jobban koncentrálni a robotok szerepére. Ebben az értelemben robot címszó alá minden autonóm eszközt kellene érteni, amelyet kiküldünk az űrbe. Az lenne fontos, hogy ezek minél intelligensebbek legyenek, és nem utolsósorban minél kisebbek, tartósabbak, gazdaságosabbak. Ha ez elsődleges szempont lenne, akkor a világűr kutatására-hódítására fordított erőforrásainkból nagyságrendekkel többet lehetne kihozni. Sajnos eddig – kezdetektől fogva – az űrtechnika tengelyében megkérdőjelezhetetlenül ott van az emberi jelenlét biztosítása. Ez hosszú távon zsákutca, rövid és középtávon (az elkövetkező évtizedekre gondolva) gyarló türelmetlenség. (Erről a témáról, a Föld és az Ember szétszakíthatatlanságáról is szól A civilizáció.)



* * *

Ana Vidovic plays Asturias by Isaac Albéniz

2018. július 20., péntek

Az isteni kölcsön


Tegnap olvastam egy komoly szakkönyvben az alábbi leiratot, amely i. e. 1923-ban, majdnem négyezer éve készült egy mezopotámiai város templomában.

Ili-Kadari fia, Puzurim 38 1/16 sékel ezüstöt kapott kölcsön Samas istentől. Ezért a Samas által megszabott mértékű kamatot köteles fizetni.
Az ezüst és a ráeső kamat megfizetése aratás idején esedékes.

A British Museum gondosan őrzi a dokumentumot.
Adós, reszkess! Az istenek nem felejtenek!



* * *

Néha



* * *


2018. július 14., szombat

A Madame du Châtelet – magyarul


A Madame du Châtelet

Ha azt akarja, hogy szeressek még,
Adja vissza a szerelmek korát;
Napjaim szürkületéhez
Adja hozzá, ha lehetséges volna, a hajnalt.

A szép helyekről, ahol a bor istene
És a Szerelem tartja birodalmát,
Az Idő, aki kézen fog,
Figyelmeztet, hogy vonuljak vissza.

Hajthatatlan szigorából,
Nyerjünk legalább néhány előnyt;
Aki nem bírja kora szellemét
Kora szellemének minden baját bírja.

Hagyjuk a szép ifjúságnak
Bolondos csínytevéseit:
Életünk csupán két pillanat;
Hát legyen az egyik a bölcsességé.

Vajh! örökre elmenekültek előlem,
Gyengédség, káprázat, láz,
Az ég ajándékai, melyek gyógyítottátok
Az élet keserűségeit!

Az ember kétszer hal meg, jól látom már:
Többé nem szeretni, nem szeretve lenni,
Ez egy elviselhetetlen halál;
Többé nem élni, ez semmi.

Így sirattam elvesztését
Első éveim hibáinak;
És lelkem, az örömökre nyitva
sajnálta nyugtalanságait.

Az égből akkor méltóságosan alászállva,
A Barátság jött segítségemre;
Talán ugyanoly gyengéd volt Ő is,
De kevésbé eleven mint a Szerelmek.

Új szépségétől megérintve,
Fényétől megvilágosodva,
Követtem, de sírtam
nem tudván csak őt követni.

Voltaire (François-Marie Arouet) (1694-1778)


* * *

2018. július 1., vasárnap

Én nélkül


Megvilágosodással ért fel találkozásom Csuang-csou mondásával: „Az igaz ember én nélkül van.” Ez a mondat ugyanis minden másnál jobban adja meg az igaz ember egyébként nehezen megfogalmazható lényegét. Később viszont sokat töprengtem: mije van az igaz embernek „én” helyett, mert az mégsem lehet, hogy üresség tátongjon benne az „én” megszokott helyén.
Végül rájöttem: emberség. Fényt és melegséget adó eleven emberség.
A magunk, az ember megértésének egyik legfontosabb kulcskérdése ez.
Nekem a fény az értelem, és a melegség az érzelem. Mind a kettő kell, hogy stabilan álljon az ember a világban. Ugyanúgy mint ahogy a két lába.


* * *