Drága
népeim, szegény népeim!
Nagy az én keserűségem nézve azokat, akiket látok.
Hol vagytok ti, akiket jó lenne látni?
De hogy mire ez a kesergés?
Jó régen volt egy olvasmányi élményem az üvegszemekről, amely fojtogató
erővel fogalmazott egy bennem régóta lappangó érzést-tapasztalatot: az emberek
értelmi nyitottsága túlsokszor látszat.
Erre a napokban két hasonló erejű élmény próbált megsemmisíteni. Én nem
adom meg magamat, de itt (sem) én vagyok érdekes, hanem az ember helyzete.
Az első élmény Trump 9 órát tartó beiktatásának közvetítéséhez kötődött,
amelyet sztoikusan végig néztem a francia TF1-csatornát. Jó dolog amennyire
csak élő formában figyelni a történelmet. A műsor hihetetlenül profi volt,
kiváló minőségben, minden szempontból. Maga a főkép az volt, amit az amerikai
fél hivatalosan közvetített, de néha, kevésbé lényeges részeknél egy kisebb
ablakban látszott a TF1 műsorvezetője és két vendége, akik kommentáltak az
eseményeket, elemeztek, vitatkoztak, spekuláltak. Érdekes megoldás volt az,
hogy a vendégek – egyenként, nem egyszerre – 10-15 percenként cserélődtek, de
1-2 óránként a műsorvezetők is. Így a 9 órás közvetítés alatt akár 80-100
embert is lehetőségünk volt hallani. Köztük természetesen volt férfi és nő,
fiatal, középkorú és idős, újságíró, professzor, aktivista, kutató, diplomata.
Mindenki tudott franciául, de többsége nem volt francia, nem meglepő módon a
legtöbb amerikai volt (egy részük állandó vagy ideiglenesen Franciaországban
él), de pl. dán vendég is volt. Szinte egy reprezentatív minta egy közvélemény
(vagy egy antropológiai) kutatáshoz. Eléggé sokat beszéltek (ha Trump vagy más
hivatalosságok nem beszéltek, nem szólt a himnusz vagy az énekesek). Talán a 9
órából 5 nekik jutott.
Hát ennek végére tudatosult bennem a szörnyű megállapítás: kétfajta ember
mutatja magát nekünk, a pro-Trump és a kontra-Trump. Most teljesen fölösleges
ecsetelni ezeknek a mentalitását, beszédét stb. A dráma az, hogy kétfélék.
Annyit érdemes még megemlíteni, hogy igen, mind a két táborban vannak
alkategóriák. Pl. nagy érdekes volt figyelni, hogy az ős-trumpisták mellett
hány új-trumpista vállalja, hogy csalódott demokrata.
Miért tragédia ez nekem? Mert én nem akarok sem pro-, sem kontra-trumpista
lenni, hanem szabad, szuverén, de főleg értelmes módon gondolkozó ember akarok
lenni. És még inkább, hogy az emberek nagy többsége, mihamarabb minden ez
legyen: szabad, szuverén értelmes lény.
Az elmúlt napok második antiélményem egy felhívás közzététele volt, amely
összefogást sürget azért, hogy a családban, óvodában és általános iskolában
tanítsuk meg a gyerekeket az emberi szótár legszebb szavaira: kérem, köszönöm.
2-3 kedves ismerősöm lájkolta ezt a szociális médiában. De hol a többi 3
milliárd médiázó-tiktokozó?
Hova lettek az értelmes emberek?
Hihetetlen fájdalom ez nekem, aki nem jajveszékel, nem ostoroz, nem
lubickol a kritikátlan kritikában, hanem konkrét feladatokat és megoldási
javaslatokat tesz.
Gyerekoromban nagyon tetszett és lelkesített Gorkij meséje Dankóról. De bennem
mégsem ilyen ambíció alakult ki, hanem egy gyakorlatias vágy, hogy
gondolkodásom kínáljam fel szerényen az embereknek.
Gondolkozom az emberért, tehát vagyok.
Én megvolnék, de hol az ember?
Láttál-e embert errefelé mostanában?
*
* *
