Elém
raktak egy idézetet egy igen művelt embertől, amelyben elmélkedik a népek
nagyságáról és kicsinységéről, sorsáról, hogy mitől nagyok vagy primitívek.
Olvastam, olvastam, és elgondolkoztam… Hirtelen úgy éreztem, hogy talán
jobb hatással lenne rám most egy macska dorombolása, mint egy filozófus
elmélkedése. Tisztelem a műveltségét, a
gondolatait, de nem tudok azonosulni ezzel a gondolkodásmóddal. Elgondolkoztam,
hogy miért van ez így? Mi ez a fenntartás? Mi zavar már olyan mértékben, hogy
időnként már viszketek a filozófiai okosságoktól?
A következőket véltem felfedezni: a dolgok bonyolultak. Ez igen triviális megállapítás
így első hallásra,- már hogyne lenne minden bonyolult ebben az életben? Talán
többet mond az, ha azt mondom, hogy minden dolog egy végtelen piramis. Vegyük
például Európát. Ez is egy végtelen piramis. A csúcsa az az egy szó, hogy
Európa. Ez egy szó. Mindenkinek mond valamit, kinek mit, tapasztalata,
műveltsége függvényében, de egyértelmű, hogy az még azért szinte semmitmondó.
Sokat sejtető, de semmitmondó. Könnyű továbbmenni és mondani több dolgot. Tehát
ez már a piramis következő szintje, a csúcs alatt, és ezt lehetne tovább
részletezni. Lehetne leírni Európa földrajzát, történelmét, lehetne elemezni a
kultúráját, a népeit, a jelenlegi problémáit, az esélyeit, és így tovább.
Köteteket lehetne leírni, ami azt jelenti, hogy egyre tovább megyünk le, a
piramis alsóbb szintjeire, részletezzük, feltárjuk, gazdagítjuk a tartalmat, az
igazságot,- de ezt valójában a végtelenségig tehetjük. A végtelenségig
bővíthetjük a tudást, az igazságot.
A matematikában ez egy nagyon jól
ismert probléma, amelyre egy kitűnő példa Európának, mint földrésznek a
lerajzolása. Lerajzolhatjuk egy ceruzával egy papírlapra, a bennünk élő
kontúrjait, mert mindenkinek van egy vizuális képe Európa földrajzáról. De hát
hol találkozunk mi ezzel a képpel? Sehol! Ha egy űrhajóban ülnénk, talán a
kozmoszból így látnánk, ahogy szokták a térképeket lerajzolni. De hát felhők
takarják, így is lehetne készíteni egy részletesebb térképet. És aztán még és még részletesebb térképet,
valamilyen léptékben. És kiderülne, hogyha egészen közeli, tehát teljesen
élethű térképet kellene lerajzolni, ahol minden tengerpart úgy van visszaadva,
ahogy a valóságban van, de méteres, aztán centis pontossággal, aztán
milliméteres pontossággal,- akkor az a vonal, amely lerajzolja Európa
körvonalait, olyan hosszú lenne, mint a valóságban, vagyis sok ezer kilométeres vonal.
Valahogy így fest, ez a jellege ennek a piramisnak, ami amögött az egy szó
mögött van, hogy Európa. Ezt a szintet szó szerint lehetne venni, hogy ez
lefelé, a részletek felé haladva egy végtelen piramis. A végtelenségig lehet
bővíteni, gazdagítani, szaporítani azzal, amit el tudunk mondani
Európáról. De itt
azért van egy csavar. Azt kell mondani - elképzelni is lehet, - hogy mégiscsak,
a piramisnak van egy alapja, ami bizonyos értelemben ellentmond annak, hogy
végtelen a piramis, mert ha végtelen, akkor hol van ez az alap? De mégiscsak látjuk, felfogjuk, megértjük,
hogy van egy virtuális alapja, és ez a virtuális alap a valóság. Tehát a
valóság, ahogy a tengerparti részletes leírás, ugyanúgy elvisz a valóság
részleteibe. A valóságnak annyi felülete van, oda tartozik minden, ami egy
európai emberrel történik, történt és történni fog. Minden, ami izeg-mozog, ami nő, ami
megszületik, fejlődik, meghal. A természet egy végtelenség. Itt viszont
eszünkbe juthat egy nagy bölcsesség. Most nem jut eszembe egy XVIII. századi
német filozófusnak a bölcsessége, amely azt mondja, hogy „mindenben minden
van”. Ez egy végtelenül bölcs mondás, mert valóban, bármit mondunk, mondunk egy
szót, vagy tíz vagy száz szót, minden szó mögött, amit kimondunk, van egy
végtelen piramis. És hogy mi a mi műveltségünk, tudásunk, meddig enged ebbe a
piramisba, egy nehéz kérdés… Ki tudja, hogy ki, meddig tud eljutni értelmesen?
Az, aki triviálisan szörfozik a szavak tajtékján, nem sokat ért az egészből.
Hát,- ez a helyzet. De itt
visszakanyarodok, és ez a végén sugallta a választ, hogy miért vagyok így, s
kezdek viszketni a sok filozófus szövegelésétől. Talán azt kell mondani, hogy ami zavar engem
az ilyen filozófusi szócséplésben, a filozófus magabiztossága. Úgy beszél,
mintha száz százalékig biztos lenne, az életét is kockára tenné azért, hogy
amit mond, az igaz. De hát ez abszurdum! Ez egy borzalmas nagy, fájdalmas
tévedés! Mert minden szó egy piramis. És hogy ki, mit ért, hogyan értelmezi
amit én mondok, az egy végtelenül összetett, bizonytalan dolog, és nekünk
tisztában kell lennünk ezzel a bizonytalansággal. Nem lehetünk biztosak abban
sem, hogy amit mi mondunk, az egy adekvát meghatározás. Szerencsésen
fogalmaztunk-e, ha egy kicsit jobban részletezünk, nem derülhet-e ki, hogy
azért nem egészen úgy van a dolog, hanem árnyaltabb, ahogy szokták mondani. Még
inkább bizonytalanok lehetünk abban, hogy mi megy át abból, amit mondunk, az
olvasóba.
Ha nagyon magabiztosan beszélünk, akkor ezzel egy rossz szolgálatot teszünk
az olvasónak, akit arra provokálunk, hogy vagy fogadja el azt, amit mi
mondunk, vagy vesse el, hogy adott
esetben gondolkodásra késztessük.
Ez lenne a cél. Ez lenne a legjobb. De ha mi túlságosan magabiztosan
beszélünk, nem érződik, hogy magunk is lebegünk a dolgokban, a tudásban, az
igazságkeresésben, akkor becsapjuk az olvasót és becsapjuk magunkat is.
Voltaképpen minden igazságkeresés. Vagy ha nem is egy igazi ”… igazságkeresés,
egy értelmes üzenet kísérlete.
Ilyen gondolatokat ébresztett fel bennem ez az idézet. Hogy aztán mi van a
népek nagyságával és kicsinységével kapcsolatban, az egy külön téma lenne.
Szerintem a szóban forgó szerző igen melléfogott ebben a kérdésben, mert nem
annyira a népeket kellene rangsorolni. Szerintem a népek igen egyformák.
Nincsenek kiugróan bölcs és nemes, vagy átszellemült, és nincsenek
menthetetlenül primitív népek. Sokkal érdekesebb, hogy azok az emberek, akik
kisebb-nagyobb hatással, hatalommal vannak a dolgok alakulására a nép sorsát
illetően, azok milyenek abban az országban, abban az időben. Itt pedig már nagy
különbségek vannak. Szerencse és szerencsétlenség dolga, hogy kik vezetik, kik
irányítják, kik terelik a népeket.
* * *
Egy
érdekes „appendix”: a Változó Világ ismeretterjesztő könyvsorozat megszületése
körül kialakult bennem a koncepció az optimális terjedelmi mértékekről, amelyek
alkalmazhatók egy-egy fogalom, téma stb. bemutatásánál. Ezek: szómagyarázat,
szócikk, tanulmány, Változó Világ kötet, nagy monográfia.
A fenti gondolatsor hirtelenül felismertem, hogy ez a „terjedelmi
koncepció” nagyszerűen illeszkedik a szópiramis-koncepcióhoz, oly módon, hogy
ezek a kitüntetett terjedelmi mértékek voltaképpen kitüntetett kognitív szintek,
mint a körfolyosók az Eiffel-toronyban.
A szép az egészben, hogy az első szint voltaképpen tökéletesen azonosítható
az apeva „terjedelmével”: mondasz egy szót? Hát legelőször mondd el a lényegét
15 szótagban. Utána mehetünk tovább. Egészen a Változó Világig. És azon túl. H
eszes, bátor és hosszú életű vagy.
Kívánom, hogy az légy!
*
* *
