Juliáda

 

Eső

mossa

lelkem

 

 

#juliáda

* * *

A szerep

A szerep

A siker ma este is förgeteges volt. Érzelgős és hálás a vidéki közönség. Több mint tíz percig tapsoltak, kiabáltak, izgatottan kommentálták a színészek játékát és az élet dolgait. „Zseniális! Mintha neki lett volna megírva ez a szerep!” – próbálta túlkiabálni a tapsvihart Aszen Karacsangov, a búza-nagykereskedő a szipogó, könnyeit gyerekesen törölgető feleségéhez hajolva. Utána lassan már csak az egymás közötti beszélgetések folytak, míg végül ki nem ürült a terem, és lassan, egymás után ki nem aludtak a lámpák.

Angel Todorov sietve ment az öltözőjébe, mosolyogva és visszaintegetve az őt üdvözlő kollégáknak és színházi dolgozóknak. Ahogy mindig, most is mindenki szólt valamit hozzá, vállon veregette, a nők ölelgették. Petranka néni, a takarítónő is könnyes szemekkel megtapsolta. „Aki meg van tapsolva, ki van fizetve.” – nyilallt beléje. A szobája előtti utolsó métereket a kedvelt rugózó lépéssel tette meg, amivel mintha azt szerette volna megüzenni a világnak, mintegy kompenzálva gyógyíthatatlan érzelmességét: „Színész vagyok. Komédiás. Bajazzo…”

Átlépett a színház fényes-zajos világából sötét és csendes öltözőjébe. Becsukta maga mögött az ajtót, és egy pillanatra rádőlt hátával, mintha támasztaná a betörni akaró fények és zajok ellen. Hangfoszlányok, kalapácsolás, nevetés, női cipők kopogása kavargott izgatottan a folyosón… Felnézett a sötét semmibe, és egy nagy sóhaj szakadt ki belőle.

Még nem volt túl az imádott anyja elvesztése miatt érzett gyászon. Furcsamód ez a gyász valamilyen új kisugárzást, hangulatot, hangzást, ízt, és, igen, valamilyen különös, jó illatot adott mindennek az életében… Mintha az anyja jósága, szeretete szétáradt volna a világon… Csak a színek… Ezek a gyáva, fásult színek… A felszín cifra rongyai! Szinte minden szín, leginkább a sárga csüggesztően fakónak hatott, különösen a sárgára festett házak…

Egyre gyakrabban menekült az emlékeibe… Azok nem fakultak… Ahogy az álmai sem… Különösen bántotta, hogy nem teljesítette anyjának ismételgetett ígéretét: elkészülni első színdarabjával. „Te is kapsz szerepet abban, anya…” mondogatta. Az anyja meg nevetett, ahogy csak egy anya tud nevetni. „Én, angyalom, én a deszkákon?…” „Nem, anyja, nem úgy gondoltam, neked nem kell játszanod semmit a színpadon! Te csak ülsz az első sorban, és nézed az előadást. De lesz egy szerep, amelyben te jelensz meg…” „Ott ülök az első sorban, és közben megjelenek a színpadon?... Hát, amikor kicsik voltatok, csináltam ilyeneket… Az egyiket szoptatni, a másikat füröszteni, a harmadiknak mesét mesélni, és közben mindenkinek főzni, és énekelni…” – ugratta az anyja, közben nevetett szép fekete szeme.

Itt lapul az asztal fiókjában a kézirat… Egy köteg üres fehér lap. Csak az első lapon volt írás. Arra írta le jellegzetes kalligrafikus írásával a szereplők nevét… Mindig, ha ránézett a listára, fejében már életre is keltek a szerepek. Igen, aki nevet ad, életet ad…

Magány… Rájött, hogy az anya elvesztésével végleg elvész az a burok, amelyben fogantatásunk pillanatától éltünk.

Magányosak, buroktalanok leszünk, és ezen semmilyen páncél növesztése, semmilyen álarc nem segít … És mégis, az életet folytatni kell, méltóan. Ez a dolgok rendje, az igazság, amelyen nincs mit érteni, amelyhez fel kell nőni. És a magányt elfogadó, a magánnyal megbékülő ember az, aki igazi emberré válhat, Olyan emberré, aki képes megérteni a többieket, és aki képes igazán szeretni… Nem, ezek nem fogalmazódtak meg benne, de pontosan ezt érezte, amíg átöltözött.

Ez volt az évad utolsó előadása. Bő egy hónappal voltak kénytelenek meghosszabbítani a szezont, mert vészesen megnőtt a színház adóssága. Ma este játszották huszonhatodszor az Élő holttest-et, ami ilyen kisvárosban már így is szép siker, pedig az érdeklődés még nem kezdett lanyhulni. Ősszel biztosan folytatják, és akár az 50. előadás is meglesz… Ha egyáltalán visszajöhetnek, és nem lesznek kénytelenek más városban folytatni…

De most az fontos, hogy már holnap hazaindulnak Veszával, aki szintén Várnában él… Micsoda ajándék a sorstól ez a fiatal tünemény… Néha beléje nyilallt a kétség: szabad-e magához kötni a lányt? Olyan lenne ez, mintha Fedja Protaszov hirtelenül megállapodna, és elvenné Mását… De hát ő nem Fedja, Vesza nem Mása… Az elhatározás valójában már megszületett benne, de mint hagyománytisztelő, jó gyerek először holnap beszél apjával, megkéri engedélyét, és áldását, utána pedig megkéri Vesza kezét Avram bácsitól…

…

  

Sose búcsúzz

https://www.valtozovilag.hu/sose.htm

Egy test töprengései

Pszt, ne moccanj!... Nem szeretném, ha felébrednének…

Szeretlek…

Béke önt el, ha érzem melegedet…

Béke, rend, nyugalom…

Annyira ismerlek… Mégis, minden érintésed az új felfedezés perzselő izgalmával ajándékoz meg…

Most odavetem a kezemet, és finoman hozzáérek a csípődhöz…

Milyen finom és meleg a bőröd…

Lazulj el… Tompítsd az érzéseid, hogy ne riasszuk fel őket…

Kövesd figyelmesen ezt a finom áramlást magadban…

Olyan, mint egy megtévedt fénypatak a világban, ami te vagy… Lassan, csillogva árad, körbe futja a magukba merült galaxisokat… Tekerődik, szinte táncol, beszínesíti az egész világűrt…

Szoktad szemlélni ezt a világűrt, amely benned van? Hasonlít a külsőre, de nekem jobban tetszik a sajátom…

Biztos vagyok, hogy a tiéd még gyönyörűbb… Amikor magadba fogadsz, érzem, milyen bársonyos, milyen ragyogó és szeplőtlen…

Vagy lehet, hogy a különbségeknek nincs igazi jelentésük? Azt mondom, hogy belső világom és a világűr hasonlóak… Igaz ez? Számít ez?

Szinte minden különbség… A legnagyobb, és a legörvendetesebb az, hogy te az enyém vagy, én érezlek… Vagy lehet, hogy a világ is érez hasonlót, ha téged érint?...

Érezzen, persze, csak érezzen… Attól biztosan jobb hely lesz…

De beléd hatolni, szeretkezni veled csak én tudok…

Egek, de jó szeretkezni veled…

Már három napja szeretkezés nélkül alszunk el… Minden porcikám kíván téged, veszett üzeneteket küldök, de a zsarnok képtelen… Tele van feszültségekkel, szinte vibrál körülötte a levegő…

Nem, nem sajnálom… A tiédet sem…

Tudod, sokszor úgy érzem… Furcsa érzés ez… Hosszú ideig bántott is, árulásnak tűnt… De most már egészen tisztán érzem…

Mennyivel jobb lenne, ha másképpen lennének a dolgok…

A szabadság is hiányzik sokszor, de a legszörnyűbb a pusztulás árnyéka…

Jó, mondhatom kevésbé durván: az elmúlás…

Elmúlás, pusztulás… Megint ezek a különbségek, amelyek semmit nem jelentenek az érzéseknek…

Vagy jelentenek? Hát, talán jelentenek… Végül is, mi, ha nem az érzések képesek felfogni még a legkisebb különbséget is…

Nem, én nem félek a pusztulástól… Ha egy gyerek épít egy homokvárat a tengerparton, a homokvár homokja kezdjen félni, hogy a gyerek majd elmegy, jönnek a hullámok, és egykettőre elenyésznek a csodás tornyok, falak, hidak? Évmilliók óta ott sodródsz a szárazföld és a tenger határán, és sodródni fogsz még sok évmillióig, amíg más elemek nem jönnek, és nem röpítenek újra az anyacsillagok ölébe…

Nem, én nem félek a pusztulástól… Inkább az igazságtalanság bánt…

Én, a test, elporladok, ő, a zsarnok, a belém fészkelődött lélek elszáll. Egy kicsit szomorúan röpdös fölöttem, köröz, figyel, les, míg végül elsuhan, és beköltőzik egy új testcsirába, és ott elölről kezdi az egészet…

Igen, dühős vagyok rá. Közben tudom, ha egy test dühős, igazságtalan is lehet…

De hát az igazságosság nem az én reszortom… Az a lélekre tartozik…

Dühős vagyok…

Dühős, és tehetetlen…

Mit tehetnék sorsunk ellen? Be tudnám csapni, helyet cserélve vele? Vagy kihívni párbajra: győzzön a jobbik?

Talán azért van ez így, mert mi, testek, kopunk, míg ők, lelkek, csak gazdagodnak, nemesednek? De hát ez nem is igaz. Mi sokkal látványosabban növünk, gazdagodunk, erősödünk, nemesedünk, amíg be nem kezdenek kapcsolni egymás után sejtjeink önmegsemmisítői…

Miért? Miért? Miért?

…

...

2015. november

Szimeonov Todor

(Részlet, a novella a Most, valamikor című kötetben jelent meg)

* * *

Ki tudná megtanítani nekem a jó nyelvet?

Az emberek könnyen megértik és elfogadják annak szükségét, hogy ha más, kedvezőbb terepen akarnak boldogulni, az anyatejjel együtt magukba szívott nyelv mellett igen komoly erőfeszítésekkel, akár évekig tartó munkával meg kell tanulniuk egy másik nyelvet. Egész embert, erős emberakaratot kívánó feladat ez. Ugyanakkor, ha az emberek menekülni akarnak a rossz emberi kapcsolatok valamelyik fejedelemségéből a jó emberi kapcsolatok valamelyik új fejedelemségébe, eszükbe nem jut az ottan beszélt nyelv megtanulása. Nem fogják fel, hogy az általuk vágyott új helyen nem feltétlenül értik meg dadogásukat örökölt nyelvükön.

Igen, nyelvében él a jóság, a szeretet, a bölcsesség. Milyen egyszerű a földi vándorlás igazsága: az arabokkal arabusul!  És milyen nehezen érthető a lelki vándorlás igazsága. Pedig ha megtanulnánk a megfelelő nyelvet, talán vándorolni sem kellene: egy új nyelv elsajátításával megismerhetjük rossz gyermekünkben a keresett jó gyermeket, rossz társunkban a keresett jó társunkat, ellenfelünkben partnerünket, ellenségünkben sorstársunkat.

Ó, egek, ki tudná megtanítani nekem a jó nyelvet?

A négy oszlop

Az embert nagy vonalakban 80 ezer tulajdonság jellemzi. Ezek közül négy a legfontosabb.

Első az intelligencia. Ezzel a tulajdonsággal valamilyen formában minden létező rendelkezik, akár az elektron. Ha jobban ismernénk a természete, bizonyára nem kételkednénk ebben, hogy elismernénk, hogy ma még nem tudunk az elektron intelligenciájával vetélkedő számítógépet készíteni.

A második, jóval magasabb rendű tulajdonság a műveltség. Sokan, különösen a hiányos műveltségűek lenézik ezt a tulajdonságot, azt tartva, hogy a műveltség nem egyéb, mint úgymond mechanikusan memorizált ismeretanyag. Azt kellene megérteni, hogy az a létező, amely ugyan tud számolni, tud gondolkodni, de nem a benne tárolt, a birtokba vett tudásanyag valamilyen felhasználásával képes ezt végezni, hanem mindig és csak az inputot képes feldolgozni, lényegében az, amit a matematikai tudományok automatának neveznek.

A harmadik, lenyűgözően magasrendű tulajdonság a kreativitás. Ezen a téren művészek, tudósok és istenek versenyeznek. Ez a géniuszok világa.

A negyedik, legmagasabb rendű tulajdonság a felelősség tudata. Itt véget ér a versengés. Nincsenek művészek, tudósok, istenek. Egyszerű emberek világa. Itt ők a végső kérdésekre, a jó, az igaz és az út kérdéseire adnak válaszokat.

Öl, nem öl, erősít

Ami nem öl, erősít – tartja az optimista közmondás.

Ennek igen szarkasztikus cáfolata a nevezetessé tett brit kutatók legújabb felfedezése, mely szerint a pesszimisták továbbélnek. Vajon mi lehet az igazság?

Az igazság bizonyára az, hogy minden, ami nem öl, de felmerülhet az ölés gondolata, egy kicsit mégis öl. Egy kicsit – vagy nagyon – koptat. És ami egy kicsit öl, egy kicsit koptat, az elvesz egy kicsit egy véges készletből.

Igen, mindenki egy induló zsetonkészlettel kezdi meg földi pályafutását az életnek nevezett játékkaszinóban. Nem öl meg a becsapás, az arcul csapás, a megaláztatás, a packázás, az árulás, a megsebzés. Szerencsés esetben megerősít. És nekem sem kell tétlenül és bambán bóklásznom a kaszinóban. Játszhatok, nyerhetek, gyarapíthatom a zsetonjaimat. De a becsapás, az arcul csapás, a megaláztatás, a packázás, az árulás, a megsebzés emészt, koptat, megrövidít. Fáradhatatlanul és szenvtelenül…

Én akármennyire nyerhetek, attól a játszmának, saját magamnak nem vethetek győztes véget. A játszmában csak az enyészet győzhet, mihelyt elfogy a játékzsetonom.

Ezért minden, ami nem öl, megtesz valamit a megölésemben. A megölésemért.

Ma egy közeli ember egy kicsit megölt. Egy távoli ember is. Egy véletlen ember is. Az adósom is. A hitelezőm is. A hatóság is. A másik hatóság is. A rádió is. A rendezetlen ügyeink is. A tudatlanság is. A kapzsiság is… Hosszú, hosszú, hosszú a sor…

Igen, vagyok. Itt vagyok. Most vagyok. Dac a végtelennel.

Még ma is erősebb, mint tegnap.

Még százévesen is erősebb, mint tegnap.

De ami belőlem megöletett, az hiányzani fog, örökre a játszmából.

Bár magam sose ölnék, bár válnék ilyen erőssé!…

Harci jelentés

Tolsztojnál nagyobb író, Einsteinnél nagyobb tudós, Jézusnál nagyobb újító lakozik bennem, de még alig adtam valamit a világnak, ami ezek nevéhez méltó.

Bizonyítani nem, adni akarok.

De vajon, normális ember mondhat ilyet?

Igen, ha így érzi!

Légy bátor, ember! Vállald a benned lakozót, a beléd helyezett ígéretet, tehetséget!

A becsület azzal kezdődik, ha becsülettel tartod meg a benned lévő ígéretet.

Először magaddal megharcolva, azután a világgal.

Vivere non est necesse

Az emberiség egyik legnagyobb igazságát a régi rómaiak fogalmazták meg szépen, tömören: Navigare necesse est, vivere non est necesse.

Sokan sokféleképpen próbálkoztak ennek fordításával saját nyelvükre, észjárásukra, különféle értelmezésekkel. Ma talán legjobban így fogalmazhatjuk az üzenetet: Változni muszáj, létezni nem.

Sokat ez nekünk, embereknek mond, akiknél látszólag ketté válik változás és létezés. A létezés a biztonságot, a kényelmet jelenti, a változás a kockázatot, az erőfeszítést. A változástól való félelem még arra is kaphatóvá tesz minket, hogy kétségbe vonjuk a változás létezését: „Semmi új a nap alatt.” És persze legkevésbé változik maga az ember. Ahogy ez a kegyetlen iráni közmondás tanítja: „Ha akarod, hidd, hogy a hegyek találkoznak, de azt ne hidd, hogy az ember megváltozik!”

Hát hogy ne változna az ember. Nézd meg 5 éves gyerekként, aztán 15 éves fiatalként. Felismered ebben az 55 éves emberben? És – ha megéri – ebben a 85 éves aggastyánban? Igen, ez a változás általában lassú. Ma ugyanolyan az emberünk, mint tegnap, és 24 óra mégis egy örökkévalóság.

De mi van az életszakaszok látványos változásai és a hétköznapok látszólagos változatlansága között? Igen, a látványosság és a látszólagosság között van az, amiről a nagy mesemondó a rókával mondatja el a nagy titkot: „Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Mi lehet lényegesebb az ember számára, mint az emberi fejlődés, amelyen át kell mennie? Ezt a rendeltetést még nem értjük meg világosan, se okos beszéd, se világos példák nem könnyítik meg megértését. Pedig itt van, a tudomány és a technika által immár jól felfedve a magzat élete: egy csodálatos fejlődés. Szigorú követelményekkel mért, sorsdöntő fejlődés.

Sokan úgy érzik, ha tanuló éveinkben megszereztük a nekünk való tudást, beléphetünk az életbe. Ott pedig az igazi belső változás ritka és esetleges. Azt elismerjük, hogy az okos ember „holtig” tanul, de a tanulás nem feltétlenül igazi belső változás. Azt elismerjük, hogy a „tanultakat” rugalmasan, tehát változó módon kell alkalmazni, de a rugalmasság nem feltétlenül igazi belső változás.

És amit a legszélesebb körben elismerünk: a személyiség nem változik. Nem változik az ember egy élete során. Nem változik az emberiség egy történelme során. Ki tudja miért, erről akart meggyőződni Woland is Bulgakov A mester és Margarita regényében, összecsődítve a moszkvaiakat a fekete-mágia előadására.

Mi tagadás, saját magunk vagy mások megváltoztatása az egyik legnehezebb dolog. Nevelni, és nevelődni: ez minden mesterség és minden művészet legnemesebbikje.

Senki és semmi nem mindenható, a nevelés sem az. Van helyzet, amikor tehetetlen eszköz, de van helyzet, amikor csodákra képes. Jobbá tenni valakit sokszor nehezebb, mint arrébb tolni egy hegynyi sziklát. De ha ez a szikla gurul, akkor ügyesen meg lehet változtatni mozgásirányát.

Minden ember egy guruló szikla. Az élet gurítja, és esélyeket ad.

Nevelj, és nevelődj!

Necesse est!

A kötélverés dícsérete

Láttál már kötelet, igaz? Láttál-e hajókötelet?

Rostos szálakból cérnát fonnak, több cérnából pászmát, több pászmából vékony kötelet, több vékony kötélből vastag kötelet, több vastag kötélből hajókötelet sodornak. Egy ilyen hajókötél vastag, mint az ember karja, és akár egy nagy hajót is meg bír tartani a rakparthoz szorítva.

És mit gondolsz, miből épül ez a kötél? Rövidke-vékonyka kenderrostok millióiból!

Ilyen hajókötél az emberiség, és abban mi vagyunk a rostok.

Ilyen hajókötél az életünk, és abban a rostok a cselekedeteink.

De amíg a kötélverők kész cérnatekercsekkel kezdenek dolgozni, életünk kötelét mi folyamatosan toldjuk. Számolatlanul hányjuk cselekedeteinket a máig tartó kötél végére, de ebből akkor lesz újabb szakasz, ha a kötélverő sors megcsavar, meghúz, megver, háromszor is kipróbál: szakadunk-e, vagy folytatjuk.

És folytatjuk, amíg ki nem fogyunk a cselekedetekből.

De vigyázz! Amikor a sors naponta megcsavar és meghúz, nem csak a folytatás vágódhat el, a kötél elszakadhat bármely gyenge részénél, gyökértelenségünknél, múltunk valamelyik elnézett trehányságánál, vagy rég felejtett gyalázatánál is.

Csináld! Cselekedj! Cselekedj okosan! Cselekedj bölcs böcsülettel!

És élj örökké!

Mert ha jót hagysz magad után, nem az enyészetbe hullsz.

Elkap egy kéz, és belever az emberiség kötelébe!

Élve!

* * *

A meleg dícserete

Csodálatos és éltető erő a meleg.

Csodálatos és éltető erő a hideg.

Mi meleg, mi hideg?

Az abszolút nullánál hidegebb nincs. Ez az érték viszonylag közel van, csupáncsak 290 fokra hétköznapjaink átlag hőmérsékletétől… Mi ez a minket melegítő Nap hőmérsékletéhez képes? A Nap belseje hatezer fokon ég, a Napkorona hőmérséklete viszont a kétmillió Celsius fokot is eléri. Mellesleg ez a hőmérsékletkülönbség oka máig a nagy tudományos rejtélyek közé tartozik.

És vajon létezik-e abszolút meleg? Mint amilyen a fénysebessége a sebesség világában?

De minek ezek a szélsőséges, ember által el nem képzelhető, meg nem élhető értékek? Ami döbbenetes, az, hogy az ember a lehetséges hőmérsékletek milyen keskeny sávjában életképes. És milyen keskeny sávban érzi jól magát!

Itt is, mint több más szükséglet, például a táplálkozás, a szexualitás, a kultura esetében, van egy alapszínt, és egy ciklikusan jelentkező igény. Pótolhatatlan jótétemény a megmelegedés élménye, élvezete. Ehhez sokszor bármilyen meleg is megfelelő, de ne higyük, hogy a meleg egyforma! Én többször is tapasztaltam a mélyből érkező termálvíz csodáját. De lezuhanyozni napmelegítette vízzel is fennséges érzés. Gondoljuk meg, milyen útot tett meg az az energia, amely simogatja börünket. Hasonlóan kényeztető a napra kitett párna, lepedő…

És végül, minden csodák csodája: a test, a szerető test melege, legyen az anyánk, vagy a szerelmünk…

  

Megbocsátani

A megbocsátás megtisztulás. Azt lehet megbocsátani, amiért haragszunk. A haragunknak viszont oka és története van. Az ember ok nélkül nem szokott haragudni. Az okot, sokszor nem könnyen, de ki lehet deríteni. Ez a ráció feladata. A haragnak van viszont egy sajátos története, és ez mindig a lelkünk sajátja. Az élet sokszor nehéz, a nehéz munkánál is nehezebb. És mi történik a nehéz munka közben a legnemesebb, legszebb emberrel is: izomlázat kap, verejtékezik, léheg, bepiszkolódik. De íme, vége a munkának, megfürdünk, megpihenünk, újra ragyog nemességünk, szépségünk. Ahogy a megpróbáltatások után megtisztítjük testünket, így meg kell tisztítani a lelkünket. Meg kell szabadulnunk a harag piszkától. Hogy a lelkünk nemessége, szépsége újra ragyogjon!

Jót teszünk ezzel annak, akire haragudtunk? Aki meg is érdemli haragunkat? Ki tudja? Nem lehetséges, hogy a megbocsátásunk nagyon büntetés a számára, mint a haragunk? A haragon a haragosunk – ha van egy csöpp esze – inkább nevethet. Joggal. Hiszen a haragós ember könnyen válik nevetségessé, és ami rosszabb: szánalmassá. A haragós ember gyenge.

Aki tud megbocsátani erős, és a lelke tiszta.

De ne szégyelld a haragodat! Ha nagy a munka, ha nagy a tett, nagy lehet a kiváltott harag is.

Csak az a fontos, hogy tisztulj meg.

Még nagyon kezdetleges a haragvási és a megbocsátási kultúránk egyaránt.

Milyen jó lenne, ha megértenénk mind a haragnak, mind a megbocsátás jelentőségét.

Milyen jó lenne, ha a megbocsátás is olyan megszokott rituálévá válna, mint a testi tisztálkodás.

Ha lenne a lelki megtisztulásnak is menetrendje, megszokott pillanata, akár a heti programunkban.

Milyen jó lenne, ha az egész közösségnek lenne egy közös ünnepnapja a megbocsátásnak…


Az Élet Útmutatója

Nincs jobb a rossznál

Nincs jobb a rossz időnél, mondja az azonos című regény szerint az ismeretlen amszterdami gitáros szomorkás dalának refrénje.

Nincs jobb a rossz gyereknél, mondja egy közmondás.

Nincs jobb a rossz lányoknál, mondja egy másik közmondás.

Nincs jobb a rossz barátnál, mondja egy jó barát.

„Ki vagy te?” – kérdezi Faust a Sátántól.  „Az erő része, amely mindig rosszra tör, és mindig jót mível…” a válasz.

Jó és rossz összeér.

És van jó, és van rossz összeérés.

Nincs jobb a rossz összeérésnél?

A jelkép törvényei

A dolgok néha jelképpé válnak. Egy gesztus, de ez már nekem többé nem gesztus, hanem szimbólum… Egy szó, ugyanígy… Egy tárgy, ugyanígy… Mi történik ilyen változásnál? A dolog megszólal. Szól hozzád, üzenetet küld. A te nyelveden beszél. És te hírtelenül megérted az ő nyelvét. Megérted a gesztus nyelvét. Megérted a madarak nyelvét. Megérted a fűszál nyelvét. Megértesz valami fontosat.

De vajon, ők beszélnek hozzád? Az igazság az, hogy valami akkor válik számodra jelképpé, ha abban visszhangozni hallod saját belső felismerésedet. Saját igazságodat.

A saját belső igazságunkat nem könnyű meghallani, meglátni, megérteni. Határunk az észlelés, éber, zsarnoki őr. A szemünk is szüntelenül néz, néz kifelé, kémlel. Mennyi gyakorlás kell, amíg megtanulunk befelé nézni.

Igen, ismerjük ezt a döbbenetes mondást: szembe nézni saját magunkkal. Elvonttá, elkoptatottá vált. És mégis, milyen nehéz a tükör elé állni, és fürkészően belenézni egyenesen saját szemünkbe. Nem együgyűen nézegetni arcunk részleteit, hanem fürkészően belenézni egyenesen saját szemünkbe. Szinte olyan ez, mintha egy idegen ember nézne bele a lelkünkbe. És képes sok titkot, sok igazságot kiolvasni.

Talán ennél is fontosabb, amikor a külvilágban pillantjuk meg saját igazságunkat. A jelképet mi teremtjük. A jelkép nem más, mint a bennünk megszületett felismerés felvillanó visszatükröződése, többé vagy kevésbé tagolt, érthető visszhangja.

Ha megértjük, a jelkép üzenetté válik. Ha felismerjük benne lelkünk nyomát, de nem értjük, akkor ez kínzó és misztikus jelkép marad. És dolgozni kezd…

Meg kell tanulni a jelképek nyelvét, a jelképek törvényeit.

Ez a lelkünk uralma a világ fölött.