A meztelenség csodája

 

Pontosabban: a meztelenség meglátásának (igen ritka) csodája – amelyre elmondhatatlan szükségünk lenne.

Ki ne ismerné (kissé tévesen) a nagy Andersen A császár új ruhája című meséjének híres kulcsmondatát: „A király meztelen!”

Ez szinte hétköznapi felkiáltás lett, és az az értelme: Hát vakok vagytok? Nem látjátok az igazságot?

Bizonyára minden ember legalább egyszer életében felkiáltottá, vagy éppen csak gondolta magában. És bizonyára alapvetően meg is van elégedve saját látásával.

Sajnos, a helyzet súlyos. Nagyon súlyos. Egyre súlyosabb.

Igaz, némiképpen visszaszorult a lapos Föld híveinek száma a tudomány sziszifuszi munkája nyomán, de a tudományos-technikai forradalom olyan agymosó technológiákat adott az üzleti és politikai marketing kezébe, amelyek egy új emberi faj kezd formálódni.

Ha a Reklámisten az Ő Profétája, a Média azt mondja, hogy a császár, és nem utolsó sorban a te új ruhád remek, trendi, környezetbarát, demokratikus, politikailag korrekt, demokratikus, ki vagy te, hogy másképpen gondold, és hol az a tiktokozó gyerek, aki kiáltaná az igazságot?

De a te ruhád a legkisebb gond. Mi történik velünk az elmúlt száz évben. Honnan jött ez a káosz, ez a békétlenség, ez a gyűlölet? És hova hova sodor minket ez? Egy végső apokalipszis vagy egy végső rabszolgaság felé?

Valami kiszúrja a szemünket, de nem jutunk a katartikus élményhez: igen, ez itt ameztelen igazság, és ez itt a meztelen hazugság.

Nem lehetünk nagyon büszke, hogy 200 évig a zseniális Arisztarkhosz után is hittük abban, hogy a bolond Nap kering körülöttünk, a világ közepe körül.

Ész hiányzik? Bátorság?

Mi tagadás, mind a kettőből kell, nem is kevés.

Nem lesz gyors és könnyű a megvilágosodás, de eljött. Sokat segítene ebben, ha minél több gondoló ember befészkelődik az az érzés, hogy van valami, ami kiszúrja a szemünket, de nem látjuk.

 

* * *

 

Tehát vagyok

 

Drága népeim, szegény népeim!

Nagy az én keserűségem nézve azokat, akiket látok.

Hol vagytok ti, akiket jó lenne látni?

De hogy mire ez a kesergés?

Jó régen volt egy olvasmányi élményem az üvegszemekről, amely fojtogató erővel fogalmazott egy bennem régóta lappangó érzést-tapasztalatot: az emberek értelmi nyitottsága túlsokszor látszat.

Erre a napokban két hasonló erejű élmény próbált megsemmisíteni. Én nem adom meg magamat, de itt (sem) én vagyok érdekes, hanem az ember helyzete.

Az első élmény Trump 9 órát tartó beiktatásának közvetítéséhez kötődött, amelyet sztoikusan végig néztem a francia TF1-csatornát. Jó dolog amennyire csak élő formában figyelni a történelmet. A műsor hihetetlenül profi volt, kiváló minőségben, minden szempontból. Maga a főkép az volt, amit az amerikai fél hivatalosan közvetített, de néha, kevésbé lényeges részeknél egy kisebb ablakban látszott a TF1 műsorvezetője és két vendége, akik kommentáltak az eseményeket, elemeztek, vitatkoztak, spekuláltak. Érdekes megoldás volt az, hogy a vendégek – egyenként, nem egyszerre – 10-15 percenként cserélődtek, de 1-2 óránként a műsorvezetők is. Így a 9 órás közvetítés alatt akár 80-100 embert is lehetőségünk volt hallani. Köztük természetesen volt férfi és nő, fiatal, középkorú és idős, újságíró, professzor, aktivista, kutató, diplomata. Mindenki tudott franciául, de többsége nem volt francia, nem meglepő módon a legtöbb amerikai volt (egy részük állandó vagy ideiglenesen Franciaországban él), de pl. dán vendég is volt. Szinte egy reprezentatív minta egy közvélemény (vagy egy antropológiai) kutatáshoz. Eléggé sokat beszéltek (ha Trump vagy más hivatalosságok nem beszéltek, nem szólt a himnusz vagy az énekesek). Talán a 9 órából 5 nekik jutott.

Hát ennek végére tudatosult bennem a szörnyű megállapítás: kétfajta ember mutatja magát nekünk, a pro-Trump és a kontra-Trump. Most teljesen fölösleges ecsetelni ezeknek a mentalitását, beszédét stb. A dráma az, hogy kétfélék. Annyit érdemes még megemlíteni, hogy igen, mind a két táborban vannak alkategóriák. Pl. nagy érdekes volt figyelni, hogy az ős-trumpisták mellett hány új-trumpista vállalja, hogy csalódott demokrata.

Miért tragédia ez nekem? Mert én nem akarok sem pro-, sem kontra-trumpista lenni, hanem szabad, szuverén, de főleg értelmes módon gondolkozó ember akarok lenni. És még inkább, hogy az emberek nagy többsége, mihamarabb minden ez legyen: szabad, szuverén értelmes lény.

Az elmúlt napok második antiélményem egy felhívás közzététele volt, amely összefogást sürget azért, hogy a családban, óvodában és általános iskolában tanítsuk meg a gyerekeket az emberi szótár legszebb szavaira: kérem, köszönöm. 2-3 kedves ismerősöm lájkolta ezt a szociális médiában. De hol a többi 3 milliárd médiázó-tiktokozó?

Hova lettek az értelmes emberek?

Hihetetlen fájdalom ez nekem, aki nem jajveszékel, nem ostoroz, nem lubickol a kritikátlan kritikában, hanem konkrét feladatokat és megoldási javaslatokat tesz.

Gyerekoromban nagyon tetszett és lelkesített Gorkij meséje Dankóról. De bennem mégsem ilyen ambíció alakult ki, hanem egy gyakorlatias vágy, hogy gondolkodásom kínáljam fel szerényen az embereknek.

Gondolkozom az emberért, tehát vagyok.

Én megvolnék, de hol az ember?

Láttál-e embert errefelé mostanában?

 

* * *

 

SZÓPIRAMIS

 

Elém raktak egy idézetet egy igen művelt embertől, amelyben elmélkedik a népek nagyságáról és kicsinységéről, sorsáról, hogy mitől nagyok vagy primitívek.

Olvastam, olvastam, és elgondolkoztam… Hirtelen úgy éreztem, hogy talán jobb hatással lenne rám most egy macska dorombolása, mint egy filozófus elmélkedése.  Tisztelem a műveltségét, a gondolatait, de nem tudok azonosulni ezzel a gondolkodásmóddal. Elgondolkoztam, hogy miért van ez így? Mi ez a fenntartás? Mi zavar már olyan mértékben, hogy időnként már viszketek a filozófiai okosságoktól?

A következőket véltem felfedezni: a dolgok bonyolultak. Ez igen triviális megállapítás így első hallásra,- már hogyne lenne minden bonyolult ebben az életben? Talán többet mond az, ha azt mondom, hogy minden dolog egy végtelen piramis. Vegyük például Európát. Ez is egy végtelen piramis. A csúcsa az az egy szó, hogy Európa. Ez egy szó. Mindenkinek mond valamit, kinek mit, tapasztalata, műveltsége függvényében, de egyértelmű, hogy az még azért szinte semmitmondó. Sokat sejtető, de semmitmondó. Könnyű továbbmenni és mondani több dolgot. Tehát ez már a piramis következő szintje, a csúcs alatt, és ezt lehetne tovább részletezni. Lehetne leírni Európa földrajzát, történelmét, lehetne elemezni a kultúráját, a népeit, a jelenlegi problémáit, az esélyeit, és így tovább.

Köteteket lehetne leírni, ami azt jelenti, hogy egyre tovább megyünk le, a piramis alsóbb szintjeire, részletezzük, feltárjuk, gazdagítjuk a tartalmat, az igazságot,- de ezt valójában a végtelenségig tehetjük. A végtelenségig bővíthetjük a tudást, az igazságot.

 A matematikában ez egy nagyon jól ismert probléma, amelyre egy kitűnő példa Európának, mint földrésznek a lerajzolása. Lerajzolhatjuk egy ceruzával egy papírlapra, a bennünk élő kontúrjait, mert mindenkinek van egy vizuális képe Európa földrajzáról. De hát hol találkozunk mi ezzel a képpel? Sehol! Ha egy űrhajóban ülnénk, talán a kozmoszból így látnánk, ahogy szokták a térképeket lerajzolni. De hát felhők takarják, így is lehetne készíteni egy részletesebb térképet.   És aztán még és még részletesebb térképet, valamilyen léptékben. És kiderülne, hogyha egészen közeli, tehát teljesen élethű térképet kellene lerajzolni, ahol minden tengerpart úgy van visszaadva, ahogy a valóságban van, de méteres, aztán centis pontossággal, aztán milliméteres pontossággal,- akkor az a vonal, amely lerajzolja Európa körvonalait, olyan hosszú lenne, mint a valóságban, vagyis  sok ezer kilométeres vonal.

Valahogy így fest, ez a jellege ennek a piramisnak, ami amögött az egy szó mögött van, hogy Európa. Ezt a szintet szó szerint lehetne venni, hogy ez lefelé, a részletek felé haladva egy végtelen piramis. A végtelenségig lehet bővíteni, gazdagítani, szaporítani azzal, amit el tudunk mondani Európáról.                                        De itt azért van egy csavar. Azt kell mondani - elképzelni is lehet, - hogy mégiscsak, a piramisnak van egy alapja, ami bizonyos értelemben ellentmond annak, hogy végtelen a piramis, mert ha végtelen, akkor hol van ez az alap?  De mégiscsak látjuk, felfogjuk, megértjük, hogy van egy virtuális alapja, és ez a virtuális alap a valóság. Tehát a valóság, ahogy a tengerparti részletes leírás, ugyanúgy elvisz a valóság részleteibe. A valóságnak annyi felülete van, oda tartozik minden, ami egy európai emberrel történik, történt és történni fog.  Minden, ami izeg-mozog, ami nő, ami megszületik, fejlődik, meghal. A természet egy végtelenség. Itt viszont eszünkbe juthat egy nagy bölcsesség. Most nem jut eszembe egy XVIII. századi német filozófusnak a bölcsessége, amely azt mondja, hogy „mindenben minden van”. Ez egy végtelenül bölcs mondás, mert valóban, bármit mondunk, mondunk egy szót, vagy tíz vagy száz szót, minden szó mögött, amit kimondunk, van egy végtelen piramis. És hogy mi a mi műveltségünk, tudásunk, meddig enged ebbe a piramisba, egy nehéz kérdés… Ki tudja, hogy ki, meddig tud eljutni értelmesen? Az, aki triviálisan szörfozik a szavak tajtékján, nem sokat ért az egészből.

Hát,- ez a helyzet.  De itt visszakanyarodok, és ez a végén sugallta a választ, hogy miért vagyok így, s kezdek viszketni a sok filozófus szövegelésétől.  Talán azt kell mondani, hogy ami zavar engem az ilyen filozófusi szócséplésben, a filozófus magabiztossága. Úgy beszél, mintha száz százalékig biztos lenne, az életét is kockára tenné azért, hogy amit mond, az igaz. De hát ez abszurdum! Ez egy borzalmas nagy, fájdalmas tévedés! Mert minden szó egy piramis. És hogy ki, mit ért, hogyan értelmezi amit én mondok, az egy végtelenül összetett, bizonytalan dolog, és nekünk tisztában kell lennünk ezzel a bizonytalansággal. Nem lehetünk biztosak abban sem, hogy amit mi mondunk, az egy adekvát meghatározás. Szerencsésen fogalmaztunk-e, ha egy kicsit jobban részletezünk, nem derülhet-e ki, hogy azért nem egészen úgy van a dolog, hanem árnyaltabb, ahogy szokták mondani. Még inkább bizonytalanok lehetünk abban, hogy mi megy át abból, amit mondunk, az olvasóba.

Ha nagyon magabiztosan beszélünk, akkor ezzel egy rossz szolgálatot teszünk az olvasónak, akit arra provokálunk, hogy vagy fogadja el azt, amit mi mondunk,  vagy vesse el, hogy adott esetben gondolkodásra késztessük.

Ez lenne a cél. Ez lenne a legjobb. De ha mi túlságosan magabiztosan beszélünk, nem érződik, hogy magunk is lebegünk a dolgokban, a tudásban, az igazságkeresésben, akkor becsapjuk az olvasót és becsapjuk magunkat is.

Voltaképpen minden igazságkeresés. Vagy ha nem is egy igazi ”… igazságkeresés, egy értelmes üzenet kísérlete.

Ilyen gondolatokat ébresztett fel bennem ez az idézet. Hogy aztán mi van a népek nagyságával és kicsinységével kapcsolatban, az egy külön téma lenne. Szerintem a szóban forgó szerző igen melléfogott ebben a kérdésben, mert nem annyira a népeket kellene rangsorolni. Szerintem a népek igen egyformák. Nincsenek kiugróan bölcs és nemes, vagy átszellemült, és nincsenek menthetetlenül primitív népek. Sokkal érdekesebb, hogy azok az emberek, akik kisebb-nagyobb hatással, hatalommal vannak a dolgok alakulására a nép sorsát illetően, azok milyenek abban az országban, abban az időben. Itt pedig már nagy különbségek vannak. Szerencse és szerencsétlenség dolga, hogy kik vezetik, kik irányítják, kik terelik a népeket.

 

* * *

Egy érdekes „appendix”: a Változó Világ ismeretterjesztő könyvsorozat megszületése körül kialakult bennem a koncepció az optimális terjedelmi mértékekről, amelyek alkalmazhatók egy-egy fogalom, téma stb. bemutatásánál. Ezek: szómagyarázat, szócikk, tanulmány, Változó Világ kötet, nagy monográfia.

A fenti gondolatsor hirtelenül felismertem, hogy ez a „terjedelmi koncepció” nagyszerűen illeszkedik a szópiramis-koncepcióhoz, oly módon, hogy ezek a kitüntetett terjedelmi mértékek voltaképpen kitüntetett kognitív szintek, mint a körfolyosók az Eiffel-toronyban.

A szép az egészben, hogy az első szint voltaképpen tökéletesen azonosítható az apeva „terjedelmével”: mondasz egy szót? Hát legelőször mondd el a lényegét 15 szótagban. Utána mehetünk tovább. Egészen a Változó Világig. És azon túl. H eszes, bátor és hosszú életű vagy.

Kívánom, hogy az légy!

 

* * *

 

Egy séta az erdőben?

Jó példa az erdő. Elmész egy kellemes erdei sétára. Nagyszerű élmény, kikapcsolódás. Gyönyörködsz a látványban, de gondolataid is megélénkülnek, felszabadulnak, kalandoznak témáról-témára.

Megtörténhet, hogy a séta után kezedbe akad egy ismertető az erdőről, vagy akár az, hogy egy barátod mesél róla érdekes dolgokat. Esetleg rájössz, hogy egy sor dolgot nem vettél észre, vagy nem éppen így emlékszel azokra. Legközelebb egy kicsit – vagy nagyon – más szemekkel teszed meg ugyanazt a sétát. És lám, valóban, több olyan részlet is feltűnik, amelyet múltkor észre sem vettél, mintha ott sem lett volna. De a felizgatott figyelmed most olyasmit is észrevesz, amelyről az ismertetés vagy a barátod sem tett említés, pedig lám, milyen különleges.

Ez is egy megnövelt valóság, de nem a mostanában divattá vált mesterségesen megnövelt valóság („AR”). Még kevésbé szilikonnal megnövelt szépség.

De mi a természete ennek a természetesen hozzáadott valóságnak? Mit látunk? Mit érzünk? Mit észlelünk? Mi késztet gondolkodásra, reakcióra? Egy objektív valóság? Az igazság? Vagy a tanulva szerzett valóságtöbblet?

Nem ritkán az erdő, ami éppen az aktuális problémánk, komolyabb dilemmát vet fel. Bevallom, én is egy ilyenből indultam ki most. Amin igen mélyen elgondolkoztam: a matematika. Vele kapcsolatban nagyon is megtetszett az erdő hasonlata. 2019 elején jelent meg A számok című kötetem (magyarul), két hónappal később Az idő hullámai címmel megjelent néhány írásom bolgárul, többek között egy új kis cikkel a Püthagorasz-féle háromszög számokról. Ebben többször is hivatkoztam arra, hogy ez nem más, mint egy kellemes, nem megerőltető kirándulás a matematika pompás erdejében, amely voltaképpen gond nélkül megközelíthető. Nem kell hivatásos, de még amatőr matematikusnak lenni, hogy egy üdítő hétvégi kirándulást tegyünk. Ott pedig valóban annyi az apró megfigyelni való! Minden borok alatt találunk valamit. Szerencsére mérgező gombáktól sem kell félni. Igazi szellemi bónusz, hogy lépten-nyomon átélhetjük a matematikai „igazságok” felfedezésének örömét (különösen, ha nem zavar, hogy ezeket az igazságokat már ezerszer felfedezték előttünk).

Rendben van, a matematika valóban olyan, mint egy igen hatalmas, igen izgalmas erdő. De mi teremti azt? A matematika-erdő megteremtésében, semmi kétség, a matematikusoknak nagy, mondhatni döntő szerepük van. Minél több matematikai művet megismerünk (vagy előadást meghallgatunk), annál nagyobb erdő vár minket. De az erdő akkor is felbukkan, és befogad, ha igen keveset olvastunk róla előzetesen. És ami a fő: ha sokat, ha keveset is olvastunk, ez az erdő nem úgy tűnik, mint egy Disneyland, amely a matematikusok művei alapján lett volna elkészítve kartonból és gipszből, hanem valóságos erdő, a maga módján, a maga törvényeivel. Még az is megeshet, hogy a valóságos erdő megcáfol egy könyvben leírt állítást. Rendben, ez csakugyan ritka eset, egy laikus aligha találkozna ilyen esettel. (Pl. Martin Mersenne is leírt egy pár olyan állítást a később róla elnevezett számokról, amelyeket később az erdő illetve annak más látogatói megcáfoltak.

De annál csattanósabban vetődik fel a nagy kérdés: mégis az lenne a helyzet, hogy a matematika egy tökéletesen valóságos erdő.

Szememben minden jel erre mutat. Ám marad egy végső nagy kérdés: hol van ez az erdő? A budai hegyekben? Netán a fejemben?

Esetleg az a repülő szőnyeg, amelyen a változó világ utazik törökülésben, és fütyörészik?

* * *

Semminek nincs értelme

* * *

Szóbotlások, nyelvbotlások

Néha megküldöm egyik író-újságíró barátomnak valamelyik blogomban megjelent új jegyzetemet, ha úgy gondolom, hogy érdekelné – vagy provokálná. Szeretem nem ritkán csípős, de mindig barátságos és okos kritikáit. Legutóbb a négy híres barát legújabb beszélgetését küldtem meg.

Ez volt a válasza: „Ez veretes, de ilyenkor érdekesebb a mozgékony, aktuális modorban használt hangnem…” Túlontúl finoman fejezte ki magát barátom (nem a javasolt „mozgékony, aktuális modorban használt hangnem”-ben). Tudjuk, az „aktuális modor” már nem csak nyomul agresszíven, hanem uralkodó minta a legtöbb amerikai filmben, a legtöbb politikus, celeb és nyomukban a fiatalok nagy részének beszédében (és gondolkodásában).

Ezt válaszoltam barátomnak: „De hát én nevelni akarok (ide a komolyság némi feloldása érdekében egy mosolygó arcot), nem mellesleg példával.”

Erre a 87 éves barátom egy szomorú arcot küldött („fafej”, gondolhatta joggal).

Komoly, nem egyszerű kérdés: hogyan legyünk a nyelvvel, a beszéddel. Szépen, választékosan, netán „veretesen” beszéljünk-e, vagy lazán, „trendien”, „őszintén”, „gátlások nélkül” stb. Értem, hogy az emberek nagy része torkig van a hamis, demagóg, modoros vagy éppen „bükkfa” nyelvvel. De ez a posztmodern neobarbár nyelvkultúra vagy inkább igénytelenség nem egy jó irány.

A véletlen úgy hozta, hogy még aznap két olyan levelet kaptam, amely némi derültséget okozott, meg újabb töprengést: vajon valóban ilyen nehéz jól megfogalmazni elemi dolgokat.

Az egyik valójában magánkörlevél: „Sziasztok! Idén először rendezzük meg a [egyesületünk] első maffia-bajnokságát… Nagy nap lesz!” Hát nem fértem bőrömben, ezt replikáztam: „Sokaknak. Biztosra veszem, hogy azon a napon valaki először megy az első esküvőjére.”

Komolyabb úgy volt az alábbi hivatalos tájékoztatás:

Kedves Ügyfelünk!

Ezúton szeretnénk tájékoztatni Önt, hogy egy előre nem tervezett nyomdatechnikai probléma miatt az Ön ... számláját sajnos csak későbbi időpontban tudjuk bemutatni a Díjnet felületén keresztül.

A felmerült probléma megoldásán már dolgoznak kollégáink, és előreláthatóan 2019.10.18-át követően már a megszokott módon fogja tudni megtekinteni az október havi számláját.

A fentiekre tekintettel az Ön fizetési határidejét 2019.10.28-ra módosítjuk.

A kellemetlenségekért szíves elnézését kérjük! ... Magyarország Kft.

Csak remélni lehet, hogy a „szuperbrendes” cég terveiben nem szerepel sok beütemezett probléma.

Élesítsed nyelvedet, ember! Ettől csak élesebb lesz az elméd

* * *

Fekete és sötét

Néhány napja minden komoly ember egy hírre figyel: lefényképezték a lefényképezhetetlent, egy fekete lukat!

A szenzációt jelentőségéhez méltó módon menedzselték: több napig csak jelezték, hogy jün a kép. És végül meg is jött.

Egy kicsit elmosódott (csak elmosódott kissé, nem szemcsés), egy meglepően fekete (csillagtalan) égen. Mégis szép, fenséges, imponáló, borzongatóan rejtélyes.

De nekem hamar gyanús lett valami ebben a képben,

Feketének fekete a középen lévő luk. Abban sincs semmi meglepő, hogy igen szép, fenséges stb. aurája van a luknak.

Csakhogy… miért ilyen ez az aura? Hogy milyen? Olyan, mintha egy színes gyűrűje lenne a fekete luknak, mint a Szaturnusznak, mi meg pont olyan szerencsés irányból kaptuk el lencse vagy valami végre, hogy teljes szépségében és terjedelemben látnánk a gyűrűt.

Sejthető, hogy a fekete luk körül nem gyűrű, hanem valamilyen sajátos szféra van, amely ugyan lehet furcsa, strukturált, tekert, aszimmetrikus, de bizonyosan nem egy szaturnuszi gyűrű. De akkor felmerül a kérdés: ha a fekete luk körül van egy ilyen Pazar szféra, hogy láthatjuk a fekete luk ez alatt lévő feketeségét?

El nem tudom képzelni, hogy a kép ilyen ostoba csalás lenne.

De valami nagyon vár magyarázatra.

Kétségtelenül itt olyan területen bóklászunk, ahol a „józanész” nem sokat tud segíteni. Kell egy zseni, aki megérti a kérdést, és egy nagyobb, aki elmagyarázza azt a többieknek.

Sajnos, ez lassan kezd kimenni a divatból.

Vagy tán mélyebb oka lenne?

A mi kis Szaturnuszunk

* * *

Én nélkül

Megvilágosodással ért fel találkozásom Csuang-csou mondásával: „Az igaz ember én nélkül van.” Ez a mondat ugyanis minden másnál jobban adja meg az igaz ember egyébként nehezen megfogalmazható lényegét. Később viszont sokat töprengtem: mije van az igaz embernek „én” helyett, mert az mégsem lehet, hogy üresség tátongjon benne az „én” megszokott helyén.

Végül rájöttem: emberség. Fényt és melegséget adó eleven emberség.

A magunk, az ember megértésének egyik legfontosabb kulcskérdése ez.

Nekem a fény az értelem, és a melegség az érzelem. Mind a kettő kell, hogy stabilan álljon az ember a világban. Ugyanúgy mint ahogy a két lába.

* * *

A mindenség mindentudása dióhéjban

Mi egy világban élünk, abban, amelyet a régi görögök kozmosznak hívtak. A szó megmaradt nekünk, és alkalmas, hogy ezzel jelöljük az általunk ismert mindenséget, a fenséges világegyetemet.

Közben már bizonyosak lehetünk, hogy a mi világunk nem az egyetlen, ellenkezőleg, bizonyára végtelen sok más világ létezik, már csak azért is, mert valahol valaminek valamiképpen végtelennek kell lennie. Ugyanis a mi saját világunk – ezt most már eléggé nagy bizonyossággal vallom – nem végtelen, hanem minden szempontból véges.

Világunk létezik, és benne sok dolog létezik. A létezésnek több minősége van, a közös tulajdonság azokban az, hogy rendszerek. Maga a Kozmosz is rendszer. Rendszer a galaxisok, a csillagok, a bolygók, az élőlények, az atomok és molekulák, az elemi részecskék. Minden rendszer egy másik rendszerben van. Egy adott létező minőségétől függően csak bizonyos rendszerekben tud minősége szerint létezni, ha abból kikerül egy átmeneti környezetbe, más tulajdonságai szerint vegetál, amíg újra nem kerül egy neki megfelelő rendszerbe. Ilyenek például a vírusok is, amelyek csak bizonyos élőlényekben képesek szaporodni, azokból kikerülve hibernálva próbálnak túlélni, amíg újra be nem kerülnek egy alkalmas gazdalénybe.

A világban nincs tér, maga a világ olyan „építőelemekből”: térsejtekből áll, amelyek alkalmassá teszik a világot arra, hogy az ember kivetítsen rá különféle geodéta, pontosabban kozmodéta rendszereket.

Mi a különbség egy térsejt és „a tér egy pontja között”. Ez utóbbi az eddigi világszemlélet egy azonosíthatatlan fikciója, a térsejt ezzel szemben egy valóságos egyedi létező, bizonyos értelemben olyasmi, mint az elektron.

Mit tudunk a térsejtekről?

Egyelőre szinte semmit. Nem tudjuk, hogy keletkeznek, hogyan szaporodnak, hogyan pusztulnak, hogyan érintkeznek egymással. Ugyanakkor már sejthetünk bizonyos tulajdonságaikat.

Legelőször azok is rendelkeznek egy sajátos kettős jelleggel, mint amit régóta tapasztalunk a fénynél (egyszerre korpuszkula és hullám). A térsejt egyszerre viselkedik mint pont és mint gömb. (Ezért lenne különösen izgalmas kutatási terület „A szigorúan nem-euklideszi geometria”.)

Ami ennél is izgalmasabb: a térsejt képes információtárolásra, éspedig „végtelen” mennyiségű információ tárolására.

Tehát a világunk olyan lenne, mint egy hatalmas – és igen híg – medúza? Igen.

Esetleg azt kellene hinni, hogy ennek a medúzának az anyaga az a rejtélyes éter, amely különböző korokban visszatérő hiedelem volt. Semmi gond, ha valaki így akarja értelmezni a helyzetet.

Egy még „vadabb” elképzelés: lehetséges, hogy maga a már felfedezett neutrínó a térsejt? Mint hipotézist, nem kell kizárni. Bizonyára a fizika egyszer majd tisztázni fogja ezt.

Mind ezekkel a felismerésekkel eljutottunk az új világszemlélet kapujához. De itt a kapu fölött egy felirat: „Te, aki ide belépsz, felejtsd el az időt!”

A világ nem más, mint változás. A világot elképzelhetjük mint medúzát, de talán még helyesebb, ha agyként képzeljük el. Egy olyan agy, amelynek sejtjei azonosak a térsejtekkel. Minden térsejt tárol valamilyen információt, amely számára információátadási parancs is. Ha nem adhatná át, belefulladna, felrobbanna, megsemmisülne.  Átadni viszont csak azoknak tudja, amelyek „közel állnak hozzá”, amelyekkel összeköttetésben van (a távoli összeköttetés fennállása adhat esélyt a csillagok közti utazásra), éspedig adott jelre (mint a számítógépben). Ez az ütem tehát (bizonyára ez a Plank-idő) szabja meg a világ változását, de egyben teszi világossá azt is, hogy az idő is emberi „geodéta” fikció. Fizikai értelemben idő nem létezik, így az utazás a múltba vagy a jövőbe is megmarad művészi fikciónak.

Reálisan csak az örökké megállíthatatlanul változó „most” létezik, egyetlen példányban.

Az új világszemléletben még hatalmas fehér foltok vannak:

- a térsejtek fiziológiája: hogyan keletkeznek, hogyan szaporodnak, hogyan pusztulnak

- a térsejtek információkezelése, milyen „processzorral” rendelkeznek?

- az információ, anyag és energia „szentháromsága”: hogyan mennek egymásba?

- a vonzás és taszítás mechanizmusai, az elemi erők leltára.

Mit is jelent ez az új világszemlélet? Helytálló-e egyáltalán?

Erre majd a jövő adja meg a választ.

Magam biztos vagyok abban, hogy a fizika e világszemlélet elfogadása nélkül is halad majd, és haladni csak a több tudás irányába lehetséges (az entrópia emberi törvénye). És ez a döntő.

Ma is, mint mindig, a 100 évvel későbbi tudás töredékének a birtokában vagyunk. Nagy mutatvány ilyen tudatlanul víziókat kreálni a világról.

De hát ilyen az emberi elme: érthetőnek akarja látni a mindenséget.

* * *

Akartunk. Tettünk.

Egyik barátom meghívott könyvbemutatójára. Fontos, de érdeklődésemtől meglehetősen távol eső, szinte ismeretlen szakterületen dolgozik, mégsem próbáltam kimenteni magamat, hiszen rendhagyó alkalomhoz illő rendhagyó kiadványról volt szó… De főleg egy rendhagyó emberről, aki hihetetlen energiával, intelligenciával, tehetséggel 30 éve tart életben egy vergődő ágazat szaklapját.

Ennek a szaklapnak a jubileumi 30. – gyémánt – évkönyvét mutatta be barátom, mint főszerkesztő, az ágazat impozáns szakkönyvtárának zsúfolásig megtelt nagytermében. Szívmelengető volt ez a megtisztelő érdeklődés a szakma teljes társadalmi hierarchiája részéről. Tucatnyi jobbnál jobb felszólalás tolmácsolta az olvasók háláját barátom iránt, de nem kevésbé élénken foglalkoztak a szakma – ezen keresztül egy kicsit az ország – vállalandó múltjával, gondterhes jelenével és bizonytalan jövőjével.

Ahogy jó ideje mondhatni divat, a könyvbemutatót nagyszerűen színesítette, a felszított érzéseket vibrálóvá fokozta két rövid zenei műsor és több vers is…

A bemutatót követő fogadáson barátom félrevont és kezdett sajnálkozni, hogy a nagy izgalomban elmulasztotta elmondani zárásképpen egyik haikumat. „Itt van a zsebemben, de hát én fejből tudom…” szabadkozott-bosszankodott… És hogy kétség sem legyen, vagy talán azért, hogy most – nem is négyszemközt, hanem csak így magában – pótolja a vers hatását, el is súgta:

Mindent akartam…

Semmim sincs. Így megyek el…

Jó volt akarni…

Meglepett, és meghatott a vallomás. Lám, éreztem, egy rokonlelket is megérintett ez a rövid számadás. Furcsa érzés. Mint minden, ami ritkán adatik az életben. Nagyon ritkán.

Ö meg csak bosszankodott, és sajnálkozott. Nála az intellektus és az emberség olyan magas szinten találkozik, hogy megjegyzése magától értetődő és baráti volt: „Pedig biztos jól esett volna hiúságodnak!”

Nevettünk, és egyetértettünk, hogy mi már régen elhagytuk a hiúság világát.

Jó, de mit tesz egy ilyen élmény a versköltést megkedvelt elmében? Költői kérdés.

* * *

O. I.-nak

Jól esett volna

dőre hiúságomnak…

Derülök rajta…

* * *

A szupergó

Miután néhány napja a sokatmondóan Alphago-nak nevezett program legyőzte a gó európai bajnokát, ma legyőzte a világbajnokot is.

Eddig mindenki büszke volt arra, hogy létezik olyan játék, amelyen a számítástechnika, divatosabban mondva: a mesterséges intelligencia nem bír felülkerekedni. Mert jó ideje mindenki tudja-elfogadja, hogy a sakk sem gond a komputer-agy számára.

Már-már pánik hangulat kezd eluralkodni: EZEK túljárnak az eszünk! Végünk van… Csak kifutó fiúknak leszünk jók a szép új világban…

Nyugalom, barátaim! Itt van ez a szög. Legyetek szívesek verjétek be ebbe a fahasábba! Kézzel! Ja, kézzel nem lehet szöget beverni? Kalapács kell nektek?

Hát a számítógép agyatokhoz képest többet tud, mint a kalapács az öklötökhöz képest?

Fogjuk fel, hogy a mesterséges intelligencia sem sokkal több, mint a tudós vasökle, vagyis a tudós kalapácsa. Persze, az igazi tudós ölében a mesterséges intelligencia több mint egy hasbeszélő bábú, amely csak a mester gondolatait szajkózza. A mesterséges intelligencia elképesztő mértékben növeli agyunk hatalmát, és ezzel megint csak megerősítjük központi helyünket a világban. Hiszen megnövelt agyunk, ugyanúgy, mint megnövelt öklünk jóra is képes, rosszra is képes. Mi merre billenti el a dolgokat? A történelmet. Ez bennünk dől el, mint a kötéltáncosnál is.

Szóval észnél legyetek!

Én meg most megyek gózni a számítógéppel. Nem, nem az Alphago… De így is mindig legyőz…

Csakhogy neki nem támadnak új gondolatai, nekem meg… állandóan… Most például megalkottam a szupergót, amely annyiban más, hogy kétszer annyi vonal van a táblán, vízszintesen és függőlegesen. Mivel egy vonal hozzáadása is hatványozza a lépéslehetőségeket, a vonalak számának megduplázása bizonyára ma megoldhatatlan számolási igényt támasztana, míg a stratégiában gondolkodó emberi agy kisebb gyakorlással jeleskedne az új változatban is.

De ez nem egyszerű mennyiségi verseny. A lényeg az, hogy az ember tengelye nem a talpától a feje búbjáig terjed, hanem tovább, egészen a Sarkcsillagig, és azon túlra

* * *

Merjünk érezni!

Kár a szóért: a babona rossz. A babona először is ostobaság, és mint minden ostobaság bármikor bármilyen tragédiát is okozhat.

A kérdés inkább az: babona-e minden, ami annak látszik? Biztosíthatom-e azt, hogy az, ami más körülmények között sima babona, nálam hasznos eszköz?

A dolog ilyetén megfordulása nem lenne precedens nélküli. Sok anyag például nagyobb mennyiségben méreg, kis mennyiségben gyógyszer…

Azt hiszen, a babonák nagy része, de akár az előttem átszaladó fekete macska is hasznos figyelmeztető vagy emlékeztető tudna lenni arra, hogy bölcs dolog az óvatosság, a megfontoltság, a tervek újragondolása. Ehhez elég, ha nem döntöm el magamban balgán, hogy e miatt a kedves négylábú miatt szerencsétlenség ér, és nyúlszívűen visszafordulok, vagy esetleg egy gyors irányváltással inkább az utánam jövőre hagyományozom a várható sorscsapást, hanem szinte derülök a néprajzi műveltségem eme mókás gyöngyszemén, közben újra sorra veszem a soron következő feladataimat…

Sok és különféle izgalmat hoznak a számokkal való találkozásaink. Nem véletlenül virágzik évezredek óta a számmisztika, a numerológia, a kabbala… Vehetjük triviális esetnek, ha vásárlásnál egy szám mellbevágóan nagynak, vagy kellemesen kicsinek érezzük. Bonyolultabb a helyzet, amikor ki kell találni a hétem megjátszandó lottószámokat… És megint más amikor „velünk szembe” jönnek a számok, és üzenetüket szeretnénk megfejteni…

Számokkal lépten nyomon találkozhatunk vizuálisan, akusztikusan, intellektuálisan… De kétségtelen, hogy az óraszerkezetek, elsősorban a modernkor digitálisan jelző óraszerkezetek a nagyiparos. Ahányszor ránézünk, annyiszor valamilyen érdekes négyszámjegyű számot. Valóban, nehéz „nem érdekes” négyszámjegyű számot elképzelni, de ha lenne is ilyen, akkor azért lenne érdekes.  Természetesen, ízlés dolga, melyik mennyire érdekes valakinek, érdekesebb-e a 12:34 vagy a 11:11 stb. A lényeg az, hogy naponta több alkalommal is érhet egy ilyen „érdekes” szám megpillantásának az élménye. Apró hétköznapi élmény. De miért ne vegyük észre? Miért ne élvezzük? Miért ne „csapjunk rá”?

Nem, ez nem babona. Ez egy felfokozott érzékenység egyrészt ahhoz, ami körülöttünk van, másrészt ahhoz, ami bennünk van – mint érték, vágy, terv, szándék…

Merjünk észlelni! Merjünk érezni! Merjünk örülni! Merjünk kívánni!

És utána cselekedjünk! Feltétlenül gondolkozva cselekedjünk!

* * *

Tértelenségben létezünk

Eddig nem csak a fizika, hanem minden gyakorlati képzet és tudományos modell számára természetes kiinduló pont és keret volt a tér, amelyben létezünk. A tér fogalma jelentős fejlődésen ment át. Viszonylag könnyű volt elfogadni, hogy végtelen, érthető és könnyen kezelhető lett a háromdimenziós jellege.  Hála a sok rajznak, még a tér „görbületét” is el tudta „képzelni” a 20. század embere, az a régi „normális” newtoni térrel szemben. A téridő forradalminak mondott einsteini fogalommal is meg lehet egyszerűen békülni, hiszen az átlagember számára ez soha nem volt több egy trendi szónál, praktikusan nem zavart bele semmibe.

Drámai változást hoztak a 20. század vége felé elszaporodó újabb fizikai elméletek a sokdimenziós térről. Itt már a józan és a gyakorlati ész elveszíti a jó megbízható talajt lába alatt. Ugyanakkor ezek a briliáns munkák azzal a veszéllyel járnak, hogy egy merőben spekulatív spirálba terelik a világ megértésének alapvető kérdéseit.

Egyébként eddig az is érvényes volt, hogy a tér és az idő a létezés két egyformán alapvető és meghatározó attribútuma. Jellegük „szemmel láthatóan” más és más: a tér statikus, „van”, az idő dinamikus, „folyik”. Ez valóban igen figyelemre méltó különbség: a tér nem csak „stabil”, hanem konokul „van”, „időtlenül” is „megáll” magában; az idő viszont „öntörvényű”, hol gyorsan, hol lassan megy. Ennél is „látványosabb” a különbség abban, hogy a teret (bár helyesebben: azt, ami a térben van) látjuk, amíg az idő láthatatlan, hallhatatlan, megfoghatatlan.

Mintha valahogy azt kellene érezni, hogy a tér az elsődleges, „a nagytestvér”, az idő pedig csupán egy „ellenpont”, nem a létezés egy önálló, magában lévő attribútuma, hanem a tér attribútuma.

Nos, tudásunk mai szintjén egy merőben új látásmód kínálkozik.

E szerint a létezésnek egyetlen abszolút – örök és végtelen – attribútuma az idő. (De még az is kiderülhet, hogy nincs is „egyetlen és abszolút” idő, de ez ezt most valóban zárójelbe tehetjük.)

A létezésnek viszont végtelen sok – véges és múlandó – létezője van. Ezeken kívül viszont („önmagában vett” vagy „önmagában létező”) tér nincs.

Az, amit eddig térnek képzeltünk, olyasmi, mint egy hatalmas tojástartó, végtelen sok rekesszel, amelyekbe néha belekerül egy-egy tojás (anyag), néha-néha kikerül. Hát igen, pontosan erről van szó. A világ egy hatalmas tojástartó, amelynek a rekeszeibe néha-néha bekerül egy tojás, néha kikerül onnan.

Ezzel kapcsolatban két döntő dolgot kellene elfogadni.

Az első: a kozmikus tojástartó rekeszei ugyanannyira anyagból vannak, mint az azokba kerülő tojások. Vagyis, amit régen térnek neveztünk, az egy anyagi létező – és talán éppen a híres-nevezetes, mindmáig eredménytelenül keresett „sötét anyag”.

A másik: szinte semmit nem tudunk még a kozmikus tojástartó-rekeszek összeillesztéséről. Mert az csak megszokás a teret stabilnak és szabályosnak tekinteni, mint egy valóságos kartontojástartó. Sokkal valószínűbb, hogy ezek a rekeszek „lebegnek” (a semmiben!, ne felejtsük el, hogy tér immár nincs!) Az is lehet, hogy ezek a rekeszek lazán össze vannak kötve – azt is meg lehet kockáztatni: mint egy agy sejtjei…

Mondhatjuk, nagyszerű elképzelés. De joggal felmerülhetnek ilyen kérdések: Mi bizonyítja ennek az elképzelésnek a helytállóságát? Mi következne ebből a fizika vagy a kozmogónia számára?

Szerintem ebben az elképzelésben van valami fontos, ami pillanatok alatt felfogható, és van sok más, aminek a tisztázásához akár száz év is kevés lesz.

Remélem, sokan lesznek, akik meg akarják érteni az új elképzelést, és ehhez egy figyelmes olvasás elegendő lesz. Én hiszem, hogy az igazság egyszerű, de legalább is elmondható egyszerűen. Ez alapvető kötelességünk

Érdemes tenni erőfeszítéseket, mind az igazságok bemutatásáért, mind azok megértéséért.

Mind a kettő lenyűgöző élményt ad.

* * *

Discite necesse est

Az egész élet egy iskola.

És a halál az érettségi…

De nem a halálnak tanulunk.

„Aki megtalálja e szavak értelmét, nem ízleli meg a halált.” –mondta Jézus Tamás szerint.

Nem, nem érted! De törekedj erre! Tanulj!

Nem, nem vagy tökéletes! De törekedj erre! Tanulj!

Nem, nem vagy igaz ember! De törekedj erre! Tanulj!

* * *

Vállalni az utunkat

* * *

Elrendelés, értelem

Valami történt… Valami súlyos… Biztos így volt elrendelve, mondod te… Biztos van értelme, ezt is mondod, reménykedve…

Semmi sincs elrendelve.

De te gondolhatod így.

Semminek nincs értelme.

De te adhatsz neki.

* * *

A civilizáció 4. – A nagyszerű az emberben

Ahogy szokás a Változó Világ köteteinél, a szerző most is választott egy idézetet mottóul:

„Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie.”

 Az idézet Ray Bradbury-tól (1920–2012), a nagyszerű amerikai írótól származik.

Nemes üzenete első hallásra a humanizmus és az optimizmus hitvallása, de ha jobban belegondolunk – és ebben segít A civilizáció –, rá kell eszmélnünk, hogy ez a létezés, az élet alaptörvénye is: újra, és újra kezdeni, töretlen bátorsággal, töretlen kedvvel!

* * *