Aki Á-t mond…

 

Vagy jelen esetben, aki 1-et mond, mondjon 2-öt, hhiszen számokról szólt az előző, igazán földrengető cikk.

De mi lenne most a kettő?

Azzal kell kezdeni, hogy a józanész kénytelen belátni, és világosan bevallani, hogy reménytelen azegyszerű áttérés a számok helyes írásmódjára. Főleg két nyomós ok miatt reménytelen. Az egyik az, hogy az emberek gyakran nem fegyelmezettek, még kevésbé robotok. Egy esetleges „hivatalos” számírási reform után sokan még évekig, évtizedekig, talán évszázadokig a régi módon írnák a számokat, vagy összevissza (ami szinte mindegy). Egy ilyen keveredéshez képes a Bábeli zűrzavar ártatlan tréfának tűnne. A másik ok pedig az, hogy a reform előtti dokumentumok (könyvek, kőbevésett feliratok, levele stb.) továbbra is hoznák szemünk elé a régi írásmódot, agyunk pedig a nagy élményáradatban képtelen lesz eldönteni, hogyan kell olvasni helyesen azt a számot, amelyet éppen látunk. (Ebben segíthet – de csak egy igen szűk körben – a szám balra vagy jobbra igazítása.)

Nos, az, ami problémamentessé, gyakorlatilag egyedül lehetővé tehetné az áttérést a helyes számírásmódra, nem más, mint az arab számjegyek kicserélése új, modern (saját névre váró számjegyekkel.

Egy egy szép, izgalmas feladat, amely bizonyos szempontból nagy könnyű, más, nem kevésbé fontos szempontokból nagyon nehéz feladat.

Időnk és tehetséges szakemberek vannak, tehát nem kell aggódni: az elméleti megoldás előbb-utóbb megtalálja gyakorlati formáját.

 

* * *

 

Minden kényszer nélkül?

 

F@cebook

Sajnos, ez csak magyarul fejezi ki azt, amit a világ, oké, a világ értelmes része gondol. Magában. Mert magán kívül moderál minket. A kényszer. Ha nem elég a belső, jön a külső.

Pedig olyan egyszerű lenne a megoldás.

 

* * *

Eldönteni a döntetlent

Hosszú ideje a szabadrúgások fokozzák a fokozhatatlan feszültségeket a különféle focibajnokságokon, döntik el a döntetlent, a másképp eldönthetetlen. Ugyan ki lenne a feszültségfokozás ellen egy a feszültségből élő viadalnál (vagy cirkuszban). És mégis sokan fanyalognak és berzenkednek ettől a megoldástól, méltatlannak érzik a nemes vetélkedéshez, túlzott, így elvtelen kompromisszumnak a véletlennel.

Pedig lenne jobb és egyszerűbb, de főleg méltányosabb, sportszerűbb megoldás. Elég lenne szabadrúgásokkal eldönteni a döntetlen első félidőt, éspedig az „aranygól” elvén, vagyis az első gólkülönbséget eredményező rúgásig. Ebben az esetben a második félidő kényelmes bizonyítási lehetőséget biztosít a hátrányba került csapatnak, vagyis még izgalmasabb, jobb játékra lehet számítani.

Megkérdezheti valaki: rendben, ez jó megoldás a játék felpörgetésére, a döntetlen végeredmény esélyének csökkentésére, de ez mégsem garantálja a meccs végső eldöntését. Ehhez valóban még valami kell, és erre két lehetőség is kínálkozik. Az egyik: ha a második félidő végén is döntetlen az eredmény, akkor az első félidő végén nyert aranygólt el kell hagyni, így az a csapat kerülne győztesnek, amely játék rúgott több gólt. A másik megoldás (amely egyébként ugyanazt eredményezne) az lehetne, hogy az aranygólt fél pontnak számít.

* * *