2017. március 18., szombat

Mit tehetünk tétlenségünkben?

Mit csinálhatunk, ha nem csinálunk semmit? – kérdeztem magamtól (nem csinálva semmit a metrón ülve).
Nem csinálni semmit: ezt tessék úgy érteni, hogy nem végzünk munkát vagy hasonló tevékenységet, amely megköveteli odafigyelésünket, igénybe veszi testünket-lelkünket. És tegyük most zárójelbe az ezer határ vagy fonák esetet, mert másképpen soha nem fogjuk megtudni, mit csinálhatunk a tétlenség csábítóan kellemes pillanataiban!
Elsőre három dolog jutott eszemben: gondolkozhatunk, olvashatunk, beszélgethetünk… Csupa jó, nem megvetendő dolgok, nemde?
Persze, az olvasás és a beszélgetés bizonyos helyzetekben (például a metrón ülve) nem elhatározás dolga. Kellékek kellenek hozzá. Az olvasáshoz könyv, a beszélgetéshez beszélgető partner…
Vajon jó-e vagy rossz, sajnálatos dolog, hogy nem egy megszokott, és nem is általánosan elfogadott gyakorlat beszélgetésbe elegyedni az ismeretlen szomszédunkkal. Néha idős emberek, a magányos öregek cinkosságával összesúgnak, és ez általában kedves látvány. No de nem lenne terhes, ha bárki bármikor nyugodtan kezdhet beszélgetni velünk? Esetleg nincs jó kedvünk, fáradtak, idegesek, álmosak vagyunk, vagy a fogorvostól jövünk stb., amit viszont végképpen nem szeretnénk megosztani a többiekkel? Talán mégis csak jobb így, hogy lassan már udvariatlanság számba megy egy ismeretlenhez fordulni egy egyszerű beszélgetés szándékával. Hajlok arra gondolni, hogy ez inkább egy kényelmes, sőt gyáva meghunyászkodás az egyre jobban terjedő elidegenedéssel. Hiszen a jó beszélgetéshez egy ismeretlennel több minden kell: egy kis „bátorság”, odafigyelés („Érzem, most nem kíván beszélgetni…”), némi műveltség, némi humorérzék, némi nyitottság stb. Inkább hagyjuk, bámuljuk a padlót, vagy betűzzük a reklámokat…
De marad a harmadik opció, amihez nem kellenek kellékek, csak a fejünk: gondolkozni. Mi tagadás, nekem ez a kedvencem. A metrón is olvasni komoly nyereség az olvasásra szánt idő javára, de mégis jobb a kedvenc fotelünkben, nem mellesleg jó világítás mellett olvasni. Az igazán jó beszélgetés helye sincs a metrón, egy meglehetős tömeg vonzásában… Az igazi beszélgetés igazi helye egy jó hely a természetben, például egy szőlőlugas alatt…
Elmerülni gondolatainkba viszont bármikor bárhol lehet. Nem tagadom, kell némi gyakorlás, hogy kellően kiiktassuk a minket körül vevő embertömeget, zajt, a legkülönfélébb zavaró körülményeket. Minél jobban gyakoroljuk ezt az elmélyedést gondolatainkba, és minél mélyebbek gondolataink, annál jobban megy a gondolkodás, ami egyszerűen a gondolkodó ember igazi állapota. Olyan állapot, amely a gondolatoktól, a gondolkodás közvetlen eredményétől, hasznától függetlenül is csodálatos érzés. Talán furcsán hangzik, de például a metrózás, valamilyen várokozás és hasonlók kárba veszett ideje szerencsés alkalom, hogy megéljük ezt a csodás lebegést a szellem birodalmában.
Mert a kárba nem vessző időt legelőször a munkának szenteljük, és az más történet, igaz?
Utólag belegondolva, nem csak ez a három lehetőség adott. És most nem a telefonálásra gondolok, amely minden második utas vagy mozgásban, netán rohanásban lévő járókelő gyakorolja (hiszen ez a beszélgetés egy gépesített változata). Itt van például a figyelés, bámulás. Bizony, nagyon érdekes, tanulságos, szórakoztató is tud lenne. Csak ne legyen másokat zavaró, agresszív, gányolódó! „A pokolra jutnak a gúnyolódók!” – figyelmeztet a Talmud.
Egy rokon eset a játék. Kétes opció… A mai számítógépes játékok annyira blokkolják, és eltompítják különösen az erre hajlamos emberek agyár, hogy rossz figyelni őket.
Valaki túlzásnak érezheti, de miért lenne az, ha valaki képes bárhol, bármikor meditálni. A holt idő boldog lesz, ha élővé tesszük. Kiváló alkalom…
Lenne még egy lehetőség, de ez inkább fantázia, álom: szépen, hangosan, átéléssel elszavalni egy verset…
Ha egyszer valahol, a metrón vagy a parkban megteszed, írd meg nekem! Előre is köszönöm!


* * *

2017. március 15., szerda

Éljen a pí

Hogy van ez itt maguknál: akárkiről érdeklődik az ember, az nem létezik?
Woland professzor (Bulgakov, A mester és Margarita)
Ha március 14-ikét így írjuk le: 3.14, egy normális ember ránéz, és nem meglepő módon azt mondja: március 14. De ha nem egy normális ember, hanem egy matematikus néz rá, egyből azt mondja: pí!
Hát ebből kifolyólag az ünnepségekre éhes emberiség március 14-ét a Pí napjává tette. Jó, de mi ez a pí? Ennyire fontos? És hol találkozhatunk vele?
Pí egy szám, mint a 2, vagy a 10, amely igen hasznos, ha nagy dolgokat tervezünk és kivitelezünk, ami sűrűn megtörténik a sikeres vagy legalább ambiciózus birodalmakban, sok évezred óta. Így sok évezred óta az ilyen birodalmak megbecsült tudósai fáradhatatlanul pontosítják ezt a számot. És ez a pí egyik fontos sajátossága: névről ismerjük, de azt nem mondhatjuk, hogy őt magát is. A helyzet olyan, mintha tudnánk valakiről, nevét ismerjük, rengeteg információval rendelkezünk róla, ennél is több „fantomrajzot” is láttunk róla, de őt magát még soha.
Sőt, az elmélet (ez meg mi?) azt magyarázza nekünk, hogy soha nem is fogjuk látni.
Közben már megszokott, időközönként újra és újra felröppenő hír lett abból, hogy a legújabb számítógépcsoda milyen felfoghatatlan pontossággal számolta ki a pít. Csakhogy bármekkora pontossággal is megközelítsük, ez a megközelítés nem Ő.
De hát létezik-e végül is ez megközelíthetetlen szám? Vagy csak egy képzet? Egy legenda?
Jó, de mi az, hogy létezni? Létezik-e a kettő? Létezik-e kétharmad? Létezik-e a gyök kettő?
Ezeken a kérdéseken is sok évezred óta töprengenek tudósok, filozófusok, papok, költők és mások, de a tudás mélységétől mindig elszédülünk. Hát még a nem-tudás mélységétől!
Magam az elmúlt években – számomra legalább – döbbenetes következtetésekre kellett jutnom. Elsőként a tér „esett el” mint létező. Később ezt az időnek is kellett követnie. A teret immár „fiókrendszernek” látom, ha tetszik: agynak, az időt pedig a változás iktatta ki. Legújabb „veszteségem” a végtelenség és örökkévalóság. Látszólag abszurd dolog véges világról beszélni. Mégis most már ezt vallom. Vallom teljes lelki nyugalommal, hiszen van egy nagy szerencsénk.
A világ véges, de folyton egy kicsit több képzeletünknél, majdnem mindig megelőzi azt.
És ha ez nem lenne elég, van még egy csattanósabb része is ennek a felismerésnek: a mindenség valóban olyan, mint a hab. A makró irányában nézve is, a mikró irányában is: a „mi” világunk egy apró buborék a nagy mindenség habjában, de a világunk minden egyes pontja, annak a bizonyos fiókrendszernek minden egyes „fiókja” is voltaképpen egy világot rejtő apró buborék (kvantum buborék, hogy fizikaiul mondjuk).


Jó messzire jutottunk el a pítől! Hát igen, hiába véges a világunk, nagy távolságok vannak benne, de rejtélyes finom fonalak összekötnek igen távol álló dolgokat.
A lényeg az, hogy a pí egy „korrekt” fogalom egy matematikai modellben, de éppen a világ képzeletünket megszégyenítő gazdagsága figyelmeztet arra: lehetnek „megszólalásig hasonló” modellek, amelyekben a pí egyszerűen nem létezik. És ezt a „megszólalásig való hasonlatosságot” most igen szigorú értelemben veszem. Lelki szemeim előtt a valós számok két elmélete lebeg. Az egyik a „klasszikus”, a másik ugyanaz, azzal a különbséggel, hogy kimondjuk a pí nem létezését. Ütköznénk ez utóbbi esetben valamilyen logikai ellenmondásba?
De megkockáztatom azt a kérdést is: az elsőben voltaképpen miből vezethető le – ha egyáltalán explicite levezethető lenne – pi létezése?
És már alig merem megkérdezni: mi bizonyítja a lkasszikus euklideszi geometriában a kör létezése – ha csak axiómaként ki nem mondjuk?
Nem folytatom, mert a végén nem marad semmi létező, és eljuthatunk a teremtés ősi feladatához, újra kezdve mindent…
No, ne!
Éljen a pí!


* * *

2017. március 6., hétfő

Működik a világmodell

Elkészítettem a világ modelljét. Pontosabban: elkészítettem a fizikai világ mozgásának matematikai modelljét. Még pontosabban: elkészítettem a végletesen leegyszerűsített világ dinamikus modelljének számítógépes programját.
A pontosítást még hosszasan kellene folytatni, és talán így sem lehetne a végére jutni, mégis folytatom, mert szeretném világossá tenni a kísérlet miben létét és értelmét.
Előtte viszont még néhány személyes körülmény, hiszen annak is van szerepe. A konkrét programozás munkát tegnap kezdtem el, és majdnem az egész napot erre szántam. A munka tétje, izgalma, szépsége teljesen beszippantott, azt kell mondjam, teljes kimerülésig csináltam, és a végén, jóval éjfél után félbe kell szakítani, anélkül, hogy az eredmény kielégítő lett volna, de éreztem, hogy fontos lenne felállni a számítógéptől. Ma reggel nem sokat késlekedtem a munka folytatásával, és viszonylag gyorsan eljutottam odáig, hogy a modell megfelelően működik. Ez tehát egy közönséges excel-táblázatnak az elkészítését jelentette, de ez egy több évtizedes gondolkodásnak egyik állomása.
Még annyi a mai fejleménnyel kapcsolatban: jó ideje biztos voltam, hogy számomra egy tisztességes, például Visual Basicban elkészített program lenne a megfelelő megoldás. Igen sokat időt szenteltem arra az elmúlt néhány hétben, hogy megbarátkozzam a régi – igen egyszerű és barátságos, ám igen hatékony – basic programozási nyelv modern, Microsoft-ízű változatával. Sajnos, a mai Basic annyira „felhasználó-baráttá” és sok ezer kisebb-nagyobb lehetőséget kínáló rendszerré tették, hogy a tanulás inkább hónapokat igényel majd.  Ez a felismerés vezetett végül tegnap ehhez a váratlan, szinte indulatos programozási rohamhoz.
Rendben, elkészült a dinamikus modellezést lehetővé tevő excel-táblázat. Kinek jó, kinek fontos ez? Valóban, a folyamatok, éspedig igen összetett folyamatok számítógépes modellezése, szimulációja nem újdonság. Meteorológusok naponta modellezik a légkör várható alakulását a következő napokban. Tudósok elképesztő méretű szimulációkkal tisztáznak kérdéseket minden tudományágban. A világ kialakulását a Nagy Bummban és fejlődését a mai napig vagy akár a majdani Nagy Reccsig is modellezik. Számítógépes szimulációkkal tesztelik a galaxisok születését, a világgazdaság kilábalását a válságból stb. stb.

Az efféle megamodellezés egy fontos nyelv, kommunikációs mód lesz, különösen pótolhatatlan válhat a természetes és a mesterséges intelligencia várható perlekedésében. Az általam alkalmazott egyszerű modellezés más műfaj: hagyja kidomborodniuk az alapelveknek. És jelen esetben ezek érdekesek.
Most még magam sem tudom eldönteni, hogy mennyi az újdonság a megközelítésemben, ha egyáltalán van ilyen. Az az érzésem, hogy alig van itt újdonság, de ez az „alig” olyan átjáró felé nyitja résre az ajtót, amely vezet valahova.
A megvalósított modell lényege: hogyan viselkedik két pont. Tehát felteszem, hogy a világon két tömeggel rendelkező pontszerű test van. Végletes egyszerűsítés, de végül is Newton törvényeit is csak így lehet kimondani. Ezek a törvények – némi megszorításokkal – máig érvényes módon elrendezték makromechanikát. Csakhogy ezek a törvények igen furcsán állnak külön-külön. Ez nem akadályozza a tudósokat (fizikusok, csillagászok, matematikusok), hogy eljussanak a testek szükségszerű pályáihoz, legelőször a bolygók elliptikus pályáihoz. Bámulatos pontossággal képesek előre jelezni csillagászati eseményeket. Mégis érződik egy „metafizikai deficit”, amely talán akkor lesz érthető, ha bemutatom modellem fogalmait és struktúráját.
Legelőször azt teszem fel, hogy minden testre két, egy belsőnek és egy külsőnek nevezett impulzus (erő) hat. A belső impulzust a test pillanatnyi mozgása és (változatlan) tömege határozza, a külsőt viszont a „klasszikus” gravitáció, amely viszont a két test tömegétől és a köztük lévő távolságtól függ. A rendszer „dinamikáját” az adja, hogy a testek „új” belső impulzusa egyértelműen kiszámítható a saját két impulzusuk eredőjeként, az „új” külső impulzus pedig egyértelműen kiszámítható a testek új helyzetéből (amely az új belső impulzus eredményeként állt elő).
Ebben a modellben tehát a mozgás és a gravitáció nem egészen analóg (szimmetrikus) és főleg nem egyszerre, hanem egymást felváltva ható erő. Talán az is némileg sajátos, hogy a mozgást erőként kezeljük.
Akár mi legyen, ha adva van két test helyzete (három koordinátával) és mozgása (egy vektorral), akkor „könnyedén” kiszámíthatjuk ennek a rendszernek a viselkedését az idők végezetéig.
Nem biztos, hogy egy lépéssel érünk az út végére, de innen – talán nemiképpen meglepő módon – látni azt, azt t. i., hogy viselkedésünket meghatározó impulzusok információja bennünk van. Nem a Nap küldi a távolból. Mondhatjuk, hogy ez a tér „görbülete”, de az sem kevésbé okult fogalom, mint a newtoni gravitáció. Közelebb jutunk a világ megértéséhez, ha atérpontok között szüntelenül áramló ingormációt gyanítjuk – és keressük.
De ez az út, szerényebben, az én utam vége.
Most jó útközben vagyunk ezzel a kissé elszállt, de mégis működő modellel.


* * *