Elkészítettem
a világ modelljét. Pontosabban: elkészítettem a fizikai világ mozgásának
matematikai modelljét. Még pontosabban: elkészítettem a végletesen leegyszerűsített
világ dinamikus modelljének számítógépes programját.
A pontosítást még hosszasan kellene folytatni, és talán így sem lehetne a
végére jutni, mégis folytatom, mert szeretném világossá tenni a kísérlet miben
létét és értelmét.
Előtte viszont még néhány személyes körülmény, hiszen annak is van szerepe.
A konkrét programozás munkát tegnap kezdtem el, és majdnem az egész napot erre
szántam. A munka tétje, izgalma, szépsége teljesen beszippantott, azt kell
mondjam, teljes kimerülésig csináltam, és a végén, jóval éjfél után félbe kell
szakítani, anélkül, hogy az eredmény kielégítő lett volna, de éreztem, hogy
fontos lenne felállni a számítógéptől. Ma reggel nem sokat késlekedtem a munka
folytatásával, és viszonylag gyorsan eljutottam odáig, hogy a modell
megfelelően működik. Ez tehát egy közönséges excel-táblázatnak az elkészítését
jelentette, de ez egy több évtizedes gondolkodásnak egyik állomása.
Még annyi a mai fejleménnyel kapcsolatban: jó ideje biztos voltam, hogy
számomra egy tisztességes, például Visual Basicban elkészített program lenne a
megfelelő megoldás. Igen sokat időt szenteltem arra az elmúlt néhány hétben,
hogy megbarátkozzam a régi – igen egyszerű és barátságos, ám igen hatékony –
basic programozási nyelv modern, Microsoft-ízű változatával. Sajnos, a mai
Basic annyira „felhasználó-baráttá” és sok ezer kisebb-nagyobb lehetőséget
kínáló rendszerré tették, hogy a tanulás inkább hónapokat igényel majd. Ez a felismerés vezetett végül tegnap ehhez a
váratlan, szinte indulatos programozási rohamhoz.
Rendben, elkészült a dinamikus modellezést lehetővé tevő excel-táblázat.
Kinek jó, kinek fontos ez? Valóban, a folyamatok, éspedig igen összetett
folyamatok számítógépes modellezése, szimulációja nem újdonság. Meteorológusok
naponta modellezik a légkör várható alakulását a következő napokban. Tudósok
elképesztő méretű szimulációkkal tisztáznak kérdéseket minden tudományágban. A
világ kialakulását a Nagy Bummban és fejlődését a mai napig vagy akár a majdani
Nagy Reccsig is modellezik. Számítógépes szimulációkkal tesztelik a galaxisok
születését, a világgazdaság kilábalását a válságból stb. stb.
Az efféle megamodellezés egy fontos nyelv, kommunikációs mód lesz,
különösen pótolhatatlan válhat a természetes és a mesterséges intelligencia
várható perlekedésében. Az általam alkalmazott egyszerű modellezés más műfaj:
hagyja kidomborodniuk az alapelveknek. És jelen esetben ezek érdekesek.
Most még magam sem tudom eldönteni, hogy mennyi az újdonság a
megközelítésemben, ha egyáltalán van ilyen. Az az érzésem, hogy alig van itt
újdonság, de ez az „alig” olyan átjáró felé nyitja résre az ajtót, amely vezet
valahova.
A megvalósított modell lényege: hogyan viselkedik két pont. Tehát
felteszem, hogy a világon két tömeggel rendelkező pontszerű test van. Végletes
egyszerűsítés, de végül is Newton törvényeit is csak így lehet kimondani. Ezek
a törvények – némi megszorításokkal – máig érvényes módon elrendezték
makromechanikát. Csakhogy ezek a törvények igen furcsán állnak külön-külön. Ez
nem akadályozza a tudósokat (fizikusok, csillagászok, matematikusok), hogy
eljussanak a testek szükségszerű pályáihoz, legelőször a bolygók elliptikus
pályáihoz. Bámulatos pontossággal képesek előre jelezni csillagászati
eseményeket. Mégis érződik egy „metafizikai deficit”, amely talán akkor lesz
érthető, ha bemutatom modellem fogalmait és struktúráját.
Legelőször azt teszem fel, hogy minden testre két, egy belsőnek és egy
külsőnek nevezett impulzus (erő) hat. A belső impulzust a test pillanatnyi
mozgása és (változatlan) tömege határozza, a külsőt viszont a „klasszikus”
gravitáció, amely viszont a két test tömegétől és a köztük lévő távolságtól
függ. A rendszer „dinamikáját” az adja, hogy a testek „új” belső impulzusa
egyértelműen kiszámítható a saját két impulzusuk eredőjeként, az „új” külső
impulzus pedig egyértelműen kiszámítható a testek új helyzetéből (amely az új
belső impulzus eredményeként állt elő).
Ebben a modellben tehát a mozgás és a gravitáció nem egészen analóg (szimmetrikus)
és főleg nem egyszerre, hanem egymást felváltva ható erő. Talán az is némileg
sajátos, hogy a mozgást erőként kezeljük.
Akár mi legyen, ha adva van két test helyzete (három koordinátával) és
mozgása (egy vektorral), akkor „könnyedén” kiszámíthatjuk ennek a rendszernek a
viselkedését az idők végezetéig.
Nem biztos, hogy egy lépéssel érünk az út végére, de innen – talán nemiképpen
meglepő módon – látni azt, azt t. i., hogy viselkedésünket meghatározó
impulzusok információja bennünk van. Nem a Nap küldi a távolból. Mondhatjuk,
hogy ez a tér „görbülete”, de az sem kevésbé okult fogalom, mint a newtoni
gravitáció. Közelebb jutunk a világ megértéséhez, ha atérpontok között
szüntelenül áramló ingormációt gyanítjuk – és keressük.
De ez az út, szerényebben, az én utam vége.
Most jó útközben vagyunk ezzel a kissé elszállt, de mégis működő modellel.
*
* *