2018. november 6., kedd

A hatalom

Ha a videó hang nélkül indulna, a hangot a kép jobb alsó sarkában kapcsolhatjuk be.


* * *

A hatalomról


Sorsunk kovácsa mi magunk vagyunk.
De mi tagadás, sokan beleszólnak kovácsolásunkba. Gyakran ez meg is látszik az eredményen, és ez nem tesz minket boldoggá. Enyhén szólva.
Beleszól legelőször a másik. Apánk. Anyánk. Barátunk. Ellenségünk. Az utca embere. Beleszól a véletlen. Alaposan beleszólnak a természet törvényei. Beleszól a hatalom.
Apánk és anyánk szeret. Másokkal így-úgy elbánunk. A természet törvényeit így-úgy kiismerjük, megtanuljuk.
Bonyolultabb a helyzet a hatalommal. Pedig összességében ő szól leginkább sorsunkba. A legtöbb ember sokat, talán a legtöbbet a történelemről tudja. E mellett élte arányában bőséges személyes tapasztalatokkal rendelkezik. Végül pedig ért is a politikához.
Rossz, aki ezt gúnyosan mondja, hiszen ez a politika meghatározásából adódik.
De hiába a sok tudás a történelemről, a sok tapasztalat, a politikához való értés. Magáról a hatalomról, annak működéséről keveset tudunk, inkább sztereotípiákat. Ilyen sztereotípia például a társadalmi piramis, amelyről ezerféle szimbolikus rajz meg karikatúra látható. Ezeken több vagy kevesebb szintet szoktak rajzolni, és a szereplők is változnak. Legfelül áll a király vagy valamilyen szűk elit, alatta vannak a kövér püspökök és a még kövérebb bankárok. Lejjebb látunk katonákat, rendőröket. Legalul a jogfosztott dolgozó nép, a plebs sínylődik.


A társadalom valóban így fest, sok szempontból, de főleg szociológia és demográfiai szempontból. De ezek a helyzet egyszerű. szinte triviális elemei, és még nagyon keveset tudunk a hatalomról. Fontos például azt felismerni, hogy valamilyen hatalma minden szintnek, sőt, minden egyes embernek van.
Magam már évtizedek óta hirdetem: A te tudásod a te hatalmad. És mivel valamilyen tudása mindenkinek van, mindenkinek van valamilyen hatalma.
Ezek a hatalmak sokszor összeadódnak, a természeti törvények precizitásával. Néha kioltják egymást. Ezért az összekapaszkodó közösség csodákra képes, a széthúzó közösség néha arra sem, hogy lehúzza magát. Nincs a világon az a hatalom, amelyet az egységes nép ne tudja 24 óra alatt megbuktatni.
Ami kétségtelenül ritka eset. És akkor sem mindig jó a vége.
Ami a lényeg: minden társadalmi rétegnek van egy sajátos hatalma, amely valójában hatalmi eszközök arzenálja. Hogy világos legyek: a klasszikus társadalmi modellben, ahol szépen kirajzolódik a három klasszikus réteg (uralkodó réteg, középosztály, plebs). az uralkodó réteg rendőrökkel és katonákkal, a középosztály pénzzel, a plebs munkájával és sokaságával rendelkezik. És ezek mind óriási hatalmat adnak nekik. Miért lenne hatalom a munka? Egy sztrájk meg tudja mutatni ezt. Gondolom, a pénz hatalmát nem kell bizonygatnom.
Nos, ez lenne a klasszikus modell, amely sok évezredig egyben az egyetlen is volt, amióta nem kis létszámú törzsekben élünk.
Úgy tűnt, hogy az Angol polgári forradalommal elkezdődött egy új korszak az emberi civilizációban, amikor a piramis csúcsát jelképessé alakították át, a tényleges hatalom átkerült a középosztályhoz.
Csakhogy a társadalom nagy és bonyolult építmény. Nélkülözhetetlenek az olyan szervek és mechanizmusok, amelyek gyanúsan emlékeztetnek a klasszikus modell, mondjuk egy abszolút monarchia szerveivel és mechanizmusaival.
Ezek a szervek és mechanizmusok viszont, mint az ízületek egy emberi szervezetben, vonzzák a különféle kórokozókat. Ezekből főleg két fajta van: akik nosztalgiáznak a régi szép abszolút világ után, illetve azok, akik nem nagyon szoktak nosztalgiázni, inkább kiváló terepet vélnek találni gengszter tehetségük kibontakoztatásához.
A polgári rend 300 éve harcol olyan liberális társadalmi berendezkedésért, ahol a demokrácia egy kedves társadalmi játék, amely sehogy sem zavarja az ő, a pénz tényleges – háttér – hatalmát, és a szüntelenül támadó – nosztalgiázó vagy nosztalgiával takarózó – kórokozókkal.
Ki áll győzelemre ebben a háromszáz éves harcban?
De nem kellene inkább azt kérdezni: közben mit csinál a plebs, az ő nem csekély hatalmával együtt.
Sajnos most nem fogok tudni kitérni a plebs nagy kísérleteire. Csak annyit lehet megállapítani, hogy Európában, de bizonyos mértékben az egész világon a plebsz kiszorul a politika színpadáról. Udvarol neki az egyik oldal is, a másik is, ezért virágzik a populizmus száz virága…
Meddig?
Nem tudom.
Ma fontos választások zajlanak Amerikában. Elkeseredetten csap össze a liberális és a másik, nevezzük így: etatista óriás.
Akárki nyer, csatát nyer. Akár ki nyer, rosszabb lesz a világ számára a következő egynéhány év.
De nem adhatjuk fel!
A civilizáció című művem mottójára hivatkoznék, Ray Bradbury barátomtól:

Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie.

* * *