Októberi bejegyzésem 1980-ban

Barátok

A szocializmus új tulajdonosi modelljének szimulációját még egy Texas Instruments márkájú programozható kalkulátorral végeztem, de már ott voltak az elektronikus kor új csodái: a Commodore 64 és a Sinclair-féle csodakomputerek, a ZX80, majd a bámulatos ZX Spectrum. Az új gépek szélesebb fronton tették lehetővé az intellektuálisabb módszerek alkalmazását. A hetvenes években számítógép alatt hatalmas klimatizált termekben felállított fémszekrények sorát kellett érteni, amelyekben méretes mágnesszalag-tekercsek forogtak jobbra-balra. Ezek hasznosításához nagy, jelentős projektek kellettek, például egy nagyvállalt ügyvitelének „feldolgozása”. Micsoda forradalmat ígért az a technikai fejlődés, amely révén egy számítógépet már az asztalra lehetett tenni. Ezeket kezdték hívni először asztali, majd személyi számítógép, azaz pc-nek (personal computer). Matematikusi képzettségem segített megérteni az ebben a fejlődésben rejlő határtalan lehetőségeket. A Kereskedelmi Szervezési Intézetet akkor egy rendkívül korszerűen gondolkodó szakember, Vasvári György vezette. Így egyenes úton létrehozhattam a Gazdasági-Matematikai Laboratóriumot. Hogy-hogy nem hozzám került az intézeti könyvtár is. Eredményes évek következtek, amikor az innováció minden területén szabad kezet kaptam. Javaslatokat tehettem az intézet és főhatóságunk számára, részt vehettem kormányszintű szakértői bizottságok munkájában, kezdeményezhettem szakmai együttműködést a Belkereskedelmi Kutató Intézettel, a Kereskedelmi Főiskolával, a Kereskedelmi a Vendéglátó Múzeummal, számos projekt-kezdeményezésem megvalósítását saját kezembe vehettem. Így megszervezhettem az intézeti videó stúdi-ót is, amely a későbbi ATV csirája lett.
1980 arckép-csarnoka elevenen él. Tucatnyi munkatárs és tucatnyi partner felejthetetlen emlékét őrzöm magamban. Képviselje munkatársaimat egy név: Szentpéteri Géza, partnereimet is egy: Draveczky Balázs. Sokat tanultam tőletek. Köszönöm. Amíg élek, élni fogtok szívemben, drága barátaim.

Barátok
1980
1980 a Facebookon

[B]

Élvezd a nézést!

x

Ha nézel egy színpompás virágot, egy terebélyes fát, a kerek holdat, örvendez a szemed, örvendez a szíved. A szemed néz, és te élvezed a nézést. Igen, mert a szemed és a szíved képes erre.
Gondolj más hasonló példákra. Nézel egy aranyos kisgyereket, nézed mosolygó szerelmedet, nézed anyádat. A szemed néz, és te élvezed a nézést.
Jegyezd meg a nézésnek ezt a módját, és próbálj egyszerű, hétköznapi helyzetekben is ilyen nyitott, csodálkozó, szomjas szemmel nézni. Nézd meg az otthoni megszokott tárgyakat, a kedvenc teásbögrédet, a kis apróságokat a könyvespolcon. Nézd meg úgy, mintha először látnád. Vedd közelebbről szemügyre. Tanulmányozd a részleteket, amelyeket addig nem vettél észre.
Tartsd a kezedet a mosogató vízsugara alá, figyeld a szerteszéjjel röpködő, az ujjaidról lassan lecsurgó vízcseppeket.
Ha jársz az úton, nézd a macskaköveket. Ha elmész egy szobor mellett, nézd meg.
De ne csak a nagy lovas szobrokat lásd. Figyelj fel a kávéház bejárata mellett megbúvó kecses leánykaszoborra, aki éppen oda akarja támasztani biciklijét a falhoz. Talán leülne egy kávéra valamelyik asztalhoz, de ott dermedt egy örökkévalóságra.
Figyelj fel a fura kis alkotásra a park sarkában. Egy vastag fémszalaggal átkötött kő. Kőbe zárt fájdalom? Talán… De lásd meg, nézd meg, élvezd a nézését!
Ha beszélgetsz valakivel, nézzél a szemébe.
Ha az apró gondolataid széjjel szélednek, nézz fel a csillagokra, és nézd, csak nézd. És élvezd a nézést.
Nézz mindig és mindent olthatatlan szomjjal, de mohóság nélkül.
Idd a képet, amit nézel!
Az ember nem ura szemének és agyának. Sokszor az agyunk olyasmit is rögzít örök időkre, amit tudatosan nem is észleltünk. És nem ritkán ezek a látomások önálló életre kelnek tudatalattinkban.
De tehetetlenek sem vagyunk. Minél többet látunk abból, ami a szemünk elé kerül, és minél inkább megtanuljuk élvezni a nézést, annak nagyobb arányban az élvezettől megszelídített és megszentelt élmények töltik ki emlékezetünket, lelkünket.
Ez a képesség nincs magától bennünk. De megszerezhető és fejleszthető. Ehhez mindenek előtt le kell győzni a gyanakvást, a bizalmatlanságot, és fel kell ébreszteni az igényt erre a képességre.

* * *

Felhasználtam a perceket, amíg nem emelte rám a szemét, s nézni kezdtem, először titokban, majd egyre merészebben. Most még gyönyörűbbnek láttam az arcát, mint tegnap este: olyan finom, okos és bájos volt minden vonása. Háttal ült a fehér függönnyel takart ablaknak; a függönyön átütő napsugár szelíd fénnyel öntötte el sűrű aranyhaját, szűzies nyakát, szép hajlású vállát, gyengéden nyugvó kis mellét. - Ránéztem - s milyen drágának és közelinek éreztem! Úgy tűnt fel nekem, mintha régóta ismerném, s nem ismertem volna semmit, s nem is éltem volna a mai napig.

Ivan Szergejevics Turgenyev 

Látni a szerencsétlenséget, és nem megfutni előle, nézni a szépséget, és nem közelíteni hozzá: ez a szép.

Simone Weil

Jó, ha gondolkodás nélkül bele tudunk nyugodni abba, hogy minden, ami szép, érettünk van s velünk talán véget is ér. Sem a hajnalnak, sem az alkonyatnak nem ártunk vele, ha színét s hangulatát magunkénak tudjuk. Utasok vagyunk, de ez csak akkor jusson az eszünkbe, ha nehéz percek s fekete órák szakadnak reánk. Ha szelíd tájaink színeit viharok borzolják, ködök takarják, szelek temetik. Ha csúnya és nehéz helyekre jutunk, hol a tulajdonérzés ezer terhével átvergődni nem is lehetséges. Ilyenkor jó a halálra gondolni, úgy messziről, mint egy kicsit furcsa, kicsit szomorú, de kényelmes és megnyugtató útitervre. S nézni a világot, ahogy az állatok nézik. Az őzek, a szarvasok, meg a medvék. Mint valami szép idegen holmit, amelyik mellett elmegy az ember, s miközben átvált egyik sűrűből a másikba, elgyönyörködik abban, ami gyönyörködni való.

Wass Albert

[N]

Júniusi bejegyzésem 1980-ban

Újat létrehozni művész és tudós számára létezési követelmény. Sem a költő, sem a kutató nem mondhatja ma azt, amit tegnap már mondott. Hős a színész és a tanár…
Újat létrehozni mindenki számára élmény, kegyelmi élmény. Semmi kétség, hogy ebből a legmagasztosabb az, amikor karja-inkba vesszük az újszülött embert. Milyen nagyszerű, hogy ez nem válhatott egy kiválasztott elit privilégiumává.
Az emberiség azzal vált ki az élő világból, és lett a történelem társadalmává, hogy képes lett újat alkotni, új megoldásokat találni, régi és új problémákra. A kő, a kőből lett kalapács, a kalapácsból lett buzogány történelmi innovációk. Mára már sokan iparszerűen igyekeznek megoldani kisebb-nagyobb problémákat. Tudománya és kultusza lett a kreativitásnak, az innovációnak, a modoros K+F-nek. A valóságban két külön világról, és folytonos súrlódásukról van szó. Az egyik a feltalálók színes, izgalmas, bizarr világa. Olyan emberek lakják, akik többnyire érdeklődő és csodálkozó szemmel figyelnek, és egy szerencsés pillanatban megragadnak egy problémát, de közben érzik, látják a megoldás kontúrjait is. Némelykor hírtelenül, máskor évekig tartó töprengés után a homályból előúszik maga a csillogó tárgy. Egy elmében megszületik egy újdonság, egy találmány.
Az első komolynak látszó ötletem gimnazista koromban, 1960-ban született. Megmutattam felnőtt unokatestvéremnek, aki jó nevű építészmérnök volt, a várnai Műszaki Egyesületek Szövetségének elnöke. Nagyokat derült az ötleten, mesélt is nekem mindenféle fantasztikus találmányokról. Máig sem tudom, miért nem tanította meg nekem az ilyenkor követendő utat. 2010-ben hagyott el minket, amikor nyilvántartásba vették első szabadalmi bejelentésemet. Az előzetes szakvélemény szerint ez a találmány 2004-ben Németországban szabadalmat kapott. Vagyis a 15. ötletemről már visszaigazolásom is van, hogy „eredeti és megvalósítható”.
A második világ, amelyről beszéltem, a reális világ, amelyben a tőkehaszon király, a társadalmi haszon koldus.

1980

[B]

Májusi bejegyzésem 1980-ban

Az egyetemi szakdolgozatom történetéből nem sokat tanultam, a doktori disszertációmnál ugyanabba a hibába estem. Ahelyett, hogy közvetlenül a tárggyal foglalkoztam volna, irreális méretű megalapozásra törekedtem. Több kilónyi kézirat maradt meg ebből, ami szomorúan emlékeztetett Marx esetére a Kritikai kritika kritikája című vaskos pamflettel (amely „az egerek kritikájának” martaléka lett). Közben fogyott az idő, fogyott a türelmem is, magamtól beláttam az eltúlzott tervek hiábavalóságát.
Ekkor határozott mozdulattal félresöpörtem minden addigi munkát, és viszonylag egyszerű, világos formában megfogalmaz-tam téziseimet: 1. A jobb társadalom örök emberi vágy, örök témája a filozófiai gondolkodásnak, de csak Marx munkásságával válhatott tudománnyá; 2. Hiába áll rendelkezésre az emberi szellem számára a társadalom jobbításához szükséges tudomány, ha nincs erő az elkerülhetetlen forradalomhoz; Lenin vezetésével viszont ez az erő megjelent; 3. Ma már elég tapasztalat birtokában vagyunk ahhoz, hogy felismerjük: semmilyen tudomány és semmilyen forradalmi erő nem garancia a társadalom gyakorlati job-bítására, ha a társadalom nincs a tudomány és az erő középpontjában, ha nem jön létre egy magasabb rendű demokrácia.
Kisebb fajta csodának tartom, hogy a bíráló bizottság újabb esélyt adott. Erre lényegében egy harmadik dolgozatot írtam, amelyben Tőkei társadalmi formációkról szóló értelmezéseit értelmeztem, egy rendes doktorandusz módjára. Persze akkor is próbálkoztam az eredeti Tőkei-értelmezés egy logikusnak és ígéretesnek tűnő továbbgondo¬lásával, de Tőkei nagyon nyomatékosan kérte, hogy „most” hagyjam el ezt az utolsó fejezetet. Ekkortól datálom igazi barátságomat ezzel a nagyszerű különc elmével.
Máig nem tudtam rájönni, mi a közös abban a több tucat em-berben, akik megértenek. Van köztük férfi és nő, fiatal és öreg, szegény és gazdag, egyenes és különc, ördög és angyal. Időről-időre megjelennek életemben, és megerősítenek. Kimondhatatla-nul hálás vagyok nekik.

1980

[B]

Áprilisi bejegyzésem 1980-ban

Valóban, előszó nélkül egy dolgozat nem kerek. De én nem egy egyszerű bevezetőt akartam összeállítani doktori disszertációmhoz, hanem – persze, röviden – felvázolni minden világné-zet alapjait. Érthető törekvés, nem? Különösen, ha tisztában vagyok azzal, hogy az építmény sajátos ortodoxiám stílusjegyeit fogja hordozni. Ehhez a sajátos ortodoxiám sajátos alapjai kellenek, semmivel sem kevesebb.
Ezzel olyasmire vállalkoztam, amiben már volt tapasztalatom. Amikor elméleti matematikusi tanulmányaim befejezéséhez szakdolgozati témát kerestem, nem tudtam megelégedni kevesebbel, mint a legizgalmasabb és legelméletibb kérdés, amit csak el lehet képzelni. A keresés sikerrel járt. A kérdés így szólt: képzeljünk el egy halmazt valamilyen matematikai struktúrával. Mit lehet elmondani arról a matematikai struktúráról, amelyet az adott struktúra generál az eredeti halmaz összes részhalmazaiból álló halmazon. Némi kompromisszumot tettem: „bármilyen matematikai struktúra” helyett egy általános topológiai struktúrát vettem. Végül is a topológia az algebrai vagy egyéb struktúrákkal szemben kellően elvont, légszerű. Bár ebben az esetben nem akartam saját stílust érvényesíteni, a problémafelvetés megérdemelte a matematika szilárd alapjainak felvázolását. Bertrand Russell ezt a Principia Mathematica 3 vaskos kötetében ugyan megtette, de bennem komoly módszertani kételyek maradtak.
Érthető talán, hogy végül is a matematika szilárd alapjainak felvázolása helyett egy rövid összefoglalót tettem szakdolgozatom elejére. Huszon végeztünk akkor elméleti matematika szakon. Az én szakdolgozatom „jó” minősítést kapott. Az összes többi „kitűnő”-t. Egyesek így vannak: a kisebb-nagyobb kudarcokból ugyan tanulnak, de főleg arra gondolnak: „Igen, jó úton járok!” Igen, nekem a teljesség kell. Véges a karom, véges az életem, de a végtelenségből jövök, annak jegyeit hordom. Korlátok zárnak be, ezért lázongó vágyak és szenvedélyek vezérelnek.

1980

[B]

Márciusi bejegyzésem 1980-ban

Amióta elmélyültebben kezdtem gondolkozni a világ nagy kérdésein, számomra a materializmus a tudás alapja és teteje, kezdete és vége volt. Ugyanakkor szüleim biztosították azt, hogy a mély és tiszta érzések neveljék érzékenységemet. Nem gyakori dolog, hogy három éves kortól tizenhárom éves korig egy gyerek minden este a színházban nézze az előadást. Kedden, pénteken és vasárnap opera, ami a zene és a féktelen érzelmek, a szenvedélyek varázslatos birodalma. E mellett otthon is mindig szólt a zene, naponta hallgattam – élő szóban előadott – meséket, verseket, regény- és színdarabrészleteket. Így számomra egy érzelmi katarzis soha nem volt kevésbé reális és látható, tapintható, mint egy vulkánkitörés, vagy egy napkitörés. És éreztem, tudtam, hogy ebben a varázslatos birodalomban, amelyet meg kell ismernem, valamiféle bölcs, felsőbbrendű idealizmusnak kell kézen fogva vezetnie, ahogy Vergilius Dantét a pokolban.
Szellemem a materializmusra, lelkem az idealizmusra mutatott. Ez az inkább lappangó ellentét sokáig nem foglalkoztatott, bár nincs kétségem, hogy ha valaki előtte nekem szegezi a kérdést: „Materializmus vagy idealizmus?”, az elsőt vállaltam volna. Doktori disszertációmhoz hozzáfogva, próbáltam tisztázni minden világnézet alapjait: a lételmélet, a deontológia, a dialektika, a logika főkérdéseit. Úgy éreztem, sajátos, külön bejáratú ortodoxiám irányít, tollba mond. Olyan – 1980-ban nehezen védhető – megállapításokat fejtegettem, miszerint a materializmus és az idealizmus szembeállítása terméketlen és tudományosan megalapozatlan. Hamarosan le kellett térnem erről az útirányról, de a töprengés sem veszett kárba. Igen, a szellem nagy ívű, hosszú távú folyamatokban gondolkodik, mozog. Valahol, valamikor valami megszületik: egy csillag, egy ember, egy gondolat, egy tett. És néha évek, néha évmilliók kellenek, hogy a küldetés beteljesedjék. Igen, materia és idea egy és ugyanaz, ahogy a nő és a férfi, vagyis az anya (mater) és az apa egy és ugyanaz: a rend egysége, amely magát keresi a káoszban.

1980

[B]

Februári bejegyzésem 1980-ban

A szocializmus problémája eszmélésem óta foglalkoztatott. Bulgáriában, ahol a török uralom csak 1878-ban szűnt meg, áthatolhatatlan sötétség nyelte el a múltat, de ameddig vissza lehetett látni, családomban a progresszió iránti elkötelezettség végig, generációk sora óta jelen volt. Néhányan tevőlegesen is részt vettek a társadalmi harcokban, bőven kijutott nekik az üldözésből, egészen mártíromságig, de legfőbb jellemző a szellemi befogadás volt: az új gondolatok, eszmék iránti igény és fogékonyság, a fontos, forrásértékű művek olvasása, és viták, viták, viták. Jóízű, őszinte, termékeny viták, nyílt szembenézés az eltérő véleményekkel, az alternatív gondolatokkal, szembenézés a valósággal, szembenézés a saját korábbi tévedésekkel.
Már általános iskolásként nagy élvezettel és lelkesedéssel olvastam Engelst. A természet dialektikája, az Anti-Duhring, A szocializmus… számomra érthetőek és meggyőzőek voltak. Diákkoromban és később ezerszer találkoztam azzal a vélekedéssel, hogy Engels a népszerűsítés szándékával túlságosan egyszerűsíti a „marxizmus”-t. És ezerszer találkoztam a különféle vitákban egy furcsa, kissé pökhendi, megfellebbezhetetlen végkövetkeztetéssel: „Maga nem érti Marx lényegét!” Akkor is, ha valaki ezt, akkor is, ha fordítottját mondta. Elméleti matematikában edzett gondolkodásom számára ez több mint gyanús volt. De mivel, a szigorú logika és absztrakció mellett, bennem feszült a progresszió családi hagyománya, és nem utolsó sorban a művészetek és az irodalom iránt elkötelezett ember nyitott szemével, fokozott érzékenységével jártam-keltem az életben, egy kínzó ortodoxia vonzásába kerültem. Éreztem, hogy az élet sorsproblémákat vet fel, amelyekre se a hivatalos, se az ezoterikus marxizmus, és sajnos, a nosztalgiás engelsi marxizmus sem kínál válaszokat. Az antikommunizmus viszont számomra nem volt elfogadható. Ebben a dermesztő eszmei űrben mestert nem, de egy nagyszerű partnert találtam. Tőkei Ferenc elvállalta Kommunizmus és szocializmus című doktori disszertációm vezetését.

1980

[B]

Januári bejegyzésem 1980-ban

Mivel kezdje az ember az évet, ha nem tervekkel, elhatározásokkal? Netán a régebbi tervekkel való elszámolással… Mi tagadás, az új tervek dolgában jobban álltam, mint a régiek teljesítésével. De nyugtatgattam magamat, semmi nem megy veszendőbe, egyetlen tervemről nem feledkezem meg, az élet pedig szép és hosszú. Nagy örömemet leltem gyarapodó archívumom gondozásában és fejlesztésében is. 8 megkezdett regény, 2 színdarabvázlat, 12 tudományos és megannyi publicisztikai írás – ezek voltak a fontosabb, világos koncepcióval és megkezdett művek, amelyeket számon tartottam. Igaz, néhány gyermekkori tervet ejtettem, ezen kívül belenyugodtam a költői kísérletezések feladásába.
Tervezésem mindig is túlterjeszkedett az irodalmi témákon. Foglalkoztatott például a nyelvtudásom gyarapítása. Szerencsés voltam, hiszen a várnai líceumban – hála kitűnő, zömében francia tanáraimnak – igen jól el tudtam sajátítani a francia nyelvet, Pesten – hála szerelmemnek – a magyart. Szerelmem feleséggé teljesedett. Pest második szülővárosommá, a magyarból írói-szerkesztői munkám eszköze lett. A Budapesti Útmutató és Címtár évkönyv feltámasztásával és évtizedes gondozásával a legpestibb pestinek kezdtem érezni magamat. Több száz magyar szerző, újságíró írásainak szerkesztése sajátos honfoglalást hajtott végre agyamban. Diákkoromban vettem fejembe, hogy megtanulom a szomszédok nyelveit. Ez a török, görög, szerb és román nyelvet jelentette. Nem látszott nehéz feladatnak. Csak a görögtől tartottam kissé, de méltányos kárpótlásnak éreztem annak kulturális súlyát. 1980-ban viszont már világos lett: a bolgár, francia és magyar nyelven kívül, csak az angol és az orosz nyelv elsajátítására telik. De a nyelvtudás számomra azóta is kultusz.
Szellemi érdeklődésemben, tervezgetéseimben a társadalomfilozófia és a politika mindig fontos helyet foglaltak el, de 1980-ban ezek már komoly és izgalmas kalandokra csábítottak. Ilyennek tűnt például Blagoev egyik alapművének aktualizálása: „Mi a szocializmus, és van-e talaja Bulgáriában?”…

1980

[B]

Legyen a neved...

Uff! Megvan a cím: Csetlő-napló!
Tetszik?
Szerintem, ha valami - bármi - születik, a létrehozó/alkotó/teremtő egyik legelső és legfontosabb teendője a névadás.
A névadás pedig művészet. Erről 1990 körül írtam egy módszertani segédletnek szánt tanulmányt. Sajnos, akkori tanácsadó cégem nem sokat tett az anyag hasznosítása érdekében. Talán majd egyszer...
Még annyit: olyan címet igyekeztem találni, amely nem csak megfelelő, hanem amelyből nincs túl sok az interneten. Tudjuk, hogy ez nem könnyű. Hát jó érzés, hogy ez a szópár nem volt fellelhető a hálón.


Kellene egy jó cím? Kreatív szolgáltatások

[K]