Júniusi bejegyzésem 1980-ban

Újat létrehozni művész és tudós számára létezési követelmény. Sem a költő, sem a kutató nem mondhatja ma azt, amit tegnap már mondott. Hős a színész és a tanár…
Újat létrehozni mindenki számára élmény, kegyelmi élmény. Semmi kétség, hogy ebből a legmagasztosabb az, amikor karja-inkba vesszük az újszülött embert. Milyen nagyszerű, hogy ez nem válhatott egy kiválasztott elit privilégiumává.
Az emberiség azzal vált ki az élő világból, és lett a történelem társadalmává, hogy képes lett újat alkotni, új megoldásokat találni, régi és új problémákra. A kő, a kőből lett kalapács, a kalapácsból lett buzogány történelmi innovációk. Mára már sokan iparszerűen igyekeznek megoldani kisebb-nagyobb problémákat. Tudománya és kultusza lett a kreativitásnak, az innovációnak, a modoros K+F-nek. A valóságban két külön világról, és folytonos súrlódásukról van szó. Az egyik a feltalálók színes, izgalmas, bizarr világa. Olyan emberek lakják, akik többnyire érdeklődő és csodálkozó szemmel figyelnek, és egy szerencsés pillanatban megragadnak egy problémát, de közben érzik, látják a megoldás kontúrjait is. Némelykor hírtelenül, máskor évekig tartó töprengés után a homályból előúszik maga a csillogó tárgy. Egy elmében megszületik egy újdonság, egy találmány.
Az első komolynak látszó ötletem gimnazista koromban, 1960-ban született. Megmutattam felnőtt unokatestvéremnek, aki jó nevű építészmérnök volt, a várnai Műszaki Egyesületek Szövetségének elnöke. Nagyokat derült az ötleten, mesélt is nekem mindenféle fantasztikus találmányokról. Máig sem tudom, miért nem tanította meg nekem az ilyenkor követendő utat. 2010-ben hagyott el minket, amikor nyilvántartásba vették első szabadalmi bejelentésemet. Az előzetes szakvélemény szerint ez a találmány 2004-ben Németországban szabadalmat kapott. Vagyis a 15. ötletemről már visszaigazolásom is van, hogy „eredeti és megvalósítható”.
A második világ, amelyről beszéltem, a reális világ, amelyben a tőkehaszon király, a társadalmi haszon koldus.

1980

[B]