2010. február 26., péntek

Februári bejegyzésem 1980-ban



A szocializmus problémája eszmélésem óta foglalkoztatott. Bulgáriában, ahol a török uralom csak 1878-ban szűnt meg, áthatolhatatlan sötétség nyelte el a múltat, de ameddig vissza lehetett látni, családomban a progresszió iránti elkötelezettség végig, generációk sora óta jelen volt. Néhányan tevőlegesen is részt vettek a társadalmi harcokban, bőven kijutott nekik az üldözésből, egészen mártíromságig, de legfőbb jellemző a szellemi befogadás volt: az új gondolatok, eszmék iránti igény és fogékonyság, a fontos, forrásértékű művek olvasása, és viták, viták, viták. Jóízű, őszinte, termékeny viták, nyílt szembenézés az eltérő véleményekkel, az alternatív gondolatokkal, szembenézés a valósággal, szembenézés a saját korábbi tévedésekkel.
Már általános iskolásként nagy élvezettel és lelkesedéssel olvastam Engelst. A természet dialektikája, az Anti-Duhring, A szocializmus… számomra érthetőek és meggyőzőek voltak. Diákkoromban és később ezerszer találkoztam azzal a vélekedéssel, hogy Engels a népszerűsítés szándékával túlságosan egyszerűsíti a „marxizmus”-t. És ezerszer találkoztam a különféle vitákban egy furcsa, kissé pökhendi, megfellebbezhetetlen végkövetkeztetéssel: „Maga nem érti Marx lényegét!” Akkor is, ha valaki ezt, akkor is, ha fordítottját mondta. Elméleti matematikában edzett gondolkodásom számára ez több mint gyanús volt. De mivel, a szigorú logika és absztrakció mellett, bennem feszült a progresszió családi hagyománya, és nem utolsó sorban a művészetek és az irodalom iránt elkötelezett ember nyitott szemével, fokozott érzékenységével jártam-keltem az életben, egy kínzó ortodoxia vonzásába kerültem. Éreztem, hogy az élet sorsproblémákat vet fel, amelyekre se a hivatalos, se az ezoterikus marxizmus, és sajnos, a nosztalgiás engelsi marxizmus sem kínál válaszokat. Az antikommunizmus viszont számomra nem volt elfogadható. Ebben a dermesztő eszmei űrben mestert nem, de egy nagyszerű partnert találtam. Tőkei Ferenc elvállalta Kommunizmus és szocializmus című doktori disszertációm vezetését.

1980

[B]

2010. február 11., csütörtök

Mitől lenne az igazságszolgáltatás a kiválóság oázisa?



Minden nap akadnak hírek, amelyek felkavarnak, felháborítanak, megdöbbentenek. Sokszor elgondolkozom: vajon, mekkora lehet a hírszerkesztő része ebben? Mi tagadás, manapság a hírszerkesztés, az újságírás minősége csapnivaló. Vannak esetek, amikor elképesztő ostobaságok, logikátlanságok is átjönnek, olyan ostobaságok és logikátlanságok, amelyek nem lehetnek a valóság része, csak a csapnivaló hírszerkesztés selejtje. Rosszabb, amikor nem lehet eldönteni: a hírszerkesztő vagy a valóság hibádzik…
Újra kellett ilyen gondolatokon töprengeni, amikor ma hallgattam a híradást az állam pervesztéséről a Postabank könyvvizsgálójával szemben. A 10 évig húzódó per utolsó stációja a Legfelső Bíróság lett, ahol elbukott a jogerős ítélet felülvizsgálata. Az ügy lényege: a könyvvizsgáló mentesül kártérítési kötelezettsége alól (ez önmagában több milliárdos kár a köz számára), tetejében az egész bírósági eljárás milliárdos költsége is az államot, vagyis a közt sújtja.
A történet kulcsmondata az a kajánul hangzó megjegyzés, miszerint az állam pervesztését egy szakértő vélemény késedelmes benyújtása okozta. Vajon mekkora lehetett ez a késedelem, hogy azt a 10 évig töprengő igazságszolgáltatás nem bírta elviselni? Vajon a köz szolgálatában álló igazságszolgáltatás nem volt képes odahatni, hogy az állam igyekezzen a vélemény beadásával, hanem inkább megfricskázta, felsőbbségesen átsikolva az anyagi konzekvenciák fölött?
Nem, nem csak a hírszerkesztés minősége csapnivaló. Egy szétzilált társadalomban mitől lenne az igazságszolgáltatás a kiválóság oázisa? El lehet várni, hogy úgy viselkedjünk, mintha ez így lenne. Egy hamissággal több vagy kevesebb, számít ez?


Az alkotmány
Az alkotmánybíróság
A demokratikus jogállam

2010. február 2., kedd

Az öreg ember és a bölcsek tanácsa



Jobb sorsra érdemes köztársaságunk elnöke 2009 januárjában életre hívta a maga Bölcsek Tanácsá-ját. A négy kiválasztott bölcs pontosan egy évvel később letette az asztalra munkájának eredményét, Szárny és teher címmel.
Mi tagadás, jobb sorsra érdemes köztársaságunk akkora bajban van, hogy bárkitől bármilyen segítséget el lehetne fogadni.
Mégis, ez a történet elgondolkoztat: segít-e, avagy éppen árt, ha kétes formában kétes beszéd gyarapítja a hangzavart?
A legkevésbé a bölcsek által a 24 óráig tartó langyos médiafigyelem alkalmával elhangzott, szerénységtől át nem itatott megnyilatkozásaira gondolok. (Itt legfeljebb a hazánkban jószerivel ismeretlen Eva Joly otromba figyelmeztetését említeném meg, amely szerint „ha nem változik a rendszer, akkor Magyarország Bulgária vagy Dél-Olaszország sorsára juthat, ahol a maffia az úr”. Talán szerencsésebb lett volna, ha a bölcs asszony azzal a veszedelemmel próbál felrázni minket, amelyet valamelyest ismer: a nem éppen kispályás francia korrupcióval.)
Az igazi gond szememben a bölcsesség lejáratása. A problémát érdemes komolyabb elemzés alá vonni, de aligha tudja jobban érzékeltetni egyik kedvenc mesém.
Szívesen elmondom.

Az öregember és a császár

Idegenek megtámadják az országot. Sokan vannak, jól felfegyverezve, és már a főváros alatt vannak. A császár és az udvar a megadáson gondolkozik.
Ekkor egy ismeretlen öregember bekopog a császári palota kapuján. Az őrök nem akarják beengedni. A császár meghallja a hangos vitát, és kérdi, mi történik. Aztán megparancsolja, hogy vezessék eléje az öregembert. Igaz-e, császár, amit beszélnek az emberek, hogy meg kell adnunk magunkat? – kérdi. Igaz, válaszolja a császár. Kevés katonánk van és még kevesebb nyílunk, az ellenség pedig olyan népes, mint a csillagok az égen, és minden katonának száz nyila van. Adjál nekem, mondja az öreg, 300 katonát, 30 bárkát és 30 bála szénát, és én három napon belül 3 millió nyilat hozok neked. Jó, de ha nem hozol, fejedet veszem! – mondja a császár.
Az udvaroncok pedig gúnyolják az öreget: Szalmából csinál majd nyilat.
A császár türelmetlenül vár, kémeket is küld az öreg után. Beszámolnak neki a kémek: az öreg és a katonák letelepedtek a folyó partján, nem messze az ellenségtől, de pihennek, esznek, isznak és nem csinálnak semmit. Másnap ugyanez. A császár kíséretével kivonul az öreghez és kérdőre vonja, ő meg mondja: Harmadnapra ígértem a nyilakat, gyere holnap reggel.
Aznap éjjel sűrű köd ereszkedik le a folyóra. Ekkor az öreg megparancsolja a katonáknak, hogy a szalmából tetőt húzzanak a bárkák fölé, aztán beszállnak és csendesen megközelítik az ellenséges tábort. Adott jelre pedig éktelen lármát kezdenek csapni. Az ellenséges katonák a ködben nem látnak semmit, nagy ijedtségükben lövik nyilaikat a szörnyű zaj irányában. A levegő megtelik nyilakkal, amelyek befúródnak a szalmatetőkbe. Amikor a nyíleső alább kezd hagyni, az öreg újabb jelt ad, és a bárkák visszafordulnak táboruk felé.
Mire a császár kiér hozzájuk, a katonák már sok millió nyilat szedtek ki a szalmatetőkből. A császár megrendül, és elismeréssel szól az öreghez: Eszed legyőzte a veszedelmet, megmentetted a hazát!
Egy kis idő után még azt kérdezi a császár: De mondd csak meg, honnan tudtad, hogy harmadnapra köd ereszkedik le a folyóra? Az öreg azt válaszolja: ha igazán szeretjük hazánkat, legelőször meg kell tanulnunk a természet nyelvét.
Erre egy udvari tudós kilép a többiek közül, és önérzetesen szól: Én is tudtam, hogy köd lesz!
Az öreg csóválja a fejét, és csöndesen megkérdezi: Mi hasznát vettük tudományodnak?

Bölcsek Tanácsa
Változó Világ Mozgalom
Meséim misztériuma