123 zsidó téma keres szerzőt

Vajon, ha megtudunk mindent róluk, megtudjuk-e a zsidók titkát?

És ha megtudnánk, mit kezdenénk vele?

Egyáltalán, van itt keresendő titok? „A mélyben van az igazság elrejtve.” – figyelmeztet Démokritosz. Csak ássunk, és bizakodjunk!

De valóban, miért kell itt valami különleges titokra gondolni? Izgat minket így a magyarok titka? Vagy az oroszok, a franciák, a kongóiak titka?

Persze, az értelmes ember mindenre kíváncsi, meg egyébként is a korrektség (pláne a politikai) elvárja, hogy mindenki titkát egyformán fontosnak, egyformán tisztelendőnek tartsuk.

Vagy talán mégis lenne valamilyen ésszerű magyarázata, alapja a zsidóság különlegességének?

Bizonyára minden nép egy sor, de legalább szempontból egyedülálló. Mint például a padaunk törzsek a hosszúnyakú asszonyaival.

A zsidók különlegességét és egyedülállóságát kimutató lista igen hosszú, de két pont rajta rendhagyó.

Az első a kiválasztott nép öntudata. Istenei minden népnek vannak, de nem minden nép kötött ilyen világos és egyértelmű szövetséget. Ez a szövetség talán a történelem legrészletesebb „polgári” szerződése, nem csak az isten-ember, hanem ember-ember szerződéseket is tekintve. Nem nehéz elképzelni, miféle következményekkel járhat egy nép ilyen öntudata. De nem is kell erőltetnünk képzeleterőnket, az elmúlt 300 év szolgáltat bőséges anyaggal.

A másik pont, amely igen ellentmondásosan kapcsolódik az előzőhöz, a zsidó nép 20. századi tragédiája, a holokauszt. Ez valóban olyan borzalom, hogy mély csenddel kell körbe venni, mindenkor, ha meg kell említeni.

Mi tehát a feladatunk, ha meg akarjuk érteni a zsidókat?

Ez a téma nyomban és nyomban két vonatkozásba kötötte figyelmemet, amikor 1995-ben elindítottam a Változó Világ ismeretterjesztő sorozatot. Az első megbízások egyikét egy kiváló szakember, Erényi Tibor kapta meg. A tervezett és hamarosan megvalósult mű címe A zsidók története Magyarországon. Azzal is támogattuk Tibor barátom munkáját, hogy lehetővé tettem, hogy a szerkesztőségben diktálja egyik munkatársamnak, Máriának. Úgy tartom, hogy ebben, az igényes ismeretterjesztés műfajában ez a kötet az óta is messze a legalkalmasabb, hogy az érdeklődő kerek és alapos képet kapjon a témáról.

Igaz, a magyarországi zsidóság mégis töredéke a világ zsidóságának. De hát ez nem gond, annyira kézenfekvő – olybá tűnt – a megoldás: meg kell íratni A zsidók történetét Szlovákiában, A zsidók történetét Romániában stb. című köteteket. Nagyszerű kiadói projekt. Nem tettem le arról, hogy még lássam életemben legalább a megkezdését.

A másik kezdeti tervem egy másik fajta kötet volt, amely a zsidó hagyomány elemeit ismerteti, de ez egy leginkább vallási jellegű alsorozat lett volna a Változó Világon belül, kísérve a keresztény és a muszlim hagyomány bemutatásával (19956at írtunk). Mind három témában tárgyaltam alkalmas szerzővel, a zsidó témában sikerült írásban megállapodni Raj Tamás barátommal és kollégámmal (könyvkiadó), aki rabbi létére mindenki másnál jobban tudta volna realizálni az általam elképzelt útmutatót. Sajnos itt hagyott minket.

De ezt a tervet sem adom fel, mert úgy gondolom, az emberek és népek kölcsönös megismerése még rengeteg – és főleg jó, értelmes – munkát kíván.

Itt viszont megemlítek valamit, ami egyre jobban zavar. Szinte mindenki és mindig azt mondja: „a zsidók, a keresztények és a muszlimok”. Igen, keresztény lehet egy olasz, egy lengyel, de még egy zsidó is. De egy olasz vagy lengyel, vagy éppenséggel zsidó nem feltétlenül keresztény, hanem például ateista. Meddig lesz elfogadható a zsidó (nemzeti? általános?) identitás és a zsidó vallás összekeverése, összetolása. Voltaképpen lenne is erre alkalmas szó (mert például a judaista, mint a judaizmus követője nem látszik alkalmasnak), és ez az izraelita. De hát a nyelvhasználat spontán, nehezen befolyásolható folyamat…

(Sátoros ünnep a Szent István parkban, net)

A zsidók története Magyarországon

* * *

Gyökér és ág

A szovjet blokk váratlan és döbbenetes összeomlása, ahogy Josef Heller Képzeljétek el profetikus regényében megjósolta végzetes veszélybe sodorta az Egyesült Államokat. Csakugyan, ekkora hatalom nem tud létezni nagy-nagy főellenség nélkül. Hát nem volt kéznél az általa kezdetben az átkozott szovjetek ellen életre keltett Al-Qaeda? Bizony, megtette azt a szívességet, hogy beleharapott abba a kézbe, amely addig etette. És lett új főellenség.

Csakhogy… Sokan voltak, de nem elegen… Mi ez a Szovjetunió és a világ kommunistáihoz képest? És kivetődött a rosszaság az Al-Qaeda természetes közegére, a muzulmánokra… OK, rendben van, mondjuk úgy, a radikális muzulmánokra, nem mind az egy milliárdra. Bár, és 16. Benedek is rátette az ujját a sebre, az iszlám erőszakos és hódító: „Mutasd meg nekem, mi újat hozott Mohamed, és csak rossz és embertelen dolgokat fogsz találni, mint az a rendelkezése, hogy az általa hirdetett hitet karddal kell terjeszteni.”

Lassan már egy egész új generáció nő fel a terrorizmus elleni százéves háború körülményei között… És most ez a „migráns válság”…  Szinte már nincs olyan atlanton innen és túl jegyzett, kezét a Biblián tartó politikus, celeb és hasonló, aki ne féltené „kultúránkat”, jelesül keresztény gyökereinket a muzulmánoktól.

Közös felelősségünk fellépni minden erőszak, minden zsákmányszerzés, minden rombolás, minden igazságtalanság, minden rossz ellen. De ez a felelős, bátor fellépés csak akkor szolgálja reményeinket, jövőnket, ha a jó vezérli, és nem keresztény gyökér feszül muzulmán gyökérnek. Ha ez utóbbi marad hangadó, amilyen több éve a helyzet, nem egy százéves terrorizmus elleni háborút, hanem egy ezeréves vallásháborút kockáztatunk.

Túlzás lenne az ezer éve? Hogy nincs is annyi az emberiségnek? Muzulmán és keresztény harcosak 1400 éve vívják háborúit. És ne hidd azt, hogy a muzulmánok a veszedelmesek. Egyetlen példa: az iraki háborúban több mint 200 ezer iraki pusztult el, ebből több mint 150 ezer fegyvertelen békés muzulmán nő, gyerek, öreg – és 3 ezer keresztény (vagy keresztény kormányok által odavezényelt ateista) katona. Lassan már ennél is drámaiabbak a szíriai adatok…

Ember, gondolkozz!

Ne légy gyökér, hanem békeág!

* * *

A kiút

Kivonulni, kivezetni az emberiséget a rossz világból: bizonyára sokan legfőbb vágya. De merre van a kiút?

Még nagyon hosszú ideig az államok szerepe a történelem tudatos alakításában igen nagy, ezért nem lehet kétségünk, hogy a kivonulás nevű hadművelet tábornokai a jó államok lehetnek. Milyenek is – most kifejezetten ebből a szempontból nézve – a „jó” államok?

Békések, demokratikusak, igazságosak, szolidárisak, laikusak.

Komoly anyagi és szellemi forrásokat szánnak különböző szakmai és civil szervezetek, hogy minősítsék a különböző országokat: befektetésre ajánlott-e, mennyire korrupt, mennyire „transzparens”, milyen a „szabad” sajtó szabadsága… De nem ismerek olyan kutatásokat, hogy egy ország mennyire békés, demokratikus, igazságos, szolidáris, laikus…

A kérdés pedig egyáltalán nem mellékes, és a válasz sem megoldhatatlan feladvány. Egy valamennyire tájékozott és józanul gondolkozó ember meglehetősen pontos diagnózist tudna adni. Biztos, hogy egy-egy ország megítélése heves vitákat okozna a más-másképpen gondolkozó vagy más-más ideológiájú emberek között. Miért ne? Ezzel a vizsgálódás csak nyerhet.

De a puszta rangsorolásnál sokkal fontosabb tudatosítani a közvéleményben a kiemelt tulajdonságok döntő jelentőségét.

Talán a legegyszerűbb eset az első: békés. És valóban, aki katonai erővel akarja megoldani az őt zavaró „problémákat”, még beljebb visz minket a rossz világ még szörnyűbb bugyraiba.

És talán a legmeglepőbb az utolsó: laikus. A laikus nem azonos azzal, hogy ott az ateizmus szinte államvallás. Ugyanakkor az igazi modern laikus állam nem a „toleráns”, hanem az az állam, amely felismerte már a történelem, az emberi szellem tanulságait, és a tudást emeli a neki megfelelő helyre, a vallásokat pedig határozottan és következetesen leválasztja minden hatalmi pozicióról, mint ahogy a gyerek kezéből kivesszük a gyufát. Mert vallásra a gyerekember tapad, a rájuk tapadt sokadalommal pedig a vallások vérszemet kapnak a hatalomra, amiben leginkább a többi vallás konkurálja és frusztrálja. Ez pedig egyenes út a vallásháborúkhoz.

Egyszerűbben: egy vallásos állam, társadalom ne kárhoztasson egy másik vallást, mert ez a háborúéval azonos lendülettel hajít minket a rossz világ legmélyebb bugyraiba.

Tehát mi a feladat? Felkutatni a ma létező békés, demokratikus, igazságos, szolidáris, laikus államokat, és térdre borulni eléjük: vezessetek minket, ki ebből a rossz világból!

* * *

Amíg fegyver van a kezedben…

Nem jó érzés olyan országban élni, nem jó érzés olyan világban élni, ahol az emberek vállrándítással, vagy – még rosszabb – egy unott mosollyal mennek el egy ilyen hír mellett.. Nem jó érzés olyan országban élni, ahol egy igényesnek látszó népszerű médium ilyen hírt közöl mindennemű kommentár nélkül, a minimálisan elvárható erkölcsi viszonyulást tükröző szerkesztés nélkül. Ezzel a magatartásával, vagyis tartásnélküliséggel a médium a társadalom agymosásának tevékeny – és bizonyára jól megfizetett – robotosává teszi magát.

Hogy világos legyen felháborodásom, „indignációm” apropója, álljon itt a cikk egésze:

Muszlimbiztos gépkarabélyt tervezett egy amerikai fegyvergyártó

Olyan gépkarabélyt tervezett egy floridai fegyvergyártó, amelyet nem érinthet meg az Iszlám Állam harcosa. A fegyverre ugyanis bibliai idézetet és a templomos lovagok keresztjét vésték. Máris kiváltotta vele az amerikai muszlim csoportok haragját. 

Az AR-15-öst az apopkai Spike’s Tactical nevű cég gyártja. A fegyverre a Zsoltárok könyve 144. fejezetének első mondatát írták fel: „Áldott az Úr, az én kőváram, a ki hadakozásra tanítja kezemet, s viadalra az én ujjaimat.”

Emellett szerepel rajta a templomos lovagok keresztje is – a keresztes hadjáratok szimbóluma. 

A fegyveren három állás van: béke, háború és Isten akarata. 

Csapjon le rájuk a villám

Az ötlet azután született meg, hogy az iraki hadsereg fejvesztett menekülése közben több milliárd dollár értékű amerikai fegyvert hagyott hátra, ami aztán az Iszlám Állam kezébe került.

„Olyan fegyvert akartunk, amelyet ha felkap egy muszlim terrorista, akkor sújtsa őt agyon a villám” – mondta az Orlando Sentinelnek Ben „Mookie” Thomas, a cég szóvivője, aki maga is szolgált a haditengerészetnél.

A muszlimoknak nem tetszik

A fegyvert szerdán mutatták be, és azonnal kiváltotta a muszlim szervezetek haragját. A floridai Amerikai–Iszlám Kapcsolatok Tanácsa arra hívta fel a figyelmet, hogy 2015-ben 205 ámokfutás történt az Egyesült Államokban, és csupán egyetlen esetben volt muszlim az elkövető – számolt be a Haarec című izraeli napilap. 

(Forrás: Origó)

* * *

Eddig az ominózus cikk. Szerintem fölösleges az elemzés. Két dolgot mégis kiemelnék.

1. Jelenleg az emberiség első számú ellensége az, aki vallásháború felé sodorja a világot.

2. Ne ölj! Örülnék, ha minden istenhívőnek legelőször istenének ezen első számú parancsolatára gondolna, bízván, hogy aki isten helyett az emberben, az emberi észben hisz, legalább ennyire szilárdan vallja és hirdeti: Ne ölj!

És lám, mire lehet jó az ostobaság, a gonoszsággal határos ostobaság: az ötlet – továbbfejlesztve – jó.

Ha már eljutottunk odáig, hogy minden doboz cigarettára kiírják: lassan, de ül, hogy, hogy még nem íratjuk a fegyverekre: „Vigyázz, mert öl!” „Gyorsan öl!”

Te, aki fegyvert veszel a kezedbe! Tudnod kell, hogy ártalmas környezetedre, mert élet oltására alkalmas. És tudnod kell, hogy mindaddig, amíg a fegyver a kezedben van, nem vagy biztonságban!

* * *

A civilizáció 54. – Hányadik a második?

Az Első Világháborút a köznyelv és a szakirodalom sokáig Nagy háborúnak nevezte… Amíg – igen hamar, döbbenetesen hamar – el nem kezdődött a még nagyobb… Vajon ki mondhatta ki először azt, hogy „Második Világháború”?

Az emberiség tragédiája, hogy még tartott minden idők leggyilkosabb őrülete, és már megszületett a földi élet elpusztítására alkalmas isteni fegyver. Megszületett a civilizáció egy sivatagjában, és nyomban megkapta keresztségét a reggeli imájukat elmondott lovagoktól az atombomba. Bevetése napjától az emberek – joggal – rettegnek egy ezzel a fegyverrel vívott utolsó – „Harmadik” világháborútól…

A megzavaródott és a megzavaródó elmék szívesen beszélnek elsőről és utolsóról, legnagyobbról és legkisebbről, kezdetről és végről, „végső” megoldásokról, a történelem „megoldott” rejtélyéről (Marx), vagy egyenesen „a történelem” végéről (Fukuyama).

Komoly, becsületes, néha akár nehéz és fárasztó tanulás, eszmélés a kötelességünk – és az esélyünk. Találóan van elnevezve a szokásos torzítási hajlamunk haloptikának: elnagyolja azt, ami szemünk fókuszában van, a többit kisebbíti és begörbítja, mintha valami gömbakváriumban, valamilyen buborékban úszkálnánk.

Tudni kellene, hogy a Második Világháború valójában a Nyolcszázharminchatodik. És még inkább tudni kellene, hogy azóta is egy tucat világháború dúlt a Földön, de jelen pillanatban is zajlik egy pár, és továbbiak készülnek kitörni.

És ne essünk újra és újra hasonló hibába! Ne higgyük, hogy a közelmúltban vívott nagy ideológiai világháború az első lenne, vagy az lenne a most kibontakozó külön vallási világháború. Akármennyire modernül is hangozzék (különösen az ideológiai és a pszichológiai hadviselés, a kultúrák összecsapása) mindezek is sok százas sorszámot kapnának csak…

Semmi új a Nap alatt, csak a változó világ! Mert mindennek van előzménye, de minden előzmény következményekkel jár, a következmények változtatnak rajtunk, a világon és a jövőn, előre lendítenek utunkon.

Múlt, jelen és jövő gigászi háborút vívnak fejünk fölött. És eközben nagy erők önző érdekből elárulták a jövőt, több résen beengedték a régmúlt rengeteg áldozattal egyszer már legyőzött sötét fantomjait.

Holnap a népek csatája! A hányadik is?

* * *

(A civilizáció | A civilizáció 365 sorozat része)

Gondolatok és nyomok

Egy barátom egyre komolyabban kezdett érdeklődni az Emberhit iránt. Egyik beszélgetésünk nyomán szükségét éreztem, hogy jobban megismerjem a gnosztikus hagyományt. El is olvastam néhány fölöttébb érdekes könyvet. Eközben a FSZEK központi könyvtárában ráakadtam egy különös brosúrára.

Francia nyelvű, éspedig annak a Presse Universitaire de France-nak a kiadványa, amely a Változó Világ nagytestvérének, a klasszikus (Franciaországban: kultikus) „Que Sais-Je?” (Mt tudok?) „enciklopédikus” sorozatnak a kiadója, így nálam különösen nagy becsnek örvend. Címe: Az ember végtelensége, örökkévalósága és isteni volta. Egy ott szokatlan „és” kötőszó jelezte, hogy az, ami kisebb betűkkel folytatódik nem alcím, hanem egy mellérendelt kiegészítése a főcímnek: Fizikai, biológiai, esztétikai és etikai problémák megoldása. A kiadás éve. 1926. (A megbarnult töredező lapok alapján akár régebbi kiadványra is gondolhatna az ember.)

A tartalom hamisíthatatlan 20. század eleji gnosztikus tematika és stílus. A szerző eredeti konstrukciói és „megoldásai” még a nyíltan vállalt intuíció szintjén is aggályosak, de az alapgondolatokban sok figyelemre méltó elem van, egyes mondatok pedig igen szuggesztíven közvetítenek igaz megfigyeléseket.

Ezek után érthető módon kíváncsi lettem a szerzőre, akiről nyomban sejteni lehetett, hogy magyar. A borítón neve franciásan szerepel: Rodolphe-Raoul Lendvai. Erre több, mint meglepő módon az interneten nem találni semmit.  A kötet irodalomjegyzéket nem tartalmaz, de az egyik lábjegyzetben annyi található, hogy a szerzőnek magyar nyelven jelent meg egy műve 1909-ben Világnézet cím alatt. (Hogy-hogy nem, a lábjegyzetet a szerző keltezte: Budapest, 1923. május 13.)

Újabb keresés után a MOKKA-ODR-ben leltem egy bejegyzést:

Szerző: Lendvai Rezső

Cím és szerzőségi közlés: Világnézet mint tudomány ... / Lendvai Rezső

Megjelenés: Budapest : Benkő, 1909

Terjedelem, fizikai jellemzők:  78, [2] p. 23 cm

Ez viszont minden, ami Ledvai Rezsőről, avagy Rodolphe-Raoul Lendvairól megtalálható a mindent tudónak és mindenhatónak tartott interneten. Ki volt ez a Lendvai, hogy jutott ki a könyve a Presse Universitaire de France-hoz?

Hiába a gnózis, hiába az intuíció. Sok, még egyszerű kérdésekre sem fogunk mindig megkapni a választ.

Legalább azonnal és könnyen.

De ami egyszer mondva lett, annak, lám, utóélete támad, akkor is, ha annak, aki mondta, már nyoma sincsen…

* * *

Te légy!

Az ember először megtanul hinni, és csak azután kételkedni, és nem hinni. Mi több, az ember nem megtanul hinni, hanem ezzel a képességgel, a hinni képességével, sőt a hinni készségével születik.

Az egyházi emberek régi és kedvenc érvük, hogy a hit, és ez alatt persze ők nyomban az istenhitet értik, az ember veleszületett képessége. Azt is előszeretettel emlegetik, hogy minden ős formációnál megtalálható a vallásosság valamilyen formája, vagyis ahogy a gyermek természetes módon „hívő”, így maga a gyermek-emberiség is már hívő, megszégyenítve a modern elöregedett és elfásult civilizációnkat ateista tévelygéseiért.

A gyerek valóban mindent elhisz. Főleg szüleinek, akik az ő szemében istenek. És a legcsekélyebb kétség nélkül elhiszi nekik, ha azt mondják meg neki, hogy isten pedig nincs. Mert hit az is, ha hisszük, hogy van isten, hit az is, ha azt hisszük, hogy nincs isten.

De ez a két fajta hit valóban hit? Aki hisz istenben, számára egy másik ember hite, hogy isten nem létezik, nem hit, hanem tévedés. És fordítva… Tehát, bármelyik hitről azt is állíthatja (valaki), állíthatják (sokan), hogy tévedés, avagy éppenséggel halálos, megtorlandó bűn… És meg is torolják…

Mi a követendő egy becsületes ember számára? Szabaduljon a hitétől, vagy őrizze, csak éppen a lehető legnagyobb titokban tartva azt?

Amikor tanácsot próbálnánk megfogalmazni a becsületes ember számára, fontos lenne arra is gondolni, hogy semmilyen szempontból nem vagyunk egyformák. A társadalomban óriási különbségek vannak becsület, neveltetés, műveltség, intelligencia stb. stb. vonatkozásában. Ezért másképpen kell látni a problémát, ha a társadalom egésze, egyszerűbben szólva: a tömeg számára is hasznos tanácsot keresünk, és nem csak egy – bizonyára igen jóra való – barátunknak címezzük azt.

A közismert szállóige szerint „a vallás a nép ópiuma”… Ebben van némi igazság, de akik ezt hirdetik valami egészen másra  gondolnak, ami inkább a politikára tartozik. A hit és vallás kérdése viszont ennél szélesebb kérdéskör. Nem léphetünk előre ebben a fontos kérdésben, ha nem ismerjük fel – és nem ismerjük el – hogy a hit mind a közösségi kultúrának és a közösségi tudatnak, mind az egyéni tudatnak egy sajátos, életbevágóan fontos eleme. Az emberi testnek is vannak ilyen nélkülözhetetlen részei: a csontok, az izmok, az idegek, a vér és az érrendszer stb. Nehéz kiválasztani olyat, amely legszemléletesebben példázná a hit szerepét az emberi vagy közösségi tudatban, de talán a felismerés akkor is érthető.

Igen, ebben a kérdésben ez a lényeg: a hit a tudat nélkülözhetetlen, életbe vágóan fontos része. A hit nagyszerű, nemes dolog.

A hitnek van egy talán meglepő, de fontos sajátossága: a hitben mindenki egyenlő lehet a másikkal, amíg a tudás világában nem annyira egyszerű a dolog. De vigyázat: a jövő hite nem lehet szociális segély az ingyen egyéniségek paradicsomában. Azt nagy felelősséggel kell építeni-teremteni, és még nagyon felelősséggel befogadni. De teremteni is szükséges, befogadni is szükséges.

Szükségünk van hitre és a hit tiszteletére, szükségünk van a hit kultuszára.

Erre jogosít fel az Enberhit. És erre buzdít is.

Mondd bátran: Igen, van hitem! Igen, hívő ember vagyok! Emberhívő!

- És mondd, van Ember? – kérdezhetik tőled.

- Igen, van Ember! – válaszolhatod.

És te magad légy – ott, és akkor, a te helyeden és a te idődben – a tanúbizonyság!

* * *

Miért

Tegnap egy angyal látogatott meg. Először az életemben.

Nem tudom, vártam-e ezt – vagy egyáltalán ilyen – találkozást. Hinni nem hittem, de talán reméltem, hogy vannak angyalok, vannak titkok, vagyunk mi, halhatatlanul, ott, át…

Mégsem sem dúlt fel a találkozás. Békés pillanatban egy még mélyebb csodálatos békével jelent meg. Furcsán szótlanul, pontosabban hangtalanul beszélgettünk. Azt mondanám: inkább olvastuk egymás szemében a kérdéseket és a válaszokat.

Biztos vagyok, hogy kitágult a csillagos esti pillanat, mert heteknek tűnt az a néhány perc, amit az óra megszámolt…

Most nehéz is mindent felidéznem, akár magamnak… De a beszélgetés egy részére különös élességgel emlékszem… Talán azért, mert ebben tudtam meg a legváratlanabb igazságokat…

- Mondd, ezek szerint mégis csak létezik Isten? – kérdeztem a világtól elárult ateista bánatával.

- Ó, balga emberi lények! – nevetett az angyal. – Nálunk köztársaság van, az angyalok köztársasága. Minden angyal szabad és egyenlő…

Hosszasan mesélt életükről, a rendről, amely uralkodik náluk, a tudás fényéről, a közösség erejéről, a teremtés öröméről… Azután hírtelenül elkomolyodott.

- De nem akarok ködösíteni, kedves barátom! Nálunk is voltak időszakok, amikor egyes angyalok uralkodni próbáltak mások fölött, angyalok és emberek fölött. És amikor sikerült is ezt ideig-óráig elérni, kezdték hinni, de főleg próbálták másokkal elhitetni, hogy ők a legfontosabbak, az angyalok császárai, minden velük kezdődik és velük végződik… És micsoda diadalt értek el nálatok, szomorú látni…

- Több, mint szomorú ez – mondtam szinte ellenségesen. – Mert ebből nem csak istenimádat támadt, de megszámlálhatatlan testvérgyilkosság is…

- Nehéz megítélni, hogy ki kitől tanult: a megtévedt ember a megtévedt angyaltól, vagy fordítva… – sóhajtott fel a vendégem.

- Is-is,ez lehet az igazság… – próbáltam igazságos lenni. – De most valóban a legfontosabb az lenne, hogy a megtévedni nem akaró ember tanuljon a megtévedni nem akaró angyaloktól!

- És fordítva – nevetett újra az angyal. Szinte állandóan mosolygott vagy nevetett. Tiszta és csengő gyermeki nevetéssel.

- Mondd, barátom, – támadt bennem a kíváncsiság, – ha nálatok nincs isten, akkor istenhit sincs? Van vallásotok?

- Már hogy ne lenne hitünk! – nevetett újra a vendégem. – Ezt mi Angyalhitnek nevezzük…

- Sejtenem kellett – kiáltottam fel lelkesen, – ezzel jöttél megerősíteni! Mert bizonyára tudod…

- Igen, tudom! Tudjuk… Fel akarjátok építeni az Emberhitet! De vajon miért vártatok eddig? – kérdezte, és megint nevetett a vendégem.

Nevetett minden csillag is fölöttünk. Nevetett az egész világ…

* * *

Les bonshommes

Tanulmányozva a gnoszticizmus történetét, a napokban kezdtem olvasni Richard Smoley Tiltotthit – A gnoszticizmus öröksége című, igen érdekes tényanyagban és gondolatokban különösen gazdag könyvét. Amikor a katharok fejezetéhez értem, megdöbbentett a bevezető súlya. Elhatároztam: mielőtt megosztanám azokat a gondolatokat és elhatározásokat, amelyek ezek a sorok keltettek bennem, közreadom Smoley szavait.

* * *

Mindent egybevetve, a kereszténység büszkélkedhet a történelem egyik legnagyobb sikertörténetével. Egy elnyomott nép körében létrejött egy aprócska vallási közösség, aminek a vezetőjét kivégezték, akár egy bűnözőt; és ezzel szemben napjainkban a világ népességének egyharmada tartozik ehhez a vallási közösséghez.

A diadal ellenére a kereszténység története furcsamód lehangoló. A történet jelentős részét az önkényuralommal kötött rosszízű kompromisszumok és a riválisok dühödt elhallgattatása teszi ki. Sok egyházatya írása csaknem olvashatatlan, és nem a nehezen érthető mondanivaló miatt, hanem önteltségük és ellenséges érzületeik okán. A legtöbb vitairat homályos doktrinális kérdésekkel foglalkozik, amelyek mibenléte annyira kétes, hogy erre a legjobb bizonyíték maga a dokumentum. Ugyanerre az időre tehető, hogy a keresztény hit lényegének, a szeretetről és megbocsátásról szóló tanításnak a megítélése sem volt már a régi, gyakorta megszegték és figyelmen kívül hagyták. A hitvallások és dogmák körüli szüntelen harcban a keresztény egyház elsekélyesítette mind azokat az alapigazságokat, amelyek közvetlenül Krisztustól származtak.

Ha olvasóként visszapillantunk ezekre a polémiákra, nem kevés aggodalommal és kétkedéssel tesszük. Tényleg a jó oldal győzött? S egyáltalán, melyik a jó oldal? Valóban a Szent lélek éleslátása uralta Krisztus egyházát, és nem a tévedések és hibák meg-megújuló rohama? Ha így van, akkor a Szentlélek elég sűrűn nyúlt barbár eszközökhöz azért, hogy elérje a célját.

Ha szemügyre vesszük az eretnekség igencsak sok borút látott históriáját, sehol sem találkozunk olyan izzó feszültséggel, mint a katharok esetében. A katharok a XXII. század körül jelentek meg Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában.  Ahol megtelepedtek, olyan mértékben indult virágzásnak a művészet, az irodalom és a kultúra, amilyet addig a középkor még cm látott. A kathar igehirdetők emberbarátsága és mértékletessége közismert volt; les bonshommes-nak, „jó embereknek” nevezték őket. Szemben a katolikusokkal, a katharok még akkor is ügyeltek a jó viszony fenntartására, amikor valamilyen dogmatikus kérdésben eltérő álláspontot képviseltek. Olyan mértékben veszélyeztették a katolikus hatalmi struktúrát, hogy az ő tevékenységük generálta az inkvizíció létrejöttét. Végül totálisan felszámolták őket, méghozzá olyan módszeres brutalitással, amit a modern kori népirtók is megirigyelhetnének. A katharok történetét tanulmányozva az ötlik fel az emberben, hogy talán tényleg igazuk volt abban, miszerint addigra az államegyháznak már semmi köze nem volt Krisztushoz vagy a „Jóistenhez”, és a Sötétség erői vették át felette az irányítást.

* * *

Ünnepi rend – az ünnepek rendje

Az ünnepek naptára örvendetesen gyarapszik. De nem csak az ünnepek már-már áttekinthetetlen gazdagsága okoz gondot, a naptárszerkesztőknek különösen, de a legtöbb embernek is, hanem az is, hogy maguk az ünnepek kétfélék lehetnek. Ugyanis vannak fix és vannak változó dátumú ünnepek.

Valójában a helyzet ennél is bonyolultabb, hiszen nem mindegy, hogy a változó dátumú ünnepek változékonysága abból adódik-e, hogy egy régebbi holdnaptárhoz, avagy „csak” a semmilyen naptárhoz nem igazodó hét napjaihoz. Ez utóbbi a gyakoribb, annál inkább, hogy a hét meghatározott napjához való rögzítés nem csak a régi, hanem számos új keletű ünnepre is jellemző. Elfogadhatjuk jogosnak is egy új ünnep megálmodóinak elvárását, hogy azt az emberek vasárnap tartsák meg. De így nem zsúfoljuk össze ünnepeinket az év 52-53 vasárnapjára?

Vagy legyenek első osztályú ünnepek, amelyeknek jár a vasárnap, és másodosztályúak, amelyeknek meg kell elégedniük egy hétköznappal?

Megoldásnak azt látom, ha minden – vagy pontosabban: minden társadalmi (szekuláris) – ünnep számára ki lenne jelölve a megfelelő fix dátuma, ugyanakkor elfogadott gyakorlat lenne az, hogy a helyi szervezők más közeli napon szervezik az ünneplést, igazodva az adott helyi igényekhez és körülményekhez.

Egy változó dátumú ünnep számára azt a legkorábbi dátumot kellene kijelölni, amelyikre az ünnep az eredeti szabálya szerint eshet. Például a nemzetközi tejnapot jelenleg május utolsó keddjén ünneplik. Ez tehát május 25. és 31. között eshet, beleértve e két dátumot. Így a tejnap fix dátuma május 25. lenne. A szabály egyszerű, egyértelmű és igazságos.

Hagyománytiszteletből a vallási ünnepek rendjének a kérdését az érintettekre kellene bízni. Itt talán egy ünnep (és hozzáigazodó ünnepkör) van, amelynek reformja szélesebben érintené a társadalmat: a Húsvét. Már többször felmerült, hogy ezt a különösen változékony ünnepet egy állandó dátumhoz kötnék.

A rend(rakás) fintora, hogy így is maradna, maradnia kell (a szekuláris naptárban) egy változó dátumú emléknapnak: ez a ritka betegségek emléknapja, amely február utolsó napjára esik, így háromszor február 28-ára, utána február 29-ére esik.

* * *

Tudat és matematika

Az emberi tudat a matematikához hasonlóan működik. Egy-egy ember tudata egy tenger eleven matematika. Nem olyan határtalan, nem olyan tiszta és rendezett, mint a matematika, valóban igazi tenger, de ugyanúgy nem tűri magában az ellentmondást, mint a matematika.

Valami vagy igaz, vagy hamis. Ha valami igaz, a tagadása hamis. Ha valami hamis, tagadása igaz. Vagy esetleg költészetről vagy humorról van szó. Mert a tudatunk tenger, és minden belefér a maga szerepében. De a költészet és a humor mögöttes tartalmával szemben tudatunk ugyanolyan megvesztegethetetlen.

Egy nagy különbség mégis van az emberi tudat és a matematika között. Ez utóbbi életképtelen, ha az axiómái nincsenek előre precízen megadva. Az emberi tudat viszont mintha egy láthatatlan axiómarendszerből táplálkozna, és mintha igénye sem lenne azt tisztázni. Bizonyára reménytelen feladat is ez egy tenger esetében.

Ez a jellegzetes hasonlatosság a matematikával egyre jobban ébreszti a tudat öntudatát. Egyre parancsolóbb követelmény, imperatívusz, hogy ne tűrjünk tudatunkban hamisságokat. Ezek nem csak mérgek, de egyszerűen megsemmisítik a tudatot mint tudat. Ahogyan egy bizonyított ellentmondás azonnal semmisíti meg a teljes elméletet.

Vallások is, politikák is, ideológiák is árasztanak hamisságokkal.

A vallásokat tisztelettel invitáljuk a költészet kertjébe. A politikát viszont oda nem engedhetjük be. Ott nem kell. A saját helyén kellene, másképpen.

A kritikus tudat magánharcát ebben a megmérgezett világban is vívhatja eredményesen, de a kollektív tudatunkat csak sokak igaz összefogásával menthetjük meg.

Sokak igaz összefogása kell egy új platform alapján.

És ez az új platform jó ideje épül!