Művészet és tudomány

 

Mi a művészet, mi a tudomány, mi a közös bennük, mi a kettő viszonya, és főképpen, miért kellenek azok nekünk?

Egyszerű és fontos kérdések, amelyeken érdemes újra és újra elgondolkodni, szerényen és mélyen.

Vélhetően sokan sokat tudnának beszélni ezekről – és még sok más kérdésről –, még többen vállrándítással intéznék el, hiszen ők „ilyen” kérdésekkel nem foglalkoznak.

Az ember igazi értéke az érzelem és az értelem. Ez az igazi értéke és igazi egysége, sokkal inkább, mint a test és a lélek gyakran kényszeredettnek megélt egysége. Súlyos tévedés azt hinni, hogy itt egy szív-agy mechanikus kettősségről lenne szó. A test ugyanolyan érző, és ugyanolyan értelmes is, mint a lélek. A zongorista tudománya nem a lelkében vagy az agyában van, hanem az ujjaiban.

És ennek már sejtetnie kellene bennünk művészet és tudomány mély, lényegi egységét. Igen, mind a kettő egy: valamit jól tudunk. Mesteri módon. Mesteri fokon. Ars poetica.

Minden, amit jól csinálunk művészet is, tudomány is.

A jó itt nem egy megengedő, kedveskedő vállveregetős „jó”, hanem a kiválóság küszöbe.

A kovácsmester tudománya és egy csillagász tudománya nem ugyanaz. De ez a különbség lényegét tekintve nem más, mint a kovácsmester és a pékmester tudományai közötti különbség. Igen elterjedt az a képzet, hogy a tudomány szavak és számok hegye. Ez is egy súlyos tévedés, hamis képzet, amelyet sokan szándékosan erősítenek.

Hasonlóképpen vagyunk a kovácsmester művészetének és egy balerina művészetének különbségével is: más a kettő, mégis egyformán művészet.

Miért jó, miért fontos ezeken gondolkodni? Például azért, mert felismerjük, hogy akárki vagyunk, akárhol állunk a térben és az időben, nyitva áll előttünk az út a művészethez és a tudományhoz, és elsősorban rajtunk múlik, meddig jutunk el ezen az úton.

Azt is fontos felismerni, hogy ha megpillantjuk a láthatáron a művészet és a tudomány hívogató fényét, új, szellemi emberré válunk.

Jó megtisztulni egy szent folyó vízében, de ma már itt az ideje megtisztulni a művészet és a tudomány csillagfényében.

És akkor üdvözlégy a mesternek tanulók új világában.

 

* * *

 

Dupizza, tripizza, apetizza és a többiek

Találmányaimat általában nem kéjelgési szándékkal hozom létre. Valamilyen – ha tetszik, mondhatjuk: külső (objektív, történelmi stb.) – szükségszerűség fogantatja. De ha a folyamat beindul, az öröm is elönt.

Nem csoda hát, hogy folyton és könnyen elcsábulok újdonságok kitalálására, kiváltképpen gasztronómia, a hasunk körül keringő művészi mesterség területén.

Itt az utóbbi időszakban fantasztikus dolgok történtek. Többek között forradalmasítottam a tejbegríz-fejezetet. Rendben van, egy igen tapasztalt cukrászmester azt mondta (elhiszem neki), hogy mákos tejbegrízt ő is szokott csinálni a családnak (egymás szavába vágva hangsúlyoztuk, hogy a mákot a végén kell belekeverni), de csinált már valaki tejbegrízt zöldborsóval? (Azt is elég a végén belekeverni!)

Aztán az elmúlt hetekben – a nagy apeva-őrület hatása alatt – született az apeva sütemény és az apeva koktél tüneményes receptje.

Nem, azt nem mondanám, hogy „mindez semmi ahhoz”, hiszen ez nem semmi… Ezek korszakalkotó eredmények, és fényüket semmi nem fogja elhomályosítani. Mégis, ha most megtudod, miket alkottam a pizza területén, tátva marad a szád!

Mellesleg a pizza régóta foglalkoztatja fantáziámat. Igaz, hogy ez az olasz csemege eleve az ínyes fantázia bűnbarlangja, mégis az alapképlet olyan egyhangú (véltem én): végy egy pizzalapot, és rakj rá, amit csak szíved, eszed vagy gyomrod sugall. Mi lenne, ha pizzalap helyett csinálnánk egy például krumplis ágyat. De lehetne kuszkuszból, bulgurból stb. Az elsőre valaki azt mondta fanyalgóan: de hát ez rakott krumpli lesz… Na, mindegy…

Nézzük meg most végre azt, ami miatt írom ezt az egész bejegyzést.

Arra gondoltam, milyen izgalmas megoldás lenne, ha egymásra raknánk két sütésre előkészített pizzát, és így sütnénk meg a kettőt. Tudnivaló, hogy ha az anyagok a tészta belsejében sülnek meg, sokkal több íz, illat őrződik meg a fogyasztás pillanatáig, mint ha a tészta tetején sülnek. No mármost, ennél a dupla pizzánál lesz ilyen is, olyan is. És ez a dupla pizza lenne a dupizza.

Ezek után már nem is kellene sokat magyarázni, mi a tripizza.

Talán annyi, hogy ha öt pizzát sütünk meg egymás tetején, ezt hívhatnánk apetizzának! (Ó, apeva!)

Természetesen, minél többrétegű pizzát tervezünk, annál vékonyabbra kéne nyújtani a tésztát, de ez ízlés dolga. Van, aki a sima földszintes pizzánál is azt szereti, ha a tiszta karton-vékony (ilyenkor gyakran karton-ízű is), vagy ellenkezőleg, ha a tészta ujjnyi vastag (az, hogy ekkor finom is legyen, magától értetődik).

Biztos most is akad fanyalgó, aki azt mondja, hogy az apetizza már nem is pizza, hanem lasgne! Hát csak mondja! Mi tudjuk, hogy nem így van.

Az apetizza apetizza, a dupizza dupizza, és pont.

Csodás, fantasztikus kreációk.

Egy hibájuk van csupán: még nem ettem ilyet.

De ezen még változtathatunk!

Most megyek, megsózom a dinnyét, és lehűtöm magamat.

* * *