És te mire gondolsz, időnként?

Ki nem olvasta volna a sajtó „brit tudósok” rovataiban a gyakran emlegetett megállapítást, miszerint egy „átlagos felnőtt” 5 percenként gondol a szexre. Erre mondják, hogy orbitális hülyeség, bár több, mint hihető… Vagyis?

Az első nehézségünk elképzelni azt a módszert, amellyel meg lehet lesni gondolatainkat. Beszélgetéseinket, mindféle és fajta kommunikációnkat ma már sokan játszva kileshetik, de a gondolatainkat, ráadásul a majdnem tudatalatti gondolatainkat? Mondhatni a gondolatérett, de még gondolatban nem kikristályosodott érzéseinket? Mert az, hogy „a szexre gondolunk” bizonyos nem elsősorban valami verbalizált blabla, hanem afféle érzet, bizsergetés, idegi szikrázás… Már ott tartanánk, a Nagy Testvér őszinte örömére? Szörnyű még feltételezni is, de lassan fel kellene készülni erre is.

A második nehézség kétségtelenül az agyafúrtabb gondolkodásúak akasztja, bár csak pillanatra. Hiszen ők bizonyosan hallották már a modern fizika egyik forradalmi felfedezéséről, a bizonytalanság elvéről, amely nem kevesebbet mond, mint az, hogy az elemi részecskék nem úgy viselkednek, amikor megfigyelik, mint amikor nem. Itt most nem arról van szó, hogy ezt pedig hogyan lehet hitelesíteni, ha soha nem tudjuk megfigyelni az elemi részecskék viselkedését, amikor nem figyeljük őket. Csupáncsak az okoz fejtőrést, ha már az elemi részecskék ilyen… „gátlásosak”, akkor mit mondjunk az emberről? Igaz, nem vagyunk egyformák. Vannak olyan szemérmesek, hogy ha meglátnánk őket meztelenül, pláne meztelen gondolataikkal, azon nyomban szörnyen halnának. És vannak a beteges exhibicionisták, és még ezer állatfaj…

Nos, bevallom, fogalmam sincs, hogyan jutottak a fenti következtetésre az ügybe belekeveredett kutatók. Még az is lehet, hogy önmegfigyelés alapján, vagy önmegfigyelésre befogott alanyokkal készített mélyinterjúk segítségével. És azt is bevallom, hogy fogalmam nincs, magam milyen sűrűn gondolok a szexre. Sejthető, hogy nem fogom azt állítani, hogy „állandóan”, vagy, hogy „soha”. De mást sem tudok állítani, vagyis nem tudom pozícionálni magamat a szexre gondolás sűrűségi skáláján. Nem tudom, és különösebben nem is érdekel (a pozicinálás, a szex, az más tészta).

De állításom azért lenne. Az embernek igenis elementáris igénye van dolgokra, és ha ez az igény elég nagy, a hozzákapcsolódó „gondolat”, vagy érzet, képzet stb. megállíthatatlanul, kényszerítő erővel születik benne: agyában, szívében, egész szervezetében.

Az ilyen igény ezer dologhoz kötődhet, mint leggyakrabban ételhez, italhoz. Kötődhet melegséghez vagy hűvösséghez, fényhez vagy sötétséghez, csendhez vagy zenéhez, nyugalomhoz vagy izgalomhoz. Az ember elementáris igénye egy sor egyéb dologhoz is kötődik, amelyek a hétköznapokban ritkán jutnak eszünkbe, mint például a levegő, vagy szinte soha, mint például a megszokott gravitáció vagy az alattunk lévő talaj stabilitása.

És ebben az igény-kavalkádban vannak a lélek igényei, és azok között kétségtelenül a legfontosabb: a szeretet. Az, hogy a szeretet-igény milyen formában jelenik meg, ez az ember ujj-lenyomata. Nem szeretnék most egy panoráma-képet lefesteni az én szeretet-igényemről, annyit viszont merek megosztani, hogy ismerek, és egyre jobban, egyre élesebben egy különleges érzést, igényt, amely nem 5 percenként, de gyakran, és rendszeresen, talán leginkább azt mondhatnám, hogy óránként belém nyilall. Úgy nyilall belém, hogy érzem: nő az igény, a várokozás. A szerető szülőm, a szerető testvérem, a szerető  társam, a szerető gyermekem, a szerető barátom, a szerető ismeretlen egy mosolya, egy ölelése, egy üzenete ki is elégíti ezt az igényt. Ideig-óráig…  Addig a gondolat nyugton marad, de kis idő után megint kezd nyilallgatni… És ha egy napig nem kapok szerető mosolyt, ölelést, üzenetet, a nyilallás egy erősebb, egyre nyugtalanabb, egyre gyakoribb… És ez csodálatos érzés. Ezt a nyilallást már majdnem annyira szeretem, mint magát a szeretetet… De hát végül is, ez, ami nyilall, a bennem lakozó szeretet, nem az önző igény rá. És hogy ne szeretném a szertetemet. Attól vagyok boldog, hogy van, bugyog, él, hat…

És mi van a szexszel? Pardon, ez magánügy…

* * *

Dolgok

Szeretném, hogyha szeretnének… Szinte nevetséges ennek a verssornak a jól neveltsége, költőire gömbölyített könyörgése… Hogyha kérhetném…

A bevezető sor viszont már árulkodó: „Ezért minden: önkínzás, ének”…

Az, hogy szeressenek minket, életszükséglet. Azaz olyan szükséglet, amely nélkül nem tudunk élni, nem tudunk létezni, talán 24 óráig sem. Hasonló az ötszáz egyéb életszükségletünkhöz.

Levegő nélkül három percig maradunk életben.

Víz nélkül három napig maradunk életben.

Alvás nélkül is három napig maradunk életben

Étel nélkül három hétig maradunk életben,

Szobameleg nélkül? Ha a kozmikus űrbe löknek ki, egy másodperc alatt kozmikus porrá porladunk. A téli fagyhalál egy órát kér. A perzselő nap a sivatagban kettő-hármat.

Meddig bírjuk vitaminok nélkül? Vas nélkül?

Igen, talán többször is ötszáz az olyan anyag, feltétel, körülmény. amely életszükséglet.

Mind fontos. Valamelyikről csak akkor mondhatjuk el, hogy fontosabb, ha számít a pusztulás gyorsasága és miképpenje.

És mégis, van egy titkunk, és ez a titok az, hogy legeslegfontosabb az, hogy szeretve legyünk. A szeretet egy szkafander, és csak abban tudjuk túlélni a világ kozmikus poklát.

A szeretet egy oltalmazó ház, egy lakályos otthon, amelyben berendezhetjük életünket.

A szeretet egy tengely, amely hőssé tesz minket a világban.

Bizonyos életszükségletekből tartalékolhatunk, ezért sokáig kibírhatjuk étel nélkül. De van, amiből csak nagyon keveset vagy szinte semmit nem vagyunk képesek tartalékolni: levegőből, alvásból, szobamelegből…

Ilyen szempontból is a szeretet a legcsodálatosabb dolog, a legcsodálatosabb ajándék. A szülői szeretetből annyit tudunk magunkba szívni, hogy az egy életre elég. De még ebben az esetben is naponta megéhezünk szeretetre. Az pedig, aki nem telítődött szülői szeretettel, az életéért harcol, amikor lesi a napi adagját.

Az, hogy felnőve kapunk-e elég szeretetet, attól is függ, mennyire megtanultuk, mennyire igyekszünk megtanulni a szeretet művészetét.

Művészet befogadni a szeretetet.

Művészet adni szeretetet.

Művészet magunkat szeretni.

Mindannyian öröklünk egy sorsot, egy helyzetet, egy csillagállást. Kik a szüleid a sorsod. Ki lesz a párod, kik lesznek a barátaid és ellenségeid, kiktől tudsz kapni, kiknek tudsz adni szeretetet, az a te életed.

Emlékezz, a titokra emlékezz!

Az igazság kemény.

Tudd, és mondd!

Magadnak: Tartozom magamnak, hogy szerető és szerethető legyek!

A másiknak: Szeress, ha szeretsz!

* * *