Ki
nem olvasta volna a sajtó „brit tudósok” rovataiban a gyakran emlegetett
megállapítást, miszerint egy „átlagos felnőtt” 5 percenként gondol a szexre. Erre
mondják, hogy orbitális hülyeség, bár több, mint hihető… Vagyis?
Az első nehézségünk elképzelni azt a módszert, amellyel meg lehet lesni
gondolatainkat. Beszélgetéseinket, mindféle és fajta kommunikációnkat ma már
sokan játszva kileshetik, de a gondolatainkat, ráadásul a majdnem tudatalatti
gondolatainkat? Mondhatni a gondolatérett, de még gondolatban nem
kikristályosodott érzéseinket? Mert az, hogy „a szexre gondolunk” bizonyos nem
elsősorban valami verbalizált blabla, hanem afféle érzet, bizsergetés, idegi
szikrázás… Már ott tartanánk, a Nagy Testvér őszinte örömére? Szörnyű még
feltételezni is, de lassan fel kellene készülni erre is.
A második nehézség kétségtelenül az agyafúrtabb gondolkodásúak akasztja,
bár csak pillanatra. Hiszen ők bizonyosan hallották már a modern fizika egyik
forradalmi felfedezéséről, a bizonytalanság elvéről, amely nem kevesebbet mond,
mint az, hogy az elemi részecskék nem úgy viselkednek, amikor megfigyelik, mint
amikor nem. Itt most nem arról van szó, hogy ezt pedig hogyan lehet
hitelesíteni, ha soha nem tudjuk megfigyelni az elemi részecskék viselkedését,
amikor nem figyeljük őket. Csupáncsak az okoz fejtőrést, ha már az elemi
részecskék ilyen… „gátlásosak”, akkor mit mondjunk az emberről? Igaz, nem
vagyunk egyformák. Vannak olyan szemérmesek, hogy ha meglátnánk őket
meztelenül, pláne meztelen gondolataikkal, azon nyomban szörnyen halnának. És
vannak a beteges exhibicionisták, és még ezer állatfaj…
Nos, bevallom, fogalmam sincs, hogyan jutottak a fenti következtetésre az
ügybe belekeveredett kutatók. Még az is lehet, hogy önmegfigyelés alapján, vagy
önmegfigyelésre befogott alanyokkal készített mélyinterjúk segítségével. És azt
is bevallom, hogy fogalmam nincs, magam milyen sűrűn gondolok a szexre.
Sejthető, hogy nem fogom azt állítani, hogy „állandóan”, vagy, hogy „soha”. De
mást sem tudok állítani, vagyis nem tudom pozícionálni magamat a szexre
gondolás sűrűségi skáláján. Nem tudom, és különösebben nem is érdekel (a
pozicinálás, a szex, az más tészta).
De állításom azért lenne. Az embernek igenis elementáris igénye van
dolgokra, és ha ez az igény elég nagy, a hozzákapcsolódó „gondolat”, vagy
érzet, képzet stb. megállíthatatlanul, kényszerítő erővel születik benne:
agyában, szívében, egész szervezetében.
Az ilyen igény ezer dologhoz kötődhet, mint leggyakrabban ételhez, italhoz.
Kötődhet melegséghez vagy hűvösséghez, fényhez vagy sötétséghez, csendhez vagy
zenéhez, nyugalomhoz vagy izgalomhoz. Az ember elementáris igénye egy sor egyéb
dologhoz is kötődik, amelyek a hétköznapokban ritkán jutnak eszünkbe, mint
például a levegő, vagy szinte soha, mint például a megszokott gravitáció vagy
az alattunk lévő talaj stabilitása.
És ebben az igény-kavalkádban vannak a lélek igényei, és azok között
kétségtelenül a legfontosabb: a szeretet. Az, hogy a szeretet-igény milyen
formában jelenik meg, ez az ember ujj-lenyomata. Nem szeretnék most egy
panoráma-képet lefesteni az én szeretet-igényemről, annyit viszont merek
megosztani, hogy ismerek, és egyre jobban, egyre élesebben egy különleges érzést,
igényt, amely nem 5 percenként, de gyakran, és rendszeresen, talán leginkább
azt mondhatnám, hogy óránként belém nyilall. Úgy nyilall belém, hogy érzem: nő
az igény, a várokozás. A szerető szülőm, a szerető testvérem, a szerető társam, a szerető gyermekem, a szerető
barátom, a szerető ismeretlen egy mosolya, egy ölelése, egy üzenete ki is
elégíti ezt az igényt. Ideig-óráig…
Addig a gondolat nyugton marad, de kis idő után megint kezd nyilallgatni…
És ha egy napig nem kapok szerető mosolyt, ölelést, üzenetet, a nyilallás egy
erősebb, egyre nyugtalanabb, egyre gyakoribb… És ez csodálatos érzés. Ezt a
nyilallást már majdnem annyira szeretem, mint magát a szeretetet… De hát végül
is, ez, ami nyilall, a bennem lakozó szeretet, nem az önző igény rá. És hogy ne
szeretném a szertetemet. Attól vagyok boldog, hogy van, bugyog, él, hat…
És mi van a szexszel? Pardon, ez magánügy…
*
* *
