„Vigyázat,
csalok! Csak a kezemet tessék figyelni!” – ismételgette Rodolfo, a híres
bűvész.
A természet nem csal, de nem is figyelmeztet. Ám ránk férne…
A filozófusok évezredek óta bűvészkednek a természet, megismerés,
tapasztalat, megértés, ideák, tudás és rokonaik jellegével, vérségi
kapcsolataival. Közben újra és újra belegabalyodnak saját gondolataikba, és
újra és újra színre lép valaki, aki figyelmeztet: figyelni, figyelni, figyelni!
Minden tudásunk, minden kelléke a megtapasztalásból jön.
Aztán újra gubanc lesz minden. Igen, a természetet, a valóságot kell nézni.
Ami nincs, ami csak agyrém, azt legfeljebb hagyjuk a pszichoanalitikusokra! No
de olyan okos emberek, mint amilyen Hegel mester is, azt találják mondani, hogy
ami ésszerű, az valóságos (meg fordítva). Ésszerű egy feltételezésem (állítom
én). Akkor az valóságos is? Avagy netán szörnyű hiba?
Minden tudósok egyik legnagyobbikja egy teljesen érthetetlen hibát követett
el. Bámulatra méltó módon figyelt mindenre a természetben, ami fénylik, mozog,
magyarázatra vár, és mindenre megalkotta a maga elméletét, amely a modern
tudomány alapja lett, minden zavarkeltő híresztelés ellenére, mind a mai napig
(a NASA is Newton képleteit használja hihetetlen űrbravúrjaihoz). Án az egész
Newton-katedrálisnak lett egy Achilles-sarka: az tudniillik, hogy az általa
kitalált gravitáció végtelen „sebességgel” terjed. (Bizonyára Newton nem
gondolkozott a gravitáció „sebességén”, úgy láthatta egyszerűen, hogy a gravitáció
„hat”, és vagy van, vagy nincs, a dolog eldől abban a minutumban). Valahogy így
okoskodott-magyarázta: ha a Nap hirtelenül eltűnik, azon nyomban eltűnik az
egész világmindenségből az ő addigi hatása. Most jusson eszünkbe az aranyszabály:
figyelni! Vajon Newton megfigyelt-e egyetlen egy testnek az eltűnését, és
tanulmonyozhatta-e annak hatását. Merem állítani, hogy semmi ilyet nem figyelt
meg. Az okoskodása egy merő feltételezésen alapult. Mi tagadás, ha nekünk
szegezték volna Newton idejében ezt a találós kérdést, bizonyára mi is erre az
eredményre gondoltunk volna, mert (elnézést, kedves Hegel mester, ezzel
eszemben sincs ugratni): ésszerű. Más lenne a válaszunk (ha van egy csepp
eszünk) Maxwell után: „Esetleg a fénysebességgel terjedne?” Amúgy az „ésszerű”
válaszok csak unortodox képzeletünk szab határt. Válaszolhatunk például úgy is,
hogy ha a Nap hírtelenül eltűnne, a többi égitest közérdekű gyűjtést rendezne a
helyreállítására (és még lenne egypár ötletem).
Nagy lecke ez minden fizikus, és mindenki számára, aki nagyobb közönség
előtt kinyitja száját. Nem mindenki tanulta meg.
Hogy még egy pillanatig a fizika vizein maradjunk meg, vegyük elő Einstein hírhedt
performánszait, amelyekkel elbűvölte a szájtátókat. Elképzelte – állítólag már
diákkorában – Einstein, hogy egy rendőr üldözi a fénysugarat (?), utána
ecseteli micsoda feloldhatatlan ellentmondás van a rendőr és az egészet
megfigyelő szemtanú élménybeszámolója között. Maga a túldramatizált
ellentmondás meglehetősen triviális és érdektelen, ami érdekes, és ami jellemző
a tucatnyi hasonló einsteini „vízió” velejére az, hogy Einstein elképzeli, mi
történne ha egy rendőr, rakéta, ikertestvér, tehén stb. fénysebességgel
száguldana. Egy kérdésünk lenne: „Tetszett megfigyelni ilyet a természetben?”
Való igaz, hogy azért igyekszünk megismerni, megtudni és tudni, hogy utána
tudásunkat felhasznáhassuk a gyakorlatban: búzát vetni, kenyeret sütni, házat
építeni, megölni ellenségeinket, sok pénzt keresni, a Holdra jutni stb. stb. Az
ilyen milliószámra elkövetett hasznos és ártalmas aktusok pedig egytől-egyik
feltételezésen, hipotézisen alapulnak: hogy helyesen alkalmazzuk tudásunkat.
Azaz, hipotézis nélkül nincs élet, nincs civilizáció. De a hipotézis a
tudásszerzésben addig jogos, amíg a természetben meg nem figyeljük
megerősítését vagy cáfolatát. Hitelben gyarapítani tudásunkat életveszélyes.
Gondoljunk arra, mi történne, ha valaki felállítja azt a hipotézist, hogy a
termelőeszközök magántulajdonának megszüntetésével megoldódik az emberiség
minden említésre érdemes problémája, és egynéhány milliárd ember útra kel, ki az
új Egyiptomból az új Kánaánba!
Nem, nem! Nem azt állítom, hogy van királyi út a tudós elme számára. Nem
állítom, hogy tessék megszívlelni a fentieket, és aztán csak briliáns elméleteket
fogtok kanyarítani. Még kevésbé, hogy öngyilkosság útra kelni, és hogy „nemesb
lélekre” vall „ha tűrjük balsorsunk minden nyűgét s nyilait”…
*
* *
