Mélytorok ugat…

Ahány leleplezés, annyi reakció. Pontosabban annyi reakció-kakofónia, hiszen szinte nincs olyan esemény, amelyre ne jönne ezerféle, rendszerint mindenféle ellentétes reakció.

De a leleplezés különleges műfaj. Drámai műfaj. Izgalmakat és élénk érdeklődést vált ki. És értelemszerűen erkölcsi kérdéseket vet fel.

Igen, súlyos erkölcsi kérdéseket vet fel, és ilyenkor a kakofónia zavarba ejtő.

Ekkora szajha lenne a köz erkölcse? – tűnődik sokszor az ember.

Bizonyára nem kellene méltánytalanul általánosítani, összemosni az erkölcsös köz és a kevésbé erkölcsös „kevésbé-köz” reakcióit.

Arról hogy a leleplezett igazság és egy füst alatt leleplezett hazugság milyen erkölcsi elbírálás alá esendő, nehezebb vitatkozni. Kínosabb viszont arról vitatkozni: erkölcsös dolog-e leleplezni.

Gondoljon erről – elvi alapokon – aki amit akar, tény, kemény tény, hogy a leghangosabb reakciók alapszabályként egy alapkérdés megválaszolásából indulnak ki: jó nekünk ez a leleplezés, avagy nem? A „folyamatábra” két alternatívája: Ha jó, akkor nosza, neki esünk a leleplezés által ütött résen, és itt kő-kövön nem marad. Ha nem annyira jó, akkor összes figyelmünk – és, persze, tüzünk – a leleplezőre, avagy a leleplező leleplezésére összpontosul.

Így mennek a dolgok ebben a világban. De így kellene-e menniük? El lehet-e fogadni a köztudat gátlástalan manipulációját? Kinek milyen harcot kellene vívnia ez ellen?

Az elmúlt években több tucat világra szóló leleplezés bámuló közönsége lehettünk, van min eltöprengeni.

Különösen, hogy minden egyes eset eseti többlet-feladatot ad elménk számára.

Ahogy például a (mai nap szerint) legfrissebb leleplezés: az amerikai Demokrata párt belső levelezésének kiszivárogtatása. Különösen messzebbről úgy néz ki, mintha egy igazi hurrikán támadt – a gaz leleplező nyomán, vélt putyini nyomán. Rendben, tegyük fel, hogy Putyin tört be a Demokrata párt szerverébe. Dühös ökölrázást érdemelne-e, vagy őszinte köszönetet egy szabálytalanság (és mellesleg gazemberség) leleplezéséért?

És általánosabban: mit érdemel a leleplező? Jogi síkon? Politikai síkon? Média síkon? (Anyagilag?...)

Valóban, ki emlékszik még (ha egyáltalán értesült volna) a luxemburgi hősökre, akikre most súlyos börtönbüntetés vár, mert leleplezték a multik botrányos adó-„optimalizálási” trükkjeit a J.-C. Juncker regnálása alatt?

Visszatérve még a friss esetünkre: figyelemre méltó, milyen hatékony figyelemelterelő művelet lehet a leleplezőt kergető forgószélnek: ki foglalkozik egy egyszerű kérdéssel: a Demokrata párt (időközben lemondott) vezetése vajon milyen mértékben „csalt” a választási folyamatban? Csalt-e olyan mértékben, hogy ez befolyásolhatta volna (az amúgy rendkívül szoros) végeredményt?

Bevallom, magam elfogult vagyok a témában, hiszen B. Sanders lényegében egy, az általam is évtizedek óta képviselt politikát és programot vállalt fel, azért nem is várom el senkitől, hogy osztozzon az én bizonyosságomban. Döntsenek kompetens, tárgyilagos szakemberek, csak vizsgálják ki az esetet.

Nem, nem volt olyan erő abban a pártban, hogy erre vegye rá őket. De sajnos, úgy tűnik, az egész országban sem volt i ilyen erő. Ez pedig komoly probléma: megkérdőjelezi az Egyesült Államok jogállamiságát. Elég egy másik friss esetre gondolni: Ausztriának volt bátorsága – talán először a jogállamiság modern történetében – hogy el „lefutott” elnökválasztást semmisítsen meg választási csalás gyanúja miatt.

Mélytorok ugat, a karaván halad…

* * *

"Forever committed, forever fighting, forever forward, Bernie Sanders"

Örökre elkötelezetten! Örökre harcban! Örökre előre!

* * *

SZÜLETÉSNAPOMRA

SZÜLETÉSNAPOMRA

Hatvankilenc éves lettem én -

megleltem helyemet,

itt sem,

ott sem.

Viharvert szélben,

a változó világ

sarkán,

farkán.

Feladványaimat

sosem adtam fel.

Ez van.

Elvből.

Lehettem volna ez vagy az.

Hálózatba bújva…

Kis ár,

betyár!

Nem lettem, magamra leltem.

Emberhit igazgat,

kívül,

belül.

Nyers gyökerek intenek:

„Ateista Teodorosz lenne

példa-

képed?”

Tisztelem, de képeket nem követek,

Új Életútmutatónat magamnak

magam

írom.

„Vigyázz, ostoba, sok az eszed!

Szabályt nem ismersz, csak írod a

Csetlő-

naplód!

Mozgalmat álmodsz,

szebb és jobb világot!

Kinek?

Minek?

Míg mi vagyunk bátor hatalom,

ők a zengő ellenzék

s vice

versa,

nem kapsz helyet körünkben,

iparkodók asztalánál.

Ez van!

Nincs hely!”

Hatvankilenc nemzedék sorsa

tudásba vegylik,

lassan.

lassan.

Sorsom ezt látni, hallani.

Sorsom ezt érteni, és tudni.

Forr a

dalom!

A pusztába kiáltott minden

nektek szóló szó,

írás-

tudók.

Én egész népemet fogom

nem szilaj kőműves módon

okí-

tani!

 Szimeonov Todor

Budapest, 2016. július 22.

* * *

Nemzetek porladása

Történelmi mértékben mérve a nemzetek élete viharos. Emberi mértékben mérve saját életünk, identitásunk szilárd alapja.

Bármely nemzetség fia is légy, gazdag vagy: egy hatalmas, felmérhetetlen örökség a tiéd. Azt szokták mondani: nyelvében él a nemzet. Az valóban igaz, hogy nyelvünk révén tudjuk leginkább élvezni örökségünk jótéteményét, de a nyelvnél is fontosabb az örökségünk által biztosított gazdagság, mert ez az érzések gazdagsága. Örökségünkben van minden, ami kell minden érzéshez. Benne van, amitől megismerhetjük a büszkeség ízét. Benne van, amitől megismerhetjük a szégyen érzését.

Szegény és primitív az az ember, aki nem ismeri a szégyen érzését, úgy ahogy egy nemzet örökségének parazsa tudja azt égetni keblünkben.

Minden nemzet más, és másképpen szőtte meg az érzések mintáit, ahogy más-más hímzési mintákat, énekmódot és tánclépéseket hagyott meg. Másképpen, de csodálatosan és időt állóan.

Igen, a nemzeti örökség időt álló, mint a piramisok, mint a Húsvéti szigeteki szobrok, de a nemzetek százszámra tűnnek el minden évszázadban. Nem mindig nyomtalanul, és nem mindig visszavonhatatlanul, de szinte mindig fájdalmasan, tragikusan, különösen, ha megint emberi mértékben nézzük a változásokat…

Egy nemzetnek soha nem lesz úgy vége, hogy tagjai elpusztulnak. Az emberiség története tele van szörnyű népirtásokkal, ezzel együtt az élet erősebb a halálnál. Egy-egy nemzet végét a legtöbbször valamilyen kulturális porladás hozza. Ilyen jellemzően az asszimiláció, amely területileg körülhatárolt folyamat, de ugyancsak gyakori a szétszóródás.

A szétszóródás nem egységes elvándorlás, kivonulás, hanem többnyire hosszabb ideig tartó spontán és rendezetlen menekülés, céltalan migráció.

A szétszóródás eredménye a diaszpóra.

Szétszóródásra a történelem ezer példát tud, és sok ezer eset nyoma elveszett.

A zsidó nemzet volt az, amely elsőként tanulta meg a leckét: hogyan lehet a diaszpórában megőrizni örökségét.

Ma viszont azt kell látni, hogy a 20. század óta gyorsuló folyamatok hatalmas szétszóródást indítottak több tucat kis és közepes nemzet esetében, de ezek az új diaszpórák, a forradalmasított kommunikáció ellenére, néha éppen emiatt képtelenek megismételni a zsidó csodát, és menthetetlenül beleolvadnak új hazájuk nemzetébe. Különösen látványos ez a folyamat a kisebb európai nemzeteknél, amelyek néha lakosságuk 10-20%-át veszítették el néhány évtized alatt. Régebben ez talán távolról nem lett volna vészes, de a mai globalizáció körülményei között a zsugorodó kis és közepes nemzetek vesztésre állnak – a nemzetek versenyében.

Bonyolult, több vonatkozásban fájdalmas – és ezért veszélyes is – ez a folyamat.

De ha jól értjük meg azt, és helyes elvek vezérelnek, akkor – ahogy ez általában is igaz – jóra fordíthatjuk a változásokat.

* * *

Repülés az alagútban

Minden, ami kapcsolatos a metróval, hálás vitatéma a mindenkori ellenzék és a mindenkori hatalom között. És alaposan ki van használva.

Közben a kocsik szorgosan száguldanak az alagutakban, naponta majdnem egymillió utast szállítva.

Hát ez az: száguldanak, néha pedig az az érzésem, hogy repülnek. Pontosabban a 3. vonal özönvíz előtti szovjet szerelvényei, különösen egyes szakaszokon. Például a Ferenciek tere és Nagyvárad tér között.

Mivel gyakran utazom a metrón, feltűnt, hogy ezen a szakaszon mintha a kocsivezetők megbolondulnának, teljes sebességre kapcsolnak. Sokszor gondoltam már: megtudakolom a BKV-nál, vajon mérik-e, rögzítik-e folyamatosan a kocsik sebességét, és mit mutatnak az objektív mérések? Kétségtelenül, az új francia kocsik simábban suhannak. Lehet, hogy emiatt nem is érezzük annyira sebességüket. Nekem mégis az a tippem, hogy az említett szakaszon a 3. metró kocsijai tartják a rekordot.

Ami azért is érdekes, mert ezek valóban matuzsálemek, és mindenféle rosszat mondtak már el róluk is, a 3. vonal pályaállapotáról… Már évekkel ezelőtt akut életveszéllyel riogatott az ellenzék. Nehéz elképzelni, hogy most a kocsivezetők az ellenzék beépített kamikázéjai lennének. Csak arra tudok gondolni, hogy egyszerűen azon a nyílegyenes szakaszon, ezekben a strapabíró megbízható kocsikban nem tudnak ellenállni a sebesség mámorának.

Szegény kocsik meg repülnek és szolgálnak. (Nem annyira) csendesen, és bizony megbízhatóan. Harag, sértettség nélkül. Lépten-nyomon megszólják, gúnyolják a mai nagyhangúak. A gazdáik levertek róluk, átfestettek mindent, ami identitásuk jele, hiszen a mai fiatalok megrontásához vezet őshazájuk rövidítése…

Butaság, egyetértek… Mik nem jutnak az ember fejébe az alagútban repülve. De mindjárt kijutunk a napfényre.

* * *

Az amerikai korszakváltás

2016 határkő lesz Amerika történetében: kimerült a hagyományos kétpárti váltógazdálkodás cirkuszi varázsa, amikor a nép választhatott a Coca és a Pepsi között.

A máz szertefoszlott, a valóság most brutális közvetlenséggel kínálta fel magát. A valóság, a maga klasszikus tagoltságában:: a konzervatív jobboldal, az opportunista-liberális centrum, és a progresszív baloldal. A sajátos amerikai hagyomány annyira még felfedezhető az hírtelen felfordulásban: Trump a Republikánus, Clinton és Sanders a Demokrata párt bugyraiból támadt fel.

Jellemző a folyamat végletes abszurditására: kezdetben mindenki azt hitte, hogy a tucatnyi republikánus „jelölt a jelöltségre” felörli-felzabálja egymást, a könnyűszerrel befutó Clinton csak ölbe tett kézzel derülhet és várhatja a számára előrendelt győzelmet. Mert végül is ő a Wall Street, a tőke, az establishment, az USA két évszázados történetének, vagy amit akartok kezes jelöltje.

Csakhogy éppen az a kompakt minden, ami Clinton mögött volt, szétdurrant, éspedig nem véletlenül. Amerika szétesett, és a liberális kaszt többé nem ura a mindennek. Vagy legalább nem annyira, hogy egybetartsa még egy kis örökkévalóságig.

A szétdurranás  hatalmas tömegeket, netán a társadalmi test többségét Trump kezéhez repítette, és, csodák csodája,  szocializmust vállaló-óhajtó tömegeket a szocialista Sanderséhez. Így borult is az eredeti forgatókönyv. Trump lesöpörte a színről régiesen ájtatos, nyimnyám vetélytársait, Clinton pedig nem hogy levakarni nem bírta Sanders-t, hanem a mean stream média és a pártbürokrácia gátlástalan mesterkedésével is csak kínkeservesen tudta megelőzni őt az előválasztáson.

Eddig ugyan sikerült elkerülni néhány kiszámíthatatlan következményekkel fenyegető drámai fordulatot, mindenekelőtt a két régi párt kettészakadását, ami reális veszély volt mind a két párt esetében – és teljes mértékben máig sem múlt el. Hitelt kell adni ugyanis annak, hogy mind a két pártban komoly erők fontolgattak palotaforradalmat, vagyis új jelölt kihúzása a cilinderből magán a jelöltválasztó pártkonvención (a demokratáknál a mostani alelnök látszott jó alternatívának).

Közben igazi shakespeare-i dráma hőse lett a joviális öreg Bernie Sandersből. Hiteles és sugárzó személyisége, rendkívüli szónoki képessége, családjának és környezetének stabilitása lassan szlogenből valósággá tette az általa meghirdetett politikai forradalmat. Közben pedig ez a politikai forradalom erősödött is, terebélyesedett is, hatott is, és visszahatott magára Sandersre, ugyanakkor szinte elviselhetetlenné válhatott a külső nyomás, hogy adja fel „szlmalom-harcait”, álljon be sorba, támogassa Hillary Clintont.

Ebben a helyzetben Sanders egynapon meghirdette: „Örökké harcolva! Örökké együtt! Örökké előre!” társadalmi hitvallását, és… beállt a Wall Streat emberét támogatók sorába.

Volt-e más választása?

Igen. Sok tízmillió támogatójával kiléphetett volna a Demokrata pártból, megalakítva az Amerikai Szocialista Pártot (vagy valami hasonlót). Ezzel akár az USA második legnagyobb pártjává is válhatna, de az idén Trump győzelmét garantálva. Ki vállalhatná ezt? Egy egyszerű politikus feltétlenül, egy hiteles harcos a forradalomért és a progresszióért – nem!

Ki fog győzni novemberben?

Ember ezt ki nem számíthatja. (A bátor prognoszta nagyot nem tévedhet, minden második tippelő eltalálja, és megveregetheti vállát.)

De teljesen mellékes az a kérdés, hogy ki nyer novemberben.

A kérdés az, hogy a liberális kaszt képes lesz-e valaha is összegyűjteni a szétdurrant társadalom testrészeit, és újra meglovagolni, avagy egy százéves polgárháború elé nézünk?

Sajnos, rövidtávon nem lehetünk különösebben optimisták, túl sokan túl túl sokat veszíthetnek. Így legelőször is maga a béke került veszélybe.

Egy komoly reménysugár van azonban. És azt most az a bizonyos ősz hajú vermonti öreg szimbolizálja.

* * *

Jegyezzük meg: Július 7!

Ma még bizonyára nehéz felmérni 2016. július 7-ének történelmi jelentőségét.

Mihez is lehetne hasonlítani azt?

Megkockáztatom: augusztus 6-ához!

Igaz, augusztus 6-án repülőgépről ledobott atombomba több mint 100 ezer ártatlan embert, a július 7-én önmagát felrobbantó robot „csak” egy gyilkost pusztított el, mégis, félő, hogy ez utóbbi tett a tragikusabb, mert drámai módon berobbantja az amúgy a végletekig felzaklatott életünkbe a gyilkos robotok korszakát.

Vége az asszaszinoknak a Hegyi Öreg által elindított ezeréves hagyományának. Sokkal olcsóbb és gyorsabb lesz az igaz hit védelmezőinek robottal megoldani a rettegés feladatait. És a még igazabb hit védelmezőinek harcolni minden rossz ellen, beleértve a minden rossz ellen elkeseredetten, esze veszve harcolók, vagy éppenséggel békésen-dacosan ellenállók ellen.

Sokat nem tudunk a gyilkos robotról és a gyilkos technológiáról, a közölt képek és információk hitele erősen megkérdőjelezhető. De mellékesek is a részletek. Fontos a tény. Fontos, hogy erre a cselekményre az amerikai rendőrség fel volt készülve. Pontosabban, nem az amerikai rendőrség, hanem az amerikai civilizáció.

Sanghajban néhány hónapja munkába álltak a kávét felszolgáló robotok.

Közben tömegesen készülnek az élő munkaerőt kiszorító (pihenésre küldő?) ezerféle robotfajta.

De mindez a tudományos-technikai forradalom által felvirágoztatott békés posztmodern társadalom velejárója.

A gyilkoló robot színrelépése más.

Ez a kiskorú jövő megrontása, egy szörnyű időszak nyitánya.

A dolgok folyását meg kell fordítani!

* * *

3000

2016. július első napján a Változó Világ Facebook-oldala elérte a 3000 „kedvelést”.

Köszönjük, kedves látogatóink, barátaink!

Jó ez az érzés, és jó szívvel kimondjuk.

Úgy is, hogy ennek az érzésnek népes társasága van, a hasonló alkalmak körül szokásosan csapott zajos ünneplést is problémásnak tartjuk, enyhén szólva.

Vajon, milyen társaságot emlegetünk, milyen érzések kavarognak keblünkben? Semmi különös, az eléggé közismert Facebook-ambivalencia, kellő tapasztalatokkal és töprengésekkel súlyosítva. A Változó Világ szinte elsőként adott ki egy külön kötetet a jelenségről, éspedig különösen értelmes tárgyilagos feldolgozásban, ami szakavatott szerzőjét, Beleznay Pétert dicséri. És, mondani sem kell, a Változó Világ szinte elsőként hozta létre saját Facebook-oldalát. Minden jól ment, de idővel a kezdeti csendes aggályokból súlyos kételyek lettek.

Nem szeretném részletesen ismételni a régi aggályokat, azokat már a Facebook-kötet utószavában kifejtettem, (Erre addig a Változó Világ 20 éves történetében nem volt példa, hogy mint főszerkesztő magamhoz vegyem a szót.)

Közben sokat lehetett sejteni a Facebook, és általában a „szociális média” hátterében zajló, igen nyugtalanító jelenségekről, mégis mellbe vágó volt tényeket is látni a legzajosabb – és a számtalan csendes – leleplezés révén...

Semmi kétség ma már, hogy a szociális médiák jelenlegi konstrukciója egy veszélyes zsákutca, ugyanakkor immár sok százmillió ember azokhoz van láncolva.

A problémák, veszélyek nagy réstét rá lehet fogni a körülményekre, a titkos szolgálatok – minden értelemben határtalan – kíváncsiságára. Csakhogy maguk a szolgáltatók sem Böjte-testvérek… Profitéhség, politikai és kulturális elfogultság, pancserség, a sor hosszú, és feltehetőleg nem lenne tanácsos különösebben részletezni, feltéve, ha viszontlátni akarom ezt a bejegyzést itt-ott…

Az efféle problémákat a Változó Világ-oldal alig érezte meg közvetlenül, bár „élményeink” vannak. A legjelentősebb hátrány talán az a sötét (vagy mondjuk így: nem transzparens) gyakorlat a lájkolások lemorzsolása, amibe kezdett a Facebook egykét éve. Előtte ilyet nem észleltünk, egy-egy látványos „kilépés” kivételével, de onnan kezdve folyamatosan csökken. éspedig viszonylag komoly ütemben lájkolónk száma. Sokszor hetente van 10-20 új lájkoló, és 15-25 „eltűnés”. És itt a nagy kérdés: milyen „algoritmus” alapján töröl kedveléseket a Facebook. Az teljességgel kizárható, hogy hirtelenül elterjedt volna a facebookozók körében az a divat, hogy maguktól töröljék a „megunt” vagy „kiszeretett” oldalakat. Az is kizárható, hogy egy átlagos látogató, aki az évek folyamán már sok száz, nem ritkán sok ezer oldalt lájkolt, számon tartsa azokat, feltűnjön neki, hogy valamelyik kedvence hónapok óta nem jelentkezik – nála. És mondani sem kell, hogy az, hogy az én oldalam megjelenik-e egy lájkolóm hírfolyamában, a Facebook „szuverén” döntése, amelyet én csak jelentéktelen mértékben, éspedig a sötétben tapogatozva befolyásolhatom.

Hát persze, fizethetek – és akkor annak esélye, hogy itt meg ott megjelenik, megugrik. Sőt, a lájklemorzsolódás is mérséklődik (annyit nem volt példa fizetnünk, hogy ez a lemorzsolódás teljesen megszűnjön…)

A sors iróniája, hogy amikor ez a … nem igazán korrekt gyakorlat elkezdődött, egészen közel voltunk a 3000 számhoz…

Többek között ezért is csak visszafogott tud lenni a mostani örömünk.

De ez a visszafogottság nem árnyékolhatja be jó érzéseinket, látva-tapasztalva vendégeink reakcióit, sok esetben hűségét. Igen, sok száz név már ismerős…

Ez is egy nap, mint a többé. Ez a szám is csak egy röpke alkalom néhány gondolat megosztásához. És folytatjuk. Derűvel. És főleg célokkal.

* * *

Az idő

Mi az idő?

Ki nem kérdezett már magától, másoktól hasonlókat? Ha jobban belegondolunk, minden tépelődésünk időbeli végességünk miatti nagy fájdalmára vezethető vissza. Talán senki nem bánja, hogy nem végtelen a térben, de az, hogy nem élünk örökké, igen frusztráló. Azért tudunk nyíltan vagy titokban örülni – teljesen gyermeteg módon –, ha a relativitáselmélet professzorai az idő lassulásáról beszélnek. Visszaforgatni az időt? Szuper! Szabadna azt kérnem, hogy tessék újra húszévesre tekerni vissza engemet! Utazni az időben? Hurrá! Mindenemet pénzzé teszem, és irány…

A nagy érdeklődés ellenére a fizikusok nem sokat foglalkoztak eddig azzal, mi és hogyan „működik” az idő. Mérni, az más. Olyan pontossággal tudják mérni, hogy se égen, se földön nincs szükség ilyenre. Az idő „modellje” eddig tudományos műhelyekben nem született, vagy szégyenszemre nem hallottam ilyenről. Ellenben magyarosan úgy mondanám: a Dunát lehet rekeszteni filozofikus művekkel az időről. Mivel a téma lágy és időtlen, nem csak vérbeli filozófusok, de mindenrendű vérbeli és vérszegény költők, esszéisták, humanisták, ezoteristák, kabalisták. temporalisták stb. felfednek megrázó, de legalábbis megrázóan értelmetlen titkokat.

Vajon milyen válaszra számít az, aki azt találja kérdezni: mi az idő? A létezés inkontinenciája? Avagy a létezés rozsdája? Talán az, hogy zene (például a szféráké)? Vagy, hogy dobpergés? Szívdobbanás?

Óraketyegés! Telitalálat!

Az idő hálás beszéd- és kutatási téma. Ráadásul olyan szórakoztató, amikor a költő fizikust, a fizikus filozófust, a filozófus meg bölcset játszik…

Magam már hosszú ideje úgy látom, hogy az idő egy egyetemes ütem, amelyre a létezés, a világ, az élet játssza a maga „sakkjátszmáját”. Egyet lépsz te, egyet lépek én… Vagy éppenséggel egyszerre lépünk, amennyire bírunk. Csak egyre kell, mi az, hogy kell, kénytelenek vagyunk erre az egyetemi (univerzumi) ütemre figyelni, ahhoz igazodni.

Mi tagadás, a számítógépeknél olyan fontos – de főleg elvileg hasonló – szerepet betöltő órajel is megerősített.

A legnagyobb bánatomra, fogalmam nincs fizikailag miképpen „uralja” a számítógép órajel-adója az egész számítógépet, de jelesül a processzort. Ez talál segíthetne végre felállítani egy tudományos modellt az időről. Más szavakkal: matematikai modellt. Mert az és csak az, tudniillik a matematikai modell nevezhető tudományosnak.

Az elmúlt napokban viszont, több évtizedes gondolkodás eredményeképpen kezdett derengeni egy két: ennek lényege az, hogy a világ két állapot között „vibrál”, „rezeg”. Az egyik állapot a „van” (létezik), a másik pedig a „változik”.

A „van” állapot az, amit látunk, jelképesen a sakktábla a figurákkal, ahogy éppen áll a játék. Vagy azt is mondhatjuk, hogy mindez leírva a táblára. De egyet ver az ütem, jön a szivacs, és mindent letöröl a tábláról. Vége van a „van” állapotnak.

Hogy jobban el tudjuk képzelni a mechanizmust, gondoljunk arra a játékra, amikor valakinek azt mondjuk: „gondolj egy számra!”. Az ütem is ilyesmit mond – a világnak, amely – a film óta ezt könnyű elfogadni és elképzelni – egy (szám)mátrix. Tehát azt mondja az ütem a világot képző számmátrix minden számának, hogy „gondolj egy számra”, és amíg ezek a számok gondolkoznak az ütem szivacsa le is törli azokat. A jelen az enyészeté! De láss csodát, minden szám helyére az elenyészett szám által „gondolt szám” jelenik meg. Ez a változás. Ha tetszik (biztos, hogy tetszeni fog): az újjászületés (talán kevésbé feltámadás, mert éppenhogy „másik” szám, bár ezen a szinten ezek a gyarló fogalmaink még kevesebbet jelenthetnek).

Nem vagyok biztos, hogy erről elmondhatnám: „Íme, a modell!” Még azt sem, hogy a nehezén túl lennénk. Pedig milyen csábító ezt állítani az első lépésről. Bizonyos mértékben jogos, bármely otthonülő ember a megmondhatója. Csakhogy a nagy ügyek nem egy dicső első lépésből állnak, hanem tízezer lépésből.

Mindegy. Az idő nekünk dolgozik.

* * *