Történelmi
mértékben mérve a nemzetek élete viharos. Emberi mértékben mérve saját életünk,
identitásunk szilárd alapja.
Bármely nemzetség fia is légy, gazdag vagy: egy hatalmas, felmérhetetlen
örökség a tiéd. Azt szokták mondani: nyelvében él a nemzet. Az valóban igaz,
hogy nyelvünk révén tudjuk leginkább élvezni örökségünk jótéteményét, de a
nyelvnél is fontosabb az örökségünk által biztosított gazdagság, mert ez az
érzések gazdagsága. Örökségünkben van minden, ami kell minden érzéshez. Benne
van, amitől megismerhetjük a büszkeség ízét. Benne van, amitől megismerhetjük a
szégyen érzését.
Szegény és primitív az az ember, aki nem ismeri a szégyen érzését, úgy
ahogy egy nemzet örökségének parazsa tudja azt égetni keblünkben.
Minden nemzet más, és másképpen szőtte meg az érzések mintáit, ahogy más-más
hímzési mintákat, énekmódot és tánclépéseket hagyott meg. Másképpen, de
csodálatosan és időt állóan.
Igen, a nemzeti örökség időt álló, mint a piramisok, mint a Húsvéti
szigeteki szobrok, de a nemzetek százszámra tűnnek el minden évszázadban. Nem
mindig nyomtalanul, és nem mindig visszavonhatatlanul, de szinte mindig
fájdalmasan, tragikusan, különösen, ha megint emberi mértékben nézzük a
változásokat…
Egy nemzetnek soha nem lesz úgy vége, hogy tagjai elpusztulnak. Az
emberiség története tele van szörnyű népirtásokkal, ezzel együtt az élet
erősebb a halálnál. Egy-egy nemzet végét a legtöbbször valamilyen kulturális
porladás hozza. Ilyen jellemzően az asszimiláció, amely területileg
körülhatárolt folyamat, de ugyancsak gyakori a szétszóródás.
A szétszóródás nem egységes elvándorlás, kivonulás, hanem többnyire
hosszabb ideig tartó spontán és rendezetlen menekülés, céltalan migráció.
A szétszóródás eredménye a diaszpóra.
Szétszóródásra a történelem ezer példát tud, és sok ezer eset nyoma elveszett.
A zsidó nemzet volt az, amely elsőként tanulta meg a leckét: hogyan lehet a
diaszpórában megőrizni örökségét.
Ma viszont azt kell látni, hogy a 20. század óta gyorsuló folyamatok hatalmas
szétszóródást indítottak több tucat kis és közepes nemzet esetében, de ezek az
új diaszpórák, a forradalmasított kommunikáció ellenére, néha éppen emiatt
képtelenek megismételni a zsidó csodát, és menthetetlenül beleolvadnak új
hazájuk nemzetébe. Különösen látványos ez a folyamat a kisebb európai
nemzeteknél, amelyek néha lakosságuk 10-20%-át veszítették el néhány évtized
alatt. Régebben ez talán távolról nem lett volna vészes, de a mai globalizáció
körülményei között a zsugorodó kis és közepes nemzetek vesztésre állnak – a nemzetek
versenyében.
Bonyolult, több vonatkozásban fájdalmas – és ezért veszélyes is – ez a
folyamat.
De ha jól értjük meg azt, és helyes elvek vezérelnek, akkor – ahogy ez
általában is igaz – jóra fordíthatjuk a változásokat.
*
* *
