Mi
az idő?
Ki nem kérdezett már magától, másoktól hasonlókat? Ha jobban belegondolunk,
minden tépelődésünk időbeli végességünk miatti nagy fájdalmára vezethető
vissza. Talán senki nem bánja, hogy nem végtelen a térben, de az, hogy nem
élünk örökké, igen frusztráló. Azért tudunk nyíltan vagy titokban örülni –
teljesen gyermeteg módon –, ha a relativitáselmélet professzorai az idő
lassulásáról beszélnek. Visszaforgatni az időt? Szuper! Szabadna azt kérnem,
hogy tessék újra húszévesre tekerni vissza engemet! Utazni az időben? Hurrá!
Mindenemet pénzzé teszem, és irány…
A nagy érdeklődés ellenére a fizikusok nem sokat foglalkoztak eddig azzal,
mi és hogyan „működik” az idő. Mérni, az más. Olyan pontossággal tudják mérni,
hogy se égen, se földön nincs szükség ilyenre. Az idő „modellje” eddig
tudományos műhelyekben nem született, vagy szégyenszemre nem hallottam
ilyenről. Ellenben magyarosan úgy mondanám: a Dunát lehet rekeszteni filozofikus
művekkel az időről. Mivel a téma lágy és időtlen, nem csak vérbeli filozófusok,
de mindenrendű vérbeli és vérszegény költők, esszéisták, humanisták, ezoteristák,
kabalisták. temporalisták stb. felfednek megrázó, de legalábbis megrázóan
értelmetlen titkokat.
Vajon milyen válaszra számít az, aki azt találja kérdezni: mi az idő? A
létezés inkontinenciája? Avagy a létezés rozsdája? Talán az, hogy zene (például
a szféráké)? Vagy, hogy dobpergés? Szívdobbanás?
Óraketyegés! Telitalálat!
Az idő hálás beszéd- és kutatási téma. Ráadásul olyan szórakoztató, amikor
a költő fizikust, a fizikus filozófust, a filozófus meg bölcset játszik…
Magam már hosszú ideje úgy látom, hogy az idő egy egyetemes ütem, amelyre a
létezés, a világ, az élet játssza a maga „sakkjátszmáját”. Egyet lépsz te,
egyet lépek én… Vagy éppenséggel egyszerre lépünk, amennyire bírunk. Csak egyre
kell, mi az, hogy kell, kénytelenek vagyunk erre az egyetemi (univerzumi)
ütemre figyelni, ahhoz igazodni.
Mi tagadás, a számítógépeknél olyan fontos – de főleg elvileg hasonló –
szerepet betöltő órajel is megerősített.
A legnagyobb bánatomra, fogalmam nincs fizikailag miképpen „uralja” a
számítógép órajel-adója az egész számítógépet, de jelesül a processzort. Ez
talál segíthetne végre felállítani egy tudományos modellt az időről. Más
szavakkal: matematikai modellt. Mert az és csak az, tudniillik a matematikai
modell nevezhető tudományosnak.
Az elmúlt napokban viszont, több évtizedes gondolkodás eredményeképpen
kezdett derengeni egy két: ennek lényege az, hogy a világ két állapot között „vibrál”,
„rezeg”. Az egyik állapot a „van” (létezik), a másik pedig a „változik”.
A „van” állapot az, amit látunk, jelképesen a sakktábla a figurákkal, ahogy
éppen áll a játék. Vagy azt is mondhatjuk, hogy mindez leírva a táblára. De
egyet ver az ütem, jön a szivacs, és mindent letöröl a tábláról. Vége van a „van”
állapotnak.
Hogy jobban el tudjuk képzelni a mechanizmust, gondoljunk arra a játékra,
amikor valakinek azt mondjuk: „gondolj egy számra!”. Az ütem is ilyesmit mond –
a világnak, amely – a film óta ezt könnyű elfogadni és elképzelni – egy (szám)mátrix.
Tehát azt mondja az ütem a világot képző számmátrix minden számának, hogy „gondolj
egy számra”, és amíg ezek a számok gondolkoznak az ütem szivacsa le is törli
azokat. A jelen az enyészeté! De láss csodát, minden szám helyére az
elenyészett szám által „gondolt szám” jelenik meg. Ez a változás. Ha tetszik
(biztos, hogy tetszeni fog): az újjászületés (talán kevésbé feltámadás, mert
éppenhogy „másik” szám, bár ezen a szinten ezek a gyarló fogalmaink még
kevesebbet jelenthetnek).
Nem vagyok biztos, hogy erről elmondhatnám: „Íme, a modell!” Még azt sem,
hogy a nehezén túl lennénk. Pedig milyen csábító ezt állítani az első lépésről.
Bizonyos mértékben jogos, bármely otthonülő ember a megmondhatója. Csakhogy a nagy
ügyek nem egy dicső első lépésből állnak, hanem tízezer lépésből.
Mindegy. Az idő nekünk dolgozik.
*
* *
