Egyik
barátom nem régen úgy foglalta röviden őszinte – semmiképpen sem lesújtónak
szánt – véleményét legújabb írásomról: „Olyan… todoros…”.
Azt hiszed, én nem veszem észre, hogy a jövőt sejtető elemzéseim,
elképzeléseim nem mindig nyerő prognózisok? Igen, túl erőteljesen kivetítem
reményeimet. Ezt egyszerűbben is el szokták mondani: idealista vagyok.
Idealista lennék? Én, az esküdt materialista?
De ki is az idealista? – eltöprengtem a kérdésen… A szokás hatalma… Hát nem
kellett hosszasan töprengeni, mert itt van, feszül bennem a megélt bizonyosság:
az lehet idealista, akinek vannak ideáljai.
És akkor belép a képbe a felelősség: az- e a helyes, ha a bevált trendeket
igazolom vissza, avagy az, ha a gőgös „ez lesz” helyett az „ez lehet” határozza
meg gondolataimat, üzeneteimet.
Az effektus mondhatni triviális, és rég óta ismert a közgazdaságtanban: az
inflációs várokozás önbeteljesülése.
De szép lenne, ha azzal tudnánk jobbá tenni a világot, hogy lefessük olyan
jónak, amilyennek akarjuk, és utána kijelentjük: így lesz. Ámen!
Nem, ez nem idealizmus, ez infantilizmus.
Ugyanakkor soha ne feledjük: a szó mágia is. Ezért beszédünk ne legyen a trend,
a fennálló dicshimnusza, hanem erő, impulzus a korrekcióhoz.
Korrekció benned! A városban! A világon!
Eset, téma válogatja.
Amúgy mindegyik rászolgál!
*
* *
