2016. december 13., kedd

A varázshoz te kellesz



Talán furcsa így fogalmazni, de nem tudom jobban meghatározni, mint szokás: szokásom lett örülni, ha véletlenül egy különleges számkombinációt kaptam el az órán. Érthető módon ezen a „játékon” a digitális időmérők megjelenése sokat lendített, de régebben sem volt nehéz arra gondolni, hogy az óramutatók 10 óra 10 percet mutatnak, és ezzel már ott vagyunk a különleges számkombinációk. Idővel nem volt nehéz az óra-perc kettőshöz a dátumot is odaképzelni, így október 10-én délelőtt leshettük a 10-10-10-10 pillanatát. Ha a másodpercet is bevennénk 2010-ben, az eredmény már 10-10-10-10-10-10. Hát, valljuk be, ez nem lehet a véletlen műve, ha ezt megéljük!
Igen, megélni. A megélésnek van minősége. Az több a megélés nélküli levésnél. A megélés varázslat. Egy nagy kortyolás a mindenség energiájából, nektárjából, zenéjéből.
A különleges pillanatok különlegességének felismerésében és mélyebb megértésében az a bölcs kínai figyelmesség segített, amellyel időzítették a csodálatos pekingi olimpiának megnyitását 2008. 8. hónapjának 8. napján 8 óra 8 perckor.
Azóta következetesen számon tartom és hirdetem az év 12 varázspillanatának tanát. Az első január 1-én 1 óra 1 perckor van, míg az 12. december 12-én 12 óra 12 perckor…
Mindenki úgy élje meg ezeket, ahogy jónak érzi, ha egyáltalában van ehhez kedve, én mégis jó szívvel ajánlom, hogy ilyenkor három dolgot kívánjunk: egyet magunknak vagy egy hozzánk különösen közel álló személy számára, egy másikat „a város”, egy harmadikot „a világ” számára, a várost és a világot úgy értve, ahogy abban az időpontban szívünk-eszünk diktálja.
Van-e „a valós életben” varázslat?
Már hogy ne lenne! Közben olyan szomorú, hogy gyakran lekéssük, avagy, ami még szomorúbb, bezárjuk előle magunkat.
Amióta tudatosan népszerűsítem a varázspillanatok megtisztelését, bővében vagyok a megfigyeléseknek. Van, aki megmosolyogtatja a kezdeményezést, van, aki vállat ránt, és milyen sokan vannak, akik kedves dolognak érzik, „feliratkoznak” az eseményre, de lekésik.
Ez itt a lényeg: mennyire foglyai vagyunk a hétköznapoknak, a tengernyi hétköznapi ügynek, magának a hétköznapiságnak? Igen, igen, türelmetlenül várjuk a hétvégét és a hétvégi bulikat, a nagy és kis ünnepeket, a nyaralást – megannyi megszokott, hétköznapiság-ízű ünnepnapiságok. Közben a mindenség csöndesen forog körülöttünk, a csillagos égbolttal egybekelve, ügyet nem vetve arra, aki ügyet nem vet rá.
Olyanok vagyunk, mint akit szomjúság kínoz, de ő csak megy a maga útján, félre nem nézve, ott pedig minden kilométerkőnél egy pohár friss tiszta forrásvíz…
Jobb lesz az életünk, a sorsunk, ha lesnénk ezeket a kiagyalt varázspillanatokat? Nem agyrém az egész?
Hagyjuk a hitmisztikát és a számmisztikát, a kabalát és a revelációt. Itt egy megfogható belső érzékenységről és készségről van szó. Érzékenység arra, ami nemzi érzéseidet és gondolataidat, készség, hogy ne egy szörnyű hétköznapiság foglya, rabszolgája legyél, hanem egy teljes életre törő szellem, ura saját magadnak, aki újra és újra kortyol a mindenség energiájából, nektárjából, zenéjéből. Ezt a belső érzékenységet és készséget az anyaméhben tökélyre visszük, de utána kezdünk megfeledkezni róla. Rosszul tesszük. A kertet ápolni kell, komoly munkával. És ha újra él, és lüktet bennünk ez az érzékenység és ez a készség, azok egy prioritást diktálnak, és egy jelzőrendszert működtetnek, amely csilingel, ha elértük utunkon a pohár friss tiszta forrásvizet. Vagy ha jön a varázspillanat.


* * *

2016. december 6., kedd

A baloldali előválasztásról



Professzor – A napokban nagy meglepetést okozott az MSZP előválasztási javaslatával. Szerintem ez egy figyelemre méltó újítás, amely ilyen formában talán első a világon.
Kapitány – Igen? És mi ez az újítás? És mi ez az MSZP? Nem akartál esetleg MPSZ-t mondani? Nem gyakran használják, de ez a Fidesz hivatalos neve, nemde?
Doktor – Így van, apró betűcsere a végén, az obligát M háta mögött… Amúgy csakugyan létezik az MSZP, „értékes brand”, ahogy az előző elnökük nyilatkozott… Közben viszont nem csak a betűk lettek felcserélve, hanem a szerepek is, az MPSZ lett az utódpárt, az MSZP egy marginális csoport, sok eklektikával…
Mester – Kedves barátaim, ne rugózzunk most a pártok hálóján, nézzük meg ezt a kezdeményezést, mert az szerintem is fontos. Nem csak az elmúlt hét legfontosabb belpolitikai híre, de megkockáztatnám, a rendszerváltás óta az egyik legfontosabb társadalompolitikai kísérlet?
Doktor – Valóban? Az elmúlt hét legfontosabb híre lenne? Ugyan egyszer fél füllel hallottam valamit erről, de aztán se hallani, se látni nem hallottam és nem láttam se folytatást, se kommentárt…
Kapitány – Ezen nem kell különösebben csodálkozni, nálunk nem erős az összefüggés a hírek fontossága és a szócséplés mennyisége között…
Professzor – A terv lényege az, hogy minden választó kerületben tartanak előválasztást, amelyen bárki indulhat, aki 500 ajánlást kap az erre az előválasztásra regisztrált választóktól. Aki pedig ezen az előválasztáson első helyen végez, ő lesz a baloldali koalíció hivatalos jelöltje a rendesen választáson.
Kapitány – Tehát akár 106, mert ugye, ennyi a választó kerület, tehát akár 106 egészen új személy is indulhatna majd a választásokon? Komoly kockázatot vállal a párt nomenklatúra.
Mester – A kockázat elvben nagy, és éppen ezért ez nem csak fontos és okos elképzelés, de igen bátor is. Más kérdés, hogy nem lehet kétségünk, ahogy mindig és mindenhol, lásd legutóbb a demokratáknál Amerikában, a pártközpont gondoskodni fog, hogy a terep lejtsen a védett személyek javára. De remélhetőleg ez technikailag sem lehetséges mind a 106 körzetben, tehát akár a csapat többsége is új arc lehet majd. Ez pedig perdöntő lehet.
Doktor – Kell, nagyon kell új arc. Ismeritek az új kupleráj aranyszabályát, ugye?
Kapitány – Igen nagy kár, hogy a parlament fele pártlistákról oson be, így a régi kur… akarom mondani, káderek újra elfoglalják az első sorokat.
Mester – Nem vitás, hogy a jelenlegi választási rendszer rossz, és ha bekövetkezne egy fordulat, az első teendő egy tisztességes választási rendszer kidolgozása kellene legyen… De ez még a jövő zenéje. Most az a kérdés, hogy egyáltalán megvalósul-e ez a terv, és milyen formában. Mert ugyan nagyon sok részletkérdésre van válasz, de még többre még nincs, vagy legalább mi nem ismerjük.
Doktor – Én kételkedem, hogy ebben egyezség születik a szóba jöhető pártok között… Még ha nem is baloldali, hanem csak demokratikus státuszt is követelnének a résztvevőktől, nehéz elképzelni olyan közös platformot, amely egységet is garantál, mond is valamit a választóknak..
Mester – Annyiban igazad van, szépséges doktorom, hogy a közös platform kulcskérdés. De nem csak kulcskérdés, hanem egyben a kezdeményezés kritikus pontja. Amilyen ígéretes a terv, olyan aggályos a mostani eszmei tévelygés. Bár tudna hozni friss levegőt, friss és egészséges erőt a nép felé nyitás nem csak személyi, hanem eszmei vonatkozásba is. Erre pedig lenne is lehetőség, ha például a játékszabályok elvárnák, hogy a versenybe indulók egy-egy saját programcélt fogalmazzanak, azzal, hogy a befutók programcéljai bekerüljenek a közös programba.
Doktor – Te jó ég, micsoda káosz is születhet ebből! Vajon hány egymásnak ellentmondó céllal lehetne majd nekimenni az igazi választásnak?
Mester – Jogos, gondolni kell arra, hogy a végső program igazi, lelkesítő, nyerő program legyen. De megette a fene az egészet, ha ez a 106 nép választotta, egy irányba tekintő ember még egy közös minimumprogram kimunkálására sem lenne képes.
Professzor – Az triviális, hogy erre nem lehet garancia, de az meg végtelen ostobaság lenne ettől csüggedve elvetni ezt a megoldást. Meg kellene adni az esélyt arra, hogy a nép akaratát 106 alkalmas és becsületes ember közvetítse, nagyrészt felülírva az elmúlt évtizedek leszerepelt rögeszméit.
Kapitány – Jobban belegondolva, kezdem érteni tanul professzor barátunk lelkes véleményét. Magam szkeptikus maradok, de szerintem itt egy kudarc is kő lenne az állóvízbe. Mert fullasztó, ami ma van…
Mester – Ma még nehéz megítélni, hogy ez kődobálással felérő kudarc, vagy csak kavicsdobálás, vagy akár egy igazi fordulat, vagy akár – békés – forradalom első lépése lesz. Az lesz döntő, hogy a közeli hetekben a baloldal agytrösztje mivé finomítja az elképzelést. Minden esetre egyedülálló pozícióban látom most az MSZP-t, mert ennek a javaslatnak a segítségével akár egyedül is sikerre viheti az ügyet. 106 hitelesített ember csapatával minden lehetséges lesz. A csoda is.

* * *

(Az Új kert vendégszereplése a Csetlő-naplóban)

2016. december 3., szombat

Van egy álmom: látni egy új fejezetet az űrtechnikában



A világűrt nem meghódítani kell, különösen nem egymással régi reflexek szerint versengve. A világűrt fel kell fedezni, éspedig az emberi bölcsesség javát koncentrálva ebbe a történelmi, sorsformáló folyamatba.
Úgy látom, elérkezett az idő egy új fejezet nyitására. Ennek kiindulópontja csak az a felismerés lehet, hogy az ember számára a világűrbe való „kirajzás”, a máshová való megtelepedés, akár más égitestre (Hold, Mars stb.), akár egy mesterséges űrvárosba, felelőtlen és bizonyára irreális a belátható jövőben. Utazni igen, szolgálatot teljesíteni igen, de új életet kezdeni, utódokat felnevelni, egy civilizációs szigetet kialakítani egy elengedhetetlen biológiai környezetben, veszedelmes illúzió.
A világűr felfedezését három szinten kellene tervezni.
A legfontosabb stratégiai irány az egyre kisebb és egyre okosabb eszközök használata, egészen a nanotechnikai eszközökig, illetve robotokig.
A második, jóval szerényebb, de főképpen óvatosabb irány lenne a nagyobb eszközökkel megvalósított nagyobb projektek,
A harmadik és legszerényebb, illetve legóvatosabb irány maradna az ember közvetlen részvételével megvalósított feladatok köre.
Ez a fordulat jelentősen átrendezné a tervezést és az erőforrások csoportosítását, de szükségképpen hozna egy jelentős koncepcióváltást az űrtechnikában.
Ma még az alapvető űrtechnikai egység, a „rakéta” egy univerzális főegységből („kabin”) és két vagy inkább három egyszer használható „rakétafokozatok”-ból. Ennek a megoldásnak sok komoly hátránya van, bár nem mindegyik tudatosult még. Az egyik gazdaságilag legsúlyosabb hátrány a „rakéta” egyszer használhatósága. Ezt próbálta megoldani az amerikai űrsikló, de sajnos ez a fejlesztés összességében szomorú, tragikus véget ért. Azóta újabb kísérletek zajlanak többször használható első fokozatról stb.
Érdemes itt megjegyezni, hogy a világűr meghódítására indult szédületes versenynek van két, nem eléggé „kidomborított” árnyoldala: minden új rakétaindítás egy „kisebb” sebet üt a légkörben, és ma már évente talán ezerszámra vannak ilyen merényletek a környezet ellen, egyre nagyobb erővel. A másik a Föld körüli tér frámai beszennyezése emberi űrhulladékkal. A vázolt fordulat ebben is hozna alapvető megoldást.
De miből áll a „rakéta” új koncepciója?
Legelőször lehetőség lenne az egyszer használatos első fokozat kiváltására egy „örökéletű” és nem mellesleg környezetbarát eszközzel: egy speciálisan kialakított léghajó, amelyről 10-20 km-es magasságban indítható lenne nyomban a második fokozat.
Másodsorban a Föld körül ki kellene alakítani „űrkikötők” hálózatát, amely űrkikötők mind űrhajók fogadására, mind indítására, de főleg szerelésére lennének alkalmas komplexumok.
Ez a rendszer tehát úgy működne, mint egy nagyhatékonyságú gazdaságos és környezetkímélő egyirányú teherlift. És ez egy különösen fontos körülmény az egész elképzelés. Ugyanis:
Harmadsorban túl kell lépni az „univerzális kabin” eddigi gyakorlatán. Az eddigi űrkabint azért nevezzük univerzálisnak, mert három merőben más feladat követelményeinek kell megfelelnie: először a fellövés, utána a tulajdonképpeni utazás és az ahhoz kapcsolódó feladatok, végül pedig a Földre visszatérés igen brutális követelményeinek. Csakhogy ezek a funkciók az esetek (különösen a jövőbeni esetek) nagy többségénél szétválaszthatók. Itt a lényeges újdonság kettős: egyrészt a Földre szálláshoz új típusú, erre optimalizált eszközt kellene kifejleszteni (és éppen ez ellentételezné a fent ismertetett „űrlift” említett egyirányúságát). Másrészt fontos lenne elszakadni a visszatérés eddigi „kézenfekvő” forgatókönyvétől, amely a kozmikus sebességű eszköz fékezését a légköri súrlódásra bízza, ami hatalmas terhelést és kockázatot is jelent az űrhajósak számára, másrészt hatalmas, ám nagyrészt megsemmisülő hőpajzsot igényel. Mivel az űrkikötők geostacionáris pályán tarthatók, a speciális (az űrkikötőben összeszerelt) Földre szállító kabinnak nem kell extrém fékezést produkálnia, és ha kellően elnyújtják a kb. 200 km-es út megtételét 1-2 órára, megmaradhatna egy sportkocsi sebességénél.
Végül, hogy kerek legyen a koncepció, meg kell említeni azt, hogy a valójában elsővé előlépő második rakétafokozatnak gyakorlatilag sértetlenül kellene elérnie az űrkikötőt, ahol akár bizonyos szétszerelés után „összecsomagolva”, más küldeményekkel együtt egy külön Földre szálló teherkabinnal mehet vissza új felhasználásra.
Ezzel a rendszerrel az űrkutatás főeszközei sokszor használhatóvá válhatnának, az egész űrkutatás pedig hatékonyabbá, sokkal gazdaságosabbá, sokkal környezetkímélőbbé válna. Ez, párosulva az űrkutatás fent ismertetett stratégiai irányváltásával, már rövidtávon is forradalmasíthatja a világűr felfedezését


* * *