Talán
furcsa így fogalmazni, de nem tudom jobban meghatározni, mint szokás: szokásom
lett örülni, ha véletlenül egy különleges számkombinációt kaptam el az órán. Érthető
módon ezen a „játékon” a digitális időmérők megjelenése sokat lendített, de
régebben sem volt nehéz arra gondolni, hogy az óramutatók 10 óra 10 percet
mutatnak, és ezzel már ott vagyunk a különleges számkombinációk. Idővel nem
volt nehéz az óra-perc kettőshöz a dátumot is odaképzelni, így október 10-én
délelőtt leshettük a 10-10-10-10 pillanatát. Ha a másodpercet is bevennénk
2010-ben, az eredmény már 10-10-10-10-10-10. Hát, valljuk be, ez nem lehet a
véletlen műve, ha ezt megéljük!
Igen, megélni. A megélésnek van minősége. Az több a megélés nélküli
levésnél. A megélés varázslat. Egy nagy kortyolás a mindenség energiájából,
nektárjából, zenéjéből.
A különleges pillanatok különlegességének felismerésében és mélyebb
megértésében az a bölcs kínai figyelmesség segített, amellyel időzítették a
csodálatos pekingi olimpiának megnyitását 2008. 8. hónapjának 8. napján 8 óra 8
perckor.
Azóta következetesen számon tartom és hirdetem az év 12 varázspillanatának
tanát. Az első január 1-én 1 óra 1 perckor van, míg az 12. december 12-én 12
óra 12 perckor…
Mindenki úgy élje meg ezeket, ahogy jónak érzi, ha egyáltalában van ehhez
kedve, én mégis jó szívvel ajánlom, hogy ilyenkor három dolgot kívánjunk: egyet
magunknak vagy egy hozzánk különösen közel álló személy számára, egy másikat „a
város”, egy harmadikot „a világ” számára, a várost és a világot úgy értve,
ahogy abban az időpontban szívünk-eszünk diktálja.
Van-e „a valós életben” varázslat?
Már hogy ne lenne! Közben olyan szomorú, hogy gyakran lekéssük, avagy, ami
még szomorúbb, bezárjuk előle magunkat.
Amióta tudatosan népszerűsítem a varázspillanatok megtisztelését, bővében
vagyok a megfigyeléseknek. Van, aki megmosolyogtatja a kezdeményezést, van, aki
vállat ránt, és milyen sokan vannak, akik kedves dolognak érzik,
„feliratkoznak” az eseményre, de lekésik.
Ez itt a lényeg: mennyire foglyai vagyunk a hétköznapoknak, a tengernyi
hétköznapi ügynek, magának a hétköznapiságnak? Igen, igen, türelmetlenül várjuk
a hétvégét és a hétvégi bulikat, a nagy és kis ünnepeket, a nyaralást –
megannyi megszokott, hétköznapiság-ízű ünnepnapiságok. Közben a mindenség
csöndesen forog körülöttünk, a csillagos égbolttal egybekelve, ügyet nem vetve
arra, aki ügyet nem vet rá.
Olyanok vagyunk, mint akit szomjúság kínoz, de ő csak megy a maga útján,
félre nem nézve, ott pedig minden kilométerkőnél egy pohár friss tiszta
forrásvíz…
Jobb lesz az életünk, a sorsunk, ha lesnénk ezeket a kiagyalt
varázspillanatokat? Nem agyrém az egész?
Hagyjuk a hitmisztikát és a számmisztikát, a kabalát és a revelációt. Itt
egy megfogható belső érzékenységről és készségről van szó. Érzékenység arra,
ami nemzi érzéseidet és gondolataidat, készség, hogy ne egy szörnyű
hétköznapiság foglya, rabszolgája legyél, hanem egy teljes életre törő szellem,
ura saját magadnak, aki újra és újra kortyol a mindenség energiájából,
nektárjából, zenéjéből. Ezt a belső érzékenységet és készséget az anyaméhben
tökélyre visszük, de utána kezdünk megfeledkezni róla. Rosszul tesszük. A
kertet ápolni kell, komoly munkával. És ha újra él, és lüktet bennünk ez az
érzékenység és ez a készség, azok egy prioritást diktálnak, és egy
jelzőrendszert működtetnek, amely csilingel, ha elértük utunkon a pohár friss
tiszta forrásvizet. Vagy ha jön a varázspillanat.
*
* *
