Nem rekviem, seprű kell

Mióta tart a baloldal válsága? – kérdezik sokan.

Hát nem új keletű, sajnos.

De tisztában vagyunk-e azzal, hogy ma az, hogy baloldal?

Ezt sokan sokféleképpen értelmezik, érintettségük, műveltségük, mindenféle kötődéseik, becsületük függvényében.

Én háromosztatúnak látom a piramisra emlékeztető társadalmat: nagyját, éspedig a társadalom alapját adó rész a nép, fölötte van a középosztály, legfelül a piramis csúcsa, amelynek igaz van egészen a mélyig nyúló gyökérzete is (hivatalnokok, katonák, rendőrök, lakájok stb.).

A baloldal nem más, mint a modernkori elnevezése a nép képviseletének a társadalmon belül. A fogalom a Francia forradalom parlamentjében alakult ki, és azóta is kitörölhetetlenül szerepel a közbeszédben.

Ennyiben azt is mondhatjuk, hogy a baloldal annyira örök, mint a nép, de ezzel csak kerülgetjük az igazi kérdést: mi van valójában válságban, amikor a baloldal válságáról beszélünk?

Abban végül is nincs semmi hallatlan, ha egy ember, de ha akár egy egész párt erkölcsileg csődöt mond. Ez lehet roppant sajnálatos, de nem adhatna okot, hogy az egész baloldal kudarcáról, pláne eltűnéséről beszéljünk. Mert a nép nem tűnhet el. Ellenkezőleg, minél rosszabbul van képviselve, annál jobban romlik helyzete, annál nagyobb szükség lenne érdekei képviseletére.

Persze, a történelemben semmi sem úgy működik, mint egy svájci óraszerkezetben. Pozíciókat veszíteni könnyű, a harc jobb pozíciók elfoglalásáért rendszerint igen keserves, durva, nem ritkán tragikus.

A nép és annak képviselete története, még ha csak a modernkorban nézzük, hihetetlenül összetett és ellentmondásos, ráadásul rendesen manipulált. Az az egy biztos, hogy amióta a nép – döbbenetes áldozatok árán – kivívta magának a puszta szavazati jogot (zömében a 20. század folyamán), megnőtt ázsiója a politikai pártok körében. Hiába képvisel igazából egy konzervatív (vagy másképpen jobboldali) párt a társadalmi piramis csúcsát, vagy egy egy liberális (vagy másképpen centrum, illetve ide-is-oda-is párt) a középosztályt, mindegyik vállalja a hőn szeretett nép képviseletét.

A nagy konkurencia ellenére a baloldali pártok újra és újra elfoglalják a politikai küzdőtér egy jelentékeny részét, tüsténkednek, képviselnek, harcolnak, és újra. Sokszor egy különösen nehéz válságos időszak csúcspontján kapnak esélyt a társadalom irányítására, valójában a válság szanálására, ami szinte mindig azáltal sikerül, hogy szép ígéretekkel lenyeltetik a néppel a keserű pirulákat (a különféle „megszorításokat”), hogy egykettőre – a mészáros munka végeztével – a „népharag” kisöpörje őket a hatalomból, és visszaadja a kormányzást azok kezében, aki összehozták az előző válságokat.

Miért lesznek újra és újra balekok vagy éppenséggel árulók a baloldali politikusok, vagy csak annak látszanak? És ha ez a sorsuk, honnan jön erre az átkozott pályára új és új utánpótlás?

Jogos, de nehéz kérdések. Olyan kérdések, amelyekre talán sokáig nem kapunk majd választ.

Egy Molière-ről szóló Bulgakov-regényben olvastam, valahogy így szólt a narrátor igazsága: „Egyszerűen tehetségesen kell írni. Ez minden.”

Ekkor háborogtam: ez nem igazság, ez nem tudomány! Ez túl olcsó válasz! Mélységes fel voltam háborodva. És lassan az életem megtanít arra, hogy ebben egy különösen titok feszül! De igen! Ez az egy parancs, az egyetlen erkölcsi imperatívusz, amely érvénnyel bír a Földön.

Jól kell csinálni! Becsületesen kell csinálni! Bölcsen kell csinálni!

Sok utat választhatunk. Választhatjuk Friedrich Ebert vagy Lenin, Jean Jaurès vagy – hogy nagyot ugorjunk a mába – Tony Blair útját. A történelem malmai hol lassan, hol drámai gyorsasággal őrölnek. Előbb-utóbb kitisztul a kép: szolgáltunk-e vagy ártottunk-e?

Amennyire tisztán lehet látni a mai képet, azt kell mondani, minden aggodalmunk a baloldalért jogos.

Már alig vannak pártok és szervezetek, amelyek hitelesen és korszerűen képviselnék a népet. A régi vágású szocialista és szociáldemokrata pártok nagy többsége a liberális erőtér foglya. A kommunista vagy radikális baloldali pártok és szervezetek képtelenek feldolgozni a történelmi leckéket, sokszor elvtelen kompromisszumokba mennek a jobboldallal is. Nagy számban megjelennek új típusú marketing baloldali pártok. Ennek egy szomorú példája a jogos csalódást hozó görög Sziríza párt, amelynek médiasztárrá tett vezetőjéről joggal gyanítható, hogy egyszerűen az Egyesült Államok kreációja.

A reményre éhes ember hajlamos hitelt adni, és ilyet jelenleg érdemelni látszik akár Bernie Sanders is, de különösen az egész liberális világot magára haragító Jeremy Corbin, a brit Munkáspárt új vezetője.

Igen, sajnos romokban hever a nép hivatott képviselete, helyette a jobboldal és a liberálisok marakodnak érte, csupáncsak képtelenek ezt a társadalmi szerepet betölteni. Ám ennek maszatolásáért semmi sem drága, és anyagi erőforrások bőven állnak rendelkezésükre.

Hagyjuk az optimizmust! Egyszerűen új utakat kell keresni.

Sokat kutakodtam az évezredeknek ezen a tájékán. Sejtem, hogy néhány kopár domb mögött megpillantjuk azt az új világot, amelyről költő lelkűen kiáltanák: az Ígéret Földje.

Negyven év? Az is lehet, hogy négyszáz évig kellene vándorolni, amíg eljutunk oda, ahol a barbárság démonai nem tudnak utólérni többé.

Nagy út ez. Ám ne bölcs dolog egy nagy útra egyedül elindulni. Mert ha nyertem, de egyedül vagyok, ki hozza el a jó hírt?

Kell egy csapat.

És talán majd abból megszületik az igazi baloldal is.

* * *

A három kulcsszó

Az elmúlt évtizedekben világunk nagyobb és mélyebb átalakuláson ment keresztül, mint régebben évszázadok, vagy akár évezredek alatt. Az új formák és mechanizmusok bonyolultak és ellenmondásosak, de főképpen még nehezen megfoghatók. Tudatosan felépített rétegek elfedik a valóságot. De hatalmas feszültségek már kezdik repeszteni ezeket a rétegeket.

Látszólag fontos, meghatározó területeken régiek a főszereplők. Így a politikát a társadalmi piramis három rétegét képviselő irányzatok formálják: a piramis csúcsát képviselő konzervatív, a középréteget képviselő liberális, és az alapot képviselő népi oldal. Csakhogy a régi ideológiák mögött egészen más szereplők vívnak elkeseredett, élethalál harcot egymás ellen – és mindenki ellen.

A régi ideológiák megtartása viszont nem véletlen, mert azok fontos szerepet kapnak a háborúban. Abban a háborúban, amelynek az a logikája, hogy „nekem van igazam, minden más a gonosz birodalmához tartozik, és kíméletlenül el kell pusztítani”. Egy ilyen háború pedig szükségképpen vezet el egy igazi végső világháborúhoz, amely nem az örök békét, hanem civilizációnk pusztulását hozhatja el.

Ezeknek a megveszett szereplőknek gyengéjük éppen a saját vállalható ideológia, a saját vállalható igazság hiánya. Mert az csakugyan nem vállalható, hogy „Emberek, ti már a mi rabszolgáink vagytok, ehhez tartsátok magatokat!”. Ezen a gyenge pontjukon kellene vereséget mérni a pusztító erőkre. Éspedig azzal, hogy túllépve a régi, rendszerint elhibázott ideológiai harcokon, jóra fordítani mindazt, ami eddig a társadalmi konfliktusokat tüzelte, a pusztító erőket lemeztelenítve, a élet erőit békére vezetve, egy nagy történelmi kompromisszumra és békére.

Ehhez egy kopernikuszi fordulatra lenne szükség a társadalomfilozófiában.

Ennek egyszerű kiinduló pontja annak elismerése, hogy mind a három oldalnak van pozitív töltete:

- a konzervatizmus, másképpen a jobboldal kulcsszava: rend;

- a liberalzmusnak kulcsszava: szabadság;

- a népi mozgalom, másképpen a baloldal kulcsszava: igazságosság.

Nem örültség a három közül az egyik álláspontjára helyezkedni, és hadakozni a többiek ellen?

[Hamarosan egy új kötet: Most, valamikor új fényt vet ezekre a sorsdöntő kérdésekre.]

* * *

Pleberalizmus

Egyetlen esélyünk a társadalom széthúzó erőinek történelmi kompromisszuma. Olyan kompromisszum, amelyet az ésszerűség, az ember szelleme diktál.

Az elmúlt években a történelem veszélyes fordulatot vett, a fő árama visszafelé indult. Tragikus, hogy ezt éppen a liberalizmus határozza meg, versengve a konzervatizmussal, vagyis a jobboldalisággal. Közben látszólag a baloldaliság teljesen megsemmisült, mint történelmet formáló politikai erő. Ezt hinni komoly tévedés. Egyrészt emelkedik Kína, a 21. század igazi szuperhatalma. de ami még fontosabb: a baloldaliság a népek, a plebs öntudata.

Azt ideig-óráig elnyomni, elhallgatatni lehet, de a történelemformálásból kihagyni nem lehet. Ellenkezőleg, minél nagyobb az elnyomása, annál drámaibb lesz a megszólalása.

Eddig, mondhatjuk, semmi új a nap alatt. Csakhogy a széthúzó társadalom végső vesztésre van ítélve, és ezt ma már nem Kasszandrák, hanem a tudományok kiáltják.

Ezért egyetlen esélyünk a szolidáris liberalizmus és a baloldal történelmi kompromisszuma lehet.

Látnunk kell, hogy a liberalizmusnak mindig is, ma is két magja van: az individualista és a szolidáris liberalizmus. Ez a liberalizmus, amely az elmúlt 500 év alatt lépésről-lépésre erősödött, és lépésről-lépésre elfoglalta a társadalom tényleges irányításának pozícióit, nagy gonddal őrizte egységét. De mára a helyzet megváltozott. És most már nem a ki-kit győz le, hanem a ki-kit győz meg kérdés a sorskérdés. Meggyőzni – mindenkit – pedig azok az alapigazságok lesznek képesek, amelyekre a szolidáris liberalizmus és a baloldaliság fogékony.

Jó hír, hogy ezeket az alapigazságokat megtaláljuk A civilizáció kis kötetében.

De ott, ez az új fogalom nem szerepel, mert az a mai nap terméke: pleberalizmus, avagy a szolidáris liberalizmus és a baloldaliság új ideológiája, illetve, ami ennél is több: új világlátása, új eszménye.

Ez ugyan nincs messze a „balliberális” gondolatoktól, mégis történelmi léptékű a különbség. Megértése hosszú folyamat lesz, de ez megkerülhetetlen.

Ebben legyen az első lépés az, hogy kézbe veszed A civilizációt, és elolvasod!

* * *

A politikai oldalakról

Kapitány – Ma már kapkodom a fejemet: a baloldal baloldalisággal vádolja a jobboldalt, a jobboldal azzal vág vissza, hogy a baloldal jobboldali…

Doktor – Közben ez egyáltalán nem tűnik a közeledés jelének, hiszen egyre dühödtebben becsmérlik egymást…

Professzor – A legabszurdabb valóban az, hogy a baloldal legélesebb támadásait a jobboldal baloldalinak kikiáltott intézkedései váltják ki, és fordítva.

Kapitány – Igen, ez, ami számomra megmagyarázhatatlan. Itt régóta nincs szó a másik egyszerű címkézéséről, hanem tömény gyakorlati politikáról. A jobboldal a bankok húsába mar, a baloldal bőszen védelmezi a bankokat… Feje tetejére állt volna a világ?...

Professzor – És még rá sem kérdeztél a liberalizmusra!

Doktor – Szerintem egyedül az őrzi eredeti helyét és irányvonalát…

Kapitány – Csupáncsak szünet nélkül köti elvtelen kompromisszumait hol a baloldallal, hol a jobboldallal…

Professzor – Szerintem az jobban bukik a baloldalra, mert az befolyásolhatóbb, hiszen jó ideje teljesen apátlan.

Kapitány – Kötöget az rendesen üzleteket a jobboldallal is, mert tudja, hogy ott lehet igazán zsíros üzleteket kötni… De akármi is legyen a három imposztorral, nem értem ezt a politikai zűrzavart… Van ennek valamilyen mélyebb magyarázata?

Mester – A bal- és jobboldal kategóriája a konventben, a francia forradalom parlamentjében született, és ha igazi politikai zűrzavart és pálfordulást akartok látni, hát ennek a gyülekezetnek dicső történetét érdemes tanulmányozni. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a fogalompár ennyire szívósan fennmaradt több mint két forradalmi évszázadon át.

Kapitány – De ki baloldali, és ki jobboldali.

Mester – A társadalom egésze bonyolult szervezet, és ezerféleképpen lehet tagolni. De van neki egy tényszerű és szükségszerű megosztása. Felismeréséhez azt is látni kell, hogy minden társadalom piramisszerű képződmény. Széles és stabil alapja az, amit népnek vagy plebsznek nevezünk. A másik, felső végében van a piramis csúcsa.

Professzor – A társadalom uraival…

Mester – Végül a kettő között van egy sajátos, sokarcú és nehezen körülírható réteg, mondhatjuk az egyszerűség kedvéért úgy, hogy a szabadok osztálya. Az én értelmezésemben a baloldaliság, a középutas liberalizmus és a jobboldaliság alapvetően a társadalomnak ezt a hármas megosztását tükrözi. A baloldaliság mozgalma a nép, a liberalizmus eszméje a szabadok, a jobboldaliság az urak érdekeit szolgálja. Persze közben minden egyes ambiciózus politikus és ideológus azt hajtogatja, hogy ő, bizony, az egész társadalmat képviseli.

Kapitány – Nem vitás, hogy az a szó, hogy úr, sokak számára félelmetes, vagy akár gyűlöletes. De szerintem könnyű belátni, hogy nincsen társadalom  vezetés, és így vezetők nélkül! A történelem akadnak kegyetlen és ostoba diktátorok, de hát ezért születtek nemes célok és eszmék, nem ritkán éppen a társadalom vezetésére vállalkozókban vagy az ő támogatásukkal. És mondanom sem kell, hogy a jó vezető mindenkor jellemzően a társadalom egészét kívánta, és kívánja szolgálni. Az viszont teljesen érthető, hogy a múltban illuzórikus volt az, hogy egy jó király az egész emberiség boldogulásával foglalkozzon. Neki saját népe sorsával kellett foglalkoznia, és ebbe igenis belefért a hadviselés is.

Professzor – Szép népmese a jó királyról, és hogy kerek legyen a népámítás, megengedjük a rossz király felbukkanását is! És ki felelős az iszonytató igazságtalanságért a Földön, a néptömegek kegyetlen kizsákmányolásáért? Ez a néhány deviáns rossz király, vagy az egész elnyomó úri osztály, királyokkal, főpapokkal, főhatalmasságokkal együtt? Én könnyen el tudok képzelni egy társadalmat parazita arisztokrácia vagy plutokrácia nélkül, de ti el tudtok képzelni egy társadalmat nép nélkül? És mi a különbség nép és társadalom között? Ki más lenne méltóbb a társadalom egészének képviseletére, mint a nép? Van-e normális társadalom a világon, amely ne deklarálná: a népből, a néppel, a népért?

Doktor – Ám tudjuk, mit ér ez, és minden hasonló jelszó… Az leginkább eszköz a politikai manipulálásra, politikai harcok szítására. Közben be kell látni, hogy azok a szép utópiák, amelyek az uralkodók és mindenféle népboldogítók szemei előtt lebegnek hamisak, zsákutcába vezetnek. Egy út áll az emberek előtt, és ez az út az, amelyen a szabad emberek már évezredek óta járnak, nem nehézségek és áldozatok nélkül. De a szabad emberek azok az úttörők, aki felkutatják a mindenki számára járható, a helyes utat. Szabadságukkal, a szabadságért való elkötelezettségükkel ők azok, akik képviselik a jövő társadalmát. Igen, nem jó a társadalom megbontása. Semmi szükség korlátolt vagy éppen gonosz uralkodókra, nem hiányzanak a szenvedő és nélkülöző kivetettek tömegei. Amire vágyunk, az kicsiben fellelhető a szabadok életében, ezért ők, mint egy minta, és mint egy eszme képviselik igazán a teljes társadalmat.

Mester – Bevallom, nem csak figyelmesen, de igazi megrendeléssel hallgattalak titeket. Remélem, hogy ti is legalább ennyire figyelmesen hallgattátok egymást, mert fantasztikus feladat vár most ránk: összegyúrni ezt a három igazságot, ezt a három világnézetet, és megtalálni a kiutat a társadalom számára.