Mióta
tart a baloldal válsága? – kérdezik sokan.
Hát nem új keletű, sajnos.
De tisztában vagyunk-e azzal, hogy ma az, hogy baloldal?
Ezt sokan sokféleképpen értelmezik, érintettségük, műveltségük, mindenféle
kötődéseik, becsületük függvényében.
Én háromosztatúnak látom a piramisra emlékeztető társadalmat: nagyját,
éspedig a társadalom alapját adó rész a nép, fölötte van a középosztály,
legfelül a piramis csúcsa, amelynek igaz van egészen a mélyig nyúló gyökérzete
is (hivatalnokok, katonák, rendőrök, lakájok stb.).
A baloldal nem más, mint a modernkori elnevezése a nép képviseletének a társadalmon
belül. A fogalom a Francia forradalom parlamentjében alakult ki, és azóta is kitörölhetetlenül
szerepel a közbeszédben.
Ennyiben azt is mondhatjuk, hogy a baloldal annyira örök, mint a nép, de
ezzel csak kerülgetjük az igazi kérdést: mi van valójában válságban, amikor a
baloldal válságáról beszélünk?
Abban végül is nincs semmi hallatlan, ha egy ember, de ha akár egy egész
párt erkölcsileg csődöt mond. Ez lehet roppant sajnálatos, de nem adhatna okot,
hogy az egész baloldal kudarcáról, pláne eltűnéséről beszéljünk. Mert a nép nem
tűnhet el. Ellenkezőleg, minél rosszabbul van képviselve, annál jobban romlik
helyzete, annál nagyobb szükség lenne érdekei képviseletére.
Persze, a történelemben semmi sem úgy működik, mint egy svájci
óraszerkezetben. Pozíciókat veszíteni könnyű, a harc jobb pozíciók
elfoglalásáért rendszerint igen keserves, durva, nem ritkán tragikus.
A nép és annak képviselete története, még ha csak a modernkorban nézzük,
hihetetlenül összetett és ellentmondásos, ráadásul rendesen manipulált. Az az
egy biztos, hogy amióta a nép – döbbenetes áldozatok árán – kivívta magának a puszta
szavazati jogot (zömében a 20. század folyamán), megnőtt ázsiója a politikai
pártok körében. Hiába képvisel igazából egy konzervatív (vagy másképpen jobboldali)
párt a társadalmi piramis csúcsát, vagy egy egy liberális (vagy másképpen
centrum, illetve ide-is-oda-is párt) a középosztályt, mindegyik vállalja a hőn
szeretett nép képviseletét.
A nagy konkurencia ellenére a baloldali pártok újra és újra elfoglalják a
politikai küzdőtér egy jelentékeny részét, tüsténkednek, képviselnek,
harcolnak, és újra. Sokszor egy különösen nehéz válságos időszak csúcspontján
kapnak esélyt a társadalom irányítására, valójában a válság szanálására, ami
szinte mindig azáltal sikerül, hogy szép ígéretekkel lenyeltetik a néppel a
keserű pirulákat (a különféle „megszorításokat”), hogy egykettőre – a mészáros
munka végeztével – a „népharag” kisöpörje őket a hatalomból, és visszaadja a kormányzást
azok kezében, aki összehozták az előző válságokat.
Miért lesznek újra és újra balekok vagy éppenséggel árulók a baloldali
politikusok, vagy csak annak látszanak? És ha ez a sorsuk, honnan jön erre az
átkozott pályára új és új utánpótlás?
Jogos, de nehéz kérdések. Olyan kérdések, amelyekre talán sokáig nem kapunk
majd választ.
Egy Molière-ről
szóló Bulgakov-regényben olvastam, valahogy így szólt a narrátor igazsága: „Egyszerűen
tehetségesen kell írni. Ez minden.”
Ekkor háborogtam: ez nem igazság, ez nem tudomány! Ez túl olcsó válasz!
Mélységes fel voltam háborodva. És lassan az életem megtanít arra, hogy ebben
egy különösen titok feszül! De igen! Ez az egy parancs, az egyetlen erkölcsi imperatívusz,
amely érvénnyel bír a Földön.
Jól kell csinálni! Becsületesen kell csinálni! Bölcsen kell csinálni!
Sok utat választhatunk. Választhatjuk Friedrich Ebert vagy Lenin, Jean Jaurès vagy – hogy nagyot ugorjunk a mába –
Tony Blair útját. A történelem malmai hol lassan, hol drámai gyorsasággal
őrölnek. Előbb-utóbb kitisztul a kép: szolgáltunk-e vagy ártottunk-e?
Amennyire tisztán lehet látni a mai képet, azt kell mondani, minden aggodalmunk
a baloldalért jogos.
Már alig vannak pártok és szervezetek, amelyek hitelesen és korszerűen
képviselnék a népet. A régi vágású szocialista és szociáldemokrata pártok nagy többsége
a liberális erőtér foglya. A kommunista vagy radikális baloldali pártok és
szervezetek képtelenek feldolgozni a történelmi leckéket, sokszor elvtelen kompromisszumokba
mennek a jobboldallal is. Nagy számban megjelennek új típusú marketing
baloldali pártok. Ennek egy szomorú példája a jogos csalódást hozó görög Sziríza
párt, amelynek médiasztárrá tett vezetőjéről joggal gyanítható, hogy egyszerűen
az Egyesült Államok kreációja.
A reményre éhes ember hajlamos hitelt adni, és ilyet jelenleg érdemelni
látszik akár Bernie Sanders is, de különösen az egész liberális világot magára
haragító Jeremy Corbin, a brit Munkáspárt új vezetője.
Igen, sajnos romokban hever a nép hivatott képviselete, helyette a
jobboldal és a liberálisok marakodnak érte, csupáncsak képtelenek ezt a
társadalmi szerepet betölteni. Ám ennek maszatolásáért semmi sem drága, és
anyagi erőforrások bőven állnak rendelkezésükre.
Hagyjuk az optimizmust! Egyszerűen új utakat kell keresni.
Sokat kutakodtam az évezredeknek ezen a tájékán. Sejtem, hogy néhány kopár
domb mögött megpillantjuk azt az új világot, amelyről költő lelkűen kiáltanák:
az Ígéret Földje.
Negyven év? Az is lehet, hogy négyszáz évig kellene vándorolni, amíg
eljutunk oda, ahol a barbárság démonai nem tudnak utólérni többé.
Nagy út ez. Ám ne bölcs dolog egy nagy útra egyedül elindulni. Mert ha
nyertem, de egyedül vagyok, ki hozza el a jó hírt?
Kell egy csapat.
És talán majd abból megszületik az igazi baloldal is.
*
* *
