Ember
a világban. Mihez fogható csoda? Igen, mint gyöngy a kagylóban...
Mit adhat egy ilyen képzet öntudatunk építéséhez, netán aktuális nagy tépelődéseinkhez?
Mert mi tagadás nagy elmék is, egyszerű emberek is tépelődnek lázas munkánk
közben. Egyszerre hódítani indulunk a világot, elszántan, megállíthatatlanul,
versenyezve, és közben megszállottan keressük a Földön kívülieket, a
világegyetem másik végében, meg itt a Földön, rejtélyes zónákban és még
rejtélyesebb dimenziókban.
Megtehetjük, ezt is, azt is, szinte mindent. Mert sokat tudunk, így véljük.
Folyton megfeledkezve arról, hogy minél többet tudunk, annál jobban kellene
érteni, milyen keveset tudunk. Ami nem ok megtorpanásra, tehetetlenségre, kishitűségre.
Civilizációnk fennmaradásának feltétele, ha bölcsességünk gyorsabban nő,
mint ahogy tudásunk gyarapszik.
Minek a felismerésére ösztökél mai tudásunk és mai bölcsességünk?
Az emberiség nem foglya a Földnek, hanem szerencsés gyermeke. De a Föld nem
csak csodás bölcsőnk volt, hanem egy ránk bízott paradicsom is. Itt-ott nem is
kis károkat tettünk benne, de ezek még helyre hozhatók. Választási lehetőségünk
a belátható jövőben nincs. Vagy megóvjuk a földi paradicsomot, vagy együtt
pusztulunk vele. Itt viszont védve vagyunk, mint a gyöngy a kagylóban. És új és
új védőréteget kellene vonni magunk köré, ahogy együttesen teszi gyöngy és
kagyló is. A kozmosz sokat tett érdekünkben: eszményi légkör, ezer védőréteggel
(amely közül leginkább az ózonréteg szerepére lettünk eddig figyelmesek), mágnes
tér, Van Allen-övek stb. – amit eddig ismerünk. Utána pedig maga az ember is
beállt, és építi a maga teremtette védő pajzsokat – ruhával és házzal kezdve,
harci és egyéb művészeteken át a mai csillagászati és űrtechnikai eszközökig.
Igen, erősödik és szépül a Naprendszerben eldugott egyedülálló gyöngy.
Ennyit ismerjünk és fogjunk fel: a Föld paradicsomi életet ígér nekünk a következő
100 millió évre! Mi a gond ezzel a távval? Hogyan illik gondolkozni, ha ezt
felismertük és felfogtuk?
És ha már a 100 millió évnél vagyunk: belegondolt-e valaki, aki spekulál az
idegen civilizációk a bulvár sajtónak oly kedves témájában, hogy mi a
valószínűsége annak, hogy olyan civilizációval akadjunk össze, amelynek
fejlettsége hozzánk képes nem több egy millió évnél (hogy valamennyire megérthessük
egymást)? Ha elfogadjuk (szűkebb) világunk jelenleg ismert korát, és eléggé
bátran eldöntjük, hogy csak félidő után kezdhettek keletkezni benne emberi
civilizációk, akkor a keresett valószínűség 1 a 7000-hez. Nem sok. De
természetesen csodák vannak. Akkor abban gondoljunk bele: hogyan festhet egy
nálunk egy millió évvel fejlettebb civilizáció? Gondoljunk bele, ha mi
háborítatlanul fejlődünk még egy millió évig, milyen képet festenénk? Ehhez
komoly támpont lenne, ha felidézzük magunkban azt a haladást, amelyet száz év
alatt produkáltunk.
De mi is következik ebből? Mindenek előtt az, hogy az, amit keresünk, az
bizonyosan nem emlékeztetne magunkra. És talán nem is lenne felismerhető,
feldolgozható. Azt is mondanám, egyszerűbb dolgunk lenne meglepetésünkre felfedezni
egy istent a világban, mint egy nálunk egymillió évvel fejlettebb civilizációt.
Kell-e félnünk tőle (tőlük)? Kell-e csendben maradni, rejtőzködni?
Ezen még töprengeni kell…
De nem tétlenkedni.
Ami a legsürgetőbb: megóvni, szó szerint megmenteni a Földet, paradicsomi
lakunkat, kagylónkat.
*
* *
