A
szerepeknek mostanában nincs jó sajtójuk.
Azért kell hozzátenni, hogy mostanában, mert nem régóta közkeletű ez a
fogalom az antropográfiában. Szerepet játszunk amióta a vízből kimerészkedtünk
a szárazföldre, de a csodás 20. századig ezt ugyanúgy nem tudtuk, mint ahogy
Jourdain úr nem volt tisztában, hogy ő bizony prózában beszél.
De hát mi a gond, mi lett a gond a szerepekkel? Öröktől fogva játszunk, de
most – hirtelenül – beszélni kezdtünk erről, mi több, tépelődni miatta, lázadni
ellene.
A szerepekkel, azt minden színész tudja, két gond lehet. Az egyik: ha
túljátsszák. A másik, ha bármilyen okból is terhessé válik a szerep játszása.
A problémák egy része inkább a szerepet játszót, másik része inkább a
többieket bántja, akik – hol szórakozva, hol szenvedve – nézik a játékot. Igaz,
az sem mindegy, hogy kényelmesen, a nézőtérből nézzük az előadást, avagy társai
vagyunk a színpadon a kínlódó játékosnak.
Amúgy már Petronius – Néró korában – mondta azt, hogy „Az egész világ
színházasdit játszik.” Tudja ma ezt inkább Shakespeare szavaival minden
valamennyire olvasott ember:
„Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és
nő...”
Jöttünk, felvettük szerepünket, játszottunk… Aztán lelépünk…
Jöttek velünk szembe, minket keresve a szerepek.
A harmónia soha nem volt teljes. Nem mindenkire jutott kedvére való szerep.
Nem minden fiú lett herceg, nem minden leány lett herceglány. Mégsem volt mindig nehéz belenyugodni, belebújni,
csodaszépet produkálni… De szabadnak születni, és a szolga vagy rabszolga
szerepére váltani? Ügyes-szorgos parasztnak felnőni, és egy háborúban a
nyomorék szerepére váltani?
Volt ideje az embernek megtanulni a lázadás mesterségét. Jóra vezetett ez a
lázadás. Ma világunk más. Még nem nem az, amiről álmodni szoktunk, de bámulatos
haladást értünk el.
Bámulatos a haladásunk, de nem egyenes vonalú, nem egyszerű módon alakul.
Sokszor saját lábunkba botlunk. Sokszor saját lendületünk vész egy ostoba
csapdába. Sokszor egy beteljesült álomról kiderül: rémálom.
Lázadás közben eljött a szerepeink elleni lázadás ideje. Ám a szabadulás
korába beszivárgott a szabadulás mindenféle fura divatja, hóbortja, őrülete.
Sokak számára komoly frusztráció az, ami a társadalmi állapotok számára sem
éppenséggel jó: a múltban alaposan – és sokféleképpen – eltorzult nemi szerepek.
Fölösleges bármit is mondani ezekről: az irodalom, és különösen a modern filmművészet
(ismétlem: művészet, Fellinire, Kubrickre és hasonló művészekre gondoljunk)
káprázatos galériát kínál ezekből.
Csakhogy szabadulva a rossz
mintáktól, sokan túlszaladnak a szakadék szélén: az elvetendő, szenvedést okozó
mintával egy mélyebb réteget, egy levethetőnek gondolt szerepet is próbálnak
letépni magukról… Nem mindig eredménytelenül, bár sokszor csak a plasztikai
sebész segítségével viszik „sikerre” a műveletet. Igen, ma ott tartunk, hogy
nem kivitelezhetetlen egy férfi számára megtagadni, „levetni” magáról a férfi
neműségét, ahogy egy nő számára a női neműségét. Azért, mert úgy érzi, hogy a
ráhúzott férfi bura,„szerep” alatt nő rejtőzik.
Igaz lehet ez? Mit jelent ebben az esetben az igazság? Egy férfinak
született férfi úgy érzi? ő egy nő, és játszani a férfit számára
elviselhetetlen szenvedés. Az eldobná, avagy el is dobja, és … kezd nőt
játszani…
Mert nő nincsen. „Senki nem születik nőnek, azzá lesz.” – árulta el, saját
élményből megismerve ezt, Simone de Beauvoir. Tehát az, aki eldobja a férfi
szerepét, megteszi egy másik szerep, egy hőn vágyott női szerep kedvéért.
Keserves testi-lelki műtét, de ennek szabadságából ma sokan nem csak szentséget
próbálnak formázni, hanem bizonyos értelemben trivializálni akarják.
Csakhogy az ember nem egy Matrjoska bábu. De mondhatjuk úgy is: a
személyiségfejlesztés nem hagymahántás. (Amiről Günter Grass mesél, az is
részben ezt fejezi ki.)
A szerepjátszásunk a legritkábban egy konzisztens szerep kibontakozása. Ezer
apró játszmákra töredezett, amelyeket oly alaposan írt le Eric Berne népszerű
könyvében. Amikor azt olvastam, hol derül, hol
szégyenkezni kellett emberi gyarlóságaink miatt, de egy egyre
nyugtalanabb kérdés kezdett fogalmódni bennem. A könyv végére jutottam odáig,
hogy megértsem magát a kérdésemet: áruld már el nekem, kedves Erci Berne, mitől
rosszak is ezek a nehezen megkerülhető hétköznapi játszmák? Létezhet-e az élet
játszmák nélkül?
Nem kis megdöbbenésemre, az utószóban Eric Berne hozzám fordult, és
megválaszolta kérdésemet: azért rosszak a játszmák, mert útját állják az
intimitásnak!
Nem biztos, hogy a könyvben pontosan így szólt a magyarázat, detudatosan
vállalom ezt a fogalmazást, mert szerintem ez így fejez ki egy fontos
igazságot. A jó emberi kapcsolat alapja egy fajta tiszta, igazi, érzékletes
intimitás.
A nagy kérdés, a nagy dilemma az: összeférhet-e bármilyen szerep, vagy
pláne játszma és az intimitás?
Meggyőződésem, hogy maga az élet egyfajta játék, egy sakkozás a nem-léttel,
a rombolással, a pusztulással. És ehhez a játékhoz bele kell bújni a játékos
szerepébe, és azt jól játszani.
De a játékos szerepe ezer szerepből és ezerszer ezer apró játszmákból áll
össze. Itt is érdemes gondolni az irodalom és a művészet (no meg a tudományok)
megszámlálhatatlan üzenetére. Bizarrságában is ideillő a játékválasztékunk apró
remeke: Kosztolányi verse, Akarsz-e játszani?
A végső tanulságunk mégsem lehet az, hogy csak nyugodtan, csak bátran,
semmivel nem törődve, játsszunk kedvünkre. „Táncolj, uram! A zene majd magától
is jön!”
Nem, a zene magától nem jön bármikor, bárkihez. Ha úgy cseréled
szerepeidet, mint az ingedet, félő, süket marad neked a világ.
Tudnod kell, mi neked való, tudnod kell, te minek való vagy. És jól kell
csinálni. Azt, ami neked való. Ha táncolni próbálsz, ne légy röhej. Ha
gyógyítani akarsz, ne betegíts meg. Ha oktatni akarsz, ne ronts meg. Ha
szolgálni akarod a népedet, ne lopd meg. Ha fényt ígérsz, ne vakíts. Ha
szeretni akarsz, ne árulj el!
Azt is tudnod kell, hogy szerepeket vállalni a legritkábban egy laza
bevásárlás a hipermarketben. Néha értékes örökség, néha etikai imperatívusz,
néha szeretteid elvárása, néha küldetés.
Terhes tanulónak lenni. Jobb kimaradni az iskolából?
Terhes munkásnak lenni? Jobb lenne lopni a napot?
Terhes férjnek lenni? Jobb lenne lelépni?
Terhes apának lenni? Akkor?
Terhes férfinak lenni? Akkor?
Terhes polgárnak lenni? Akkor?
Terhes embernek lenni? Akkor?
Tudd, és soha ne feledd, hogy érdemes és fontos embernek lenni, mindent
vállalva, ami ehhez kell
*
* *
